Súlyos, mélysárga, műanyag szalagfüggöny rekeszti ki a szikrázó napsütést és tartja bent a hűvös félhomályt a Lajos utcai Galéria alsó teremsorában. Bent tömény méhviaszillat: sárga, meleg, otthonos. Méhek nincsenek, a viasz vaskos alumíniumtáblákra tapad, amelyek különös kaptárakként függenek a térben. Szabályos sejtszerkezete csak az alumíniumtáblának van (már amennyire a csúszásgátló felületként is használt lapok rácsszerű mintázatát annak tekintjük), de a viaszt sem méhek formálták, az biztos. A lyukacsos, amorf formák talán valamiféle makettek, a fémhez tapadó viasz másutt kis krokodilok vagy gyíkok kövületszerű lenyomatát őrzi, mint egy lágy borostyán. Az éles fényben csak ez a nagyon eleven, szinte lélegző anyag látszik, ami nemcsak a tekintetet, de a kezet is vonzza. Muszáj megérinteni.

Fotó: © Artmagazin

Minden teremben fut egy videó is, ami mindenütt üres állatkerti kifutókat mutat. Lassan pásztáz a kamera, a lepusztult részletek, a kerítés és a csövek illesztései, az összekarcolódott plexilap vagy a medencelefolyó esetlensége így, állatok nélkül még feltűnőbb. Ez lenne az ideális lakóhely, az autentikus élőhely, amit a látványosságként városba telepített vadállatoknak elképzelünk? Hol a környező lakóházak felsőbb emeletei, hol a Szépművészeti hátsó homlokzata tolakodik be a látótérbe, dzsungelhangok helyett a forgalom zaja teszi még zavarosabbá a természeti környezetről alkotott képet.
Valamikor a megőrzés és a dokumentálás szándéka hívta létre a természet élő múzeumaiként funkcionáló állatkerteket, ma a klímakatasztrófa árnyékában a megőrizhetetlenségre utalnak a sivár, élőlény nélküli terek.
Horváth Gideon „hibrid objektjei” az ismerős anyagok szokatlan kombinációjával, valamint az installáció egészére és minden részletére jellemző kontrasztokkal hatnak. A hideg-meleg és a rideg és rugalmas felületek váltakozása, a lágy viasz mint kövület, a fényt magába szívó mélysárga és a tablók fémes csillogása vagy a videók üres, mégis zajos terei minden érzékszervünket riadóztatják. Figyelünk, nézünk, fülelünk, érintünk, mert itt minden más, mint aminek látszik, hallatszik. A viaszos fémtablók és a felvételek szemléltetőeszközök, de üzenetük elmosódott.

Fotó: © Artmagazin

Nem kapunk szájbarágós magyarázatot arról, hogy mi történt, miközben világos, hogy valami már lezajlott, és ami itt és most körülvesz bennünket, nem kiszámítható, ezért fenyegető. Újra kell gondolni helyzetünket és villámgyorsan alkalmazkodni a túlélés érdekében. Horváth Gideon az ökológiai válsággal kapcsolatos kutatásait régóta folytatja, és általában nem is csupán kiállítási installáció formájában prezentálja. Ez a helyzet azonban attól hatásos, hogy ott lép működésbe, ahol a racionális érvek, a számtalanszor ismételt, ezért elkoptatott intések már képtelenek erre. Mindent tudunk, memorizáljuk a tennivalókat, de még mindig nincs a torkunkon a kés, nem érezzük a halál szagát. Itt a méhviasz már-már émelyítően édes illatában az ismeretlen tárgyak és tájak között a zsigeri ösztönök és az érzelmek élednek fel.

Fotó: © Artmagazin

I put my hand into a beehive
Horváth Gideon kiállítása
Budapest Galéria
2019. augusztus 25-ig

Nyitókép: Juhász G. Tamás