2019-ben új toplistával bővült az Artmagazin Online repertoárja: mi, a szerkesztőség tagjai szedtük össze, hogy milyen kulturális produktumok, élmények és termékek határozták meg az adott évünket. Idén is összeírtuk, hogy mik voltak a kedvenc könyveink, műtárgyaink, kiállításaink, filmjeink, előadásaink, zenéink, archívumaink vagy eseményeink – és a listát még hosszan sorolhatnánk. Íme, Cserna Endre 2023-as kedvencei.

Succession, HBO

Az HBO modern király- és családdrámájának utolsó évadát feszült figyelemmel követtem végig. Nem is feltétlenül érdekelt igazán, hogy végül ki örökli a gigantikus Murdoch-médiabirodalmat –szerintem kollektív tulajdonba kellett volna kerülnie – hanem a sorozat a média, a kapitalizmus és ilyen módon a kultúra menthetetlen, mély morális válságáról adott számot. Ami teljesen váratlan, hogy ezek a felismerések már mainstream médiatermékekben is artikulálódni tudnak. Hey Buddha, nice Tom Fords. 

Marina Herlop, Magyar Zene Háza, 2023. szeptember 15. 

A kissé félrevezető módon „katalán Björknek” kikiáltott Marina Herlop az elmúlt években két szuper albumot is megjelentetett, a tavalyi Pripyat egyszerre menő elektronikus kísérletezés, másrészt egy teljesen elborult, nem-evilági romantikus album, amit nem tudtam elégszer végighallgatni. Az idén megjelent folytatás, a Nekkuja ezt az UFO-szenzibilitást mélyíti el szomorú basszuskertekben. Marina Herlop élőben is szuper volt a MZH-ban, viszont ez volt az év leghalkabb koncertje is. (Érdekes egyébként a fiatal katalán kultúra feltörése – Irene Solà regényeit is ajánlom.)

Annie Ernaux, Évek, Magvető kiadó

Tavalyi Nobel-díja után itthon is rohamtempóban fordítják és jelentetik az 1940-es születésű francia írónő könyveit. Hozzám se az autofikció, se ennek az irányzatnak a szerzői (Karl Ove Knausgård, Tao Lin, stb) nem állnak közel – Ernaux viszont nem untat sem az érdektelen részletekkel, de zavarba ejtően személyes kitárulkozásokkal sem. Az Évek a francia babyboomer-generáció szellemi, politikai, közéleti önéletrajza, ami a szerző munkásosztálybeliből értelmiségivé váló szemszögén keresztül szól inkább Franciaországról, mintsem Ernaux magánéletéről. Néhol fel lehet ismerni Foucault, Baudrillard és Virilio gondolatait, de beszédes megnyilvánulásokat olvashatunk arról is, hogy Nyugat-Európa és értelmisége hogyan gondolkodik Kelet-Európáról. Az elsüllyedő huszadik század esszéregénye. „A nyelv továbbra is szavakba fogja önteni a világot. Az ünnepi asztal körül zajló beszélgetésekben már csak egy keresztnév marad belőlünk, vonásaink fokozatosan elhalványulnak, aztán beleolvadunk egy távoli nemzedék arctalan tömegébe.” A szerző munkáival egyébként először a New Yorker podcastjában találkoztam, amelyben Lucinda Rosenfeld olvasta fel „Returns” című novelláját. 

TÁR

Todd Field filmje olyan műfaji kombinációkat és problémarétegeket rámolt egymásra, amelyek leírva talán értelmetlennek is tűnnek: az egyszerre komolyzenei insider-dráma, romantikus pszicho-thriller és közéleti-kommentárfilm Cate Blanchett sokadik „tour de force” teljesítménye, amit legvégén a sötétségben megszólaló barbár trapbeat kavar fel igazán. 

Anton Bruckner, 8. (c-moll) szimfónia /„Apokaliptikus szimfónia”, Zeneakadémia, MÁV Szimfonikus Zenekar, 2023. március 30.

Aki megveszi januárban az új Artmagazint, a cikkemben elolvashatja majd, hogy a szintén az év egyik legjobbjának számító szentendrei Borsos Lőrinc kiállítás milyen módokon simul bele a kultúrát elárasztó apokaliptikus zeitgeistba. De a krízis és a végidők várása örök! Bruckner először 1892 bemutatott műve is erről tesz tanúbizonyságot. Az Apokaliptikus szimfóniát március harmincadikán Christoph Campestrini vezényelte.