Ezt nézd – Várakozásaink

E heti címünket érthetjük arra az életművek lezárulását követő hosszabb-rövidebb csendre, ami alatt elkezdődik a művészettörténeti rendszerezés és értelmezés – ezek eredménye hol találkozik elvárásainkkal, hol nem, az életmű darabjainak korábban nem látott együttese pedig könnyen rácáfolhat korábbi elképzeléseinkre. De összefésülhetjük a várakozás élményét az adventi készülődés lelassult, mélyebb odafigyelésével is. 2022-ben az utolsó Ezt nézd! megjelenése a Kiscelli Múzeum, a Műcsarnok és a Budapest Galéria kiállításait ajánlja.

Száz éve született Mácsai István, életműve 2005-ben zárult le. A festészetét övező szakmai tartózkodást és ellentmondásos, olykor heves érzéseket, véleményeket segíthet friss szemmel újra megvitatni a Kiscelli Múzeum Elmozdul a fal című tárlata, valamint a kiállítást kísérő katalógus tanulmányai. Az árnyalt interpretációt szolgálja az is, hogy nemcsak festői, hanem amatőrfilmes és fényképész hagyatéka is bemutatásra kerül, valamint a falszövegek Mácsai egész életén át írt naplóira is utalnak. Felmerül a Képcsarnoknak megélhetési kényszerből tömegével készített képek problémája, ehhez hasonlóan izgalmas a tágabb kontextusban is a modellpozíciók mikrotörténete. A sűrű tablóként elhelyezett portrék után a tárlat egy-két meglepetés művét kicsit kitartóbban kell keresni, és talán még a fal is elmozdul.

Mácsai

Mácsai István: Nő rókakucsmával, 1972, farostlemez, olaj, 55 × 80 cm, a Nemzeti Galéria gyűjteményében

„Lovas Ilona Stációk című, három termes emlékkiállítása egy kurátori kísérlet az életmű rekonstruálására a hetvenes évek közepétől az utolsó évekig.” Bár a Műcsarnokban látható kísérlet sikeressége minimum kétséges, mivel a koncepción kívül semmilyen szöveges támpontot nem nyújt – ha a Ludwig Múzeumtól kölcsönzött 2019-ben készült videóinterjút nem számítjuk – , és az installálási megoldások sem tükröznek átgondoltságot, ha ezektől a szempontoktól elvonatkoztatunk, és szigorúan a művekre koncentrálunk, esetenként teljes képzelőerőnket bevetve, hogy minden zavaró tényezőt lehámozzunk a műtárgyról, jó látni Lovas Ilona műveit, és érdemes ellátogatni a kiállításra. A bonyolult mondat cinizmussal némiképp hiteltelenített állítását megerősítendő: olyan erős a misztérium a művész nagyapjától örökölt kalaptompok megnyugtató, mementóként használt formáiban, a gyomorból kiterülő szárított marhabél finomságában, a transzparens anyag ölelésében megnyilvánuló ostyában, hogy az ideálisnak nem mondható körülményeket is lepergetik magukról.

Lovas ilona ludwig

Kiállítási dokumentáció a Ludwig Múzeum 2000-ben Stáció No 32 címmel rendezett Lovas Ilona kiállításáról

Szíj Kamilla Lappangó elem című kiállításán három termen át húzódik egy vonal, mely vetett árnyéka folytán térbeli válik. Ez a háromszoros térjáték metaforaként is működik; három mély lélegzet, három vonalháló terét térképezhetjük fel, újra és újra végigsimítva tekintetünkkel – ha kivárjuk. Én például először elhibáztam, a három felütés-szerű lépcsőben nem finomítottam légzéstechnikámon, jellemző módon elszaladtam a cél mellett. Aztán mivel sejtettem, hogy velem van a baj, újra nekifutottam. A három kép pedig hálás a figyelemért: megelevenedik a vonal, örvényléséből tér szerveződik. Kötetlen pályás suhanás az ívelt síneken, ami egyszer egy öreg fa kérgére hasonlít, máskor inkább testi élmény: köldökök körül hullámzó hasra emlékeztet. A tökélyre vitt sietésben sokat segít a tárlat, hogy megérkezzünk szentestére. Az ünnepek előtt 22-én és 23-án lehet megnézni, ha az új évet kezdenénk tudatosan lassabban, egészen február 12-ig hangolódhatunk erre Szíj Kamilla rajzaival.

Lappangó

Szíj Kamilla Lappangó elem című kiállítása a Budapest Galériában