A budapesti Light Art Museum új kiállítása, a Phantom Vision némiképp túllép az intézményt meghatározó szűk, fényművészetre épülő műfaji kereteken. Ahogy a tárlat alcíme is utal rá, a hétköznapi érzékelést meghaladó, felforgató vagy akár megkerülő szenzuális stratégiák felé fordul – olyan érzékelési és észlelési módok felé, amelyek már léteznek, vagy a közeljövőben válhatnak valósággá, esetleg teljes mértékben spekulatívak.

Bár továbbra is láthatók olyan, az előző kiállításon még kifejezetten művészettörténeti kontextusban bemutatott művek, mint Moholy-Nagy László Fényjáték. Fekete-fehér-szürke (1932) című alkotása, vagy Kepes György Izzó oszlopok (1973) című installációja, az új kurátori koncepció igen széles – a valóságon túlnyúló – spektrumon, de az érzékelés problematikájának látszólagos apropóján mutatja be, miképp reflektál a kortárs művészet a technológia által egyszerre liliputivá zsugorodó és Gargantua méretűvé hatalmasodó ember egzisztenciális dilemmáira.

A rabelais-i és swift-i képzavar nem véletlen. A kiállítótérbe lépve azonnal elnyelnek minket a különböző, egymásba fonódó hangfoszlányok – generatív és ambient zenék, valamint sound design elemek –, amelyek nem csupán átállítják befogadói hozzáállásunkat, de megteremtik annak a feltételeit, hogy ráébredjünk: előzetes elképzeléseink ellenére nem kiállítótérben járunk. Olyan, mintha egy tudományos-fantasztikus történet ismeretlen laboratóriumában találnánk magunkat, ahol a volt pesti piac különböző beugrói, szobái és nemeuklideszi terei egymás után nyílnak meg, újabb és újabb határsértő, utópista, de beválthatatlan, kudarcra ítélt, mégis végrehajtott kísérletek helyszíneiként. 

A művek nem csupán idegélettani jelenségekre koncentrálnak, hanem érzékelhetővé teszik az elvont tételt, miszerint a technológia egyszerre emeli fel és nyomja el az embert, ennek az ambivalens helyzetnek pedig nincsen feloldása. Carsten Nicolai alumíniumszobrai a hang-, Jan van Munster neonjai az agyhullámokat szilárdítják meg, hátha más halmazállapotukban új attribútumaik válnak láthatóvá. A FUSE és Jon Rafman videómunkái a mások szubjektivitásába zárt, megközelíthetetlen álomképeket vizualizálják, megpróbálva leszámolni a karteziánus és freudista tanok egyeduralmával. Guillaume Marmin és Ólafur Elíasson installációi segítségével részt vehetünk a gyermekkorunkban megtiltott és rég feladott „Ki tud legtovább a Napba bámulni?" versenyen, a munkák révén pedig minden civilizáció legfontosabb, központi égiteste meghódítottnak, feltártnak és varázstalanítottnak hat egy darabig.  Eközben Csörgő Attila, Judith Röger és az EJTECH finomabb, érzékenyebb alkotásai reflektálnak a nagyobb léptékű, racionalista és maszkulin törekvések viszonylagos céltalanságára is, visszahelyezve figyelmünket az egyensúlyát nem találó humánumra.

A fantomlátás olyan jelenség, amely során képeket vagy vizuális ingereket (pl. hallucinációkat, álomképeket) tapasztalunk, annak ellenére, hogy – és kizárólag abban az esetben, ha – részlegesen vagy teljesen elvesztettük látásunkat. A kiállítás vizuális és gondolatáramlatainak mélyére jutva azonban az is egyre kevésbé tűnik egyértelműnek, hogy van-e különbség egyáltalán látás és fantomlátás között.

Phantom Vision. Az érzékelés mélyáramlatai
Light Art Museum, Budapest
Kurátorok: Bencsik Barnabás, Szalai Borbála
Kurátor asszisztens: Kovács Dalma
Kiállító művészek: Christian Andersson, Thijs Biersteker , Bigert & Bergström, David Bowen, AlanJames Burns, Yasuhiro Chida, Csörgő Attila, Kepes György, Garnu Depot, EJTECH (Kárpáti Judit Eszter, Esteban de la Torre), Ólafur Elíasson, Moholy-Nagy László, Justine Emard, Brian Eno, Cerith Wyn Evans, fuse*, Iregular, Katona Kati, Lakner Antal, Liminal State, Guillaume Marmin, Mátrai Erik & Borsos János, Matthijs Munnik, Jan van Munster, Carsten Nicolai, NONOTAK, Onucsán Miklós, Finnbogi Pétursson, Jon Rafman, Randomroutines (Kaszás Tamás, Kristóf Krisztián), Sébastien Robert, Judith Röder, Joris Strijbos, Szauder Dávid Aurél, Szécsényi-Nagy Loránd