Hal Fischer a szexuális orientációját nyíltan felvállaló Harvey Milk meggyilkolása előtti San Francisco egyik kulcsfigurája volt.

A 80-as évek óta inkább kritikusként és múzeumi szakemberként tevékenykedő Fischer a hurrá-optimizmus jellemezte 70-es években főképp fotográfiával foglalkozott – leginkább a fehér férfiakból álló homoszexuális közösség életét, mindennapjait, szeretőit, barátait és közös emlékeiket dokumentálta. 

Mai szemmel azonnal felmerül a kérdés: nem problémás, hogy a képeken egyáltalán nem jelennek meg nem fehérbőrű kisebbségek képviselői? Az egyik lehetséges válasz – természetesen függően attól, hogy az ember mennyire bír radikális véleménnyel a témában – szerint a helyzet nem problémás, hiszen Fischer valójában saját hétköznapjait és azt a közeget dokumentálta, amelyben ő maga is igen otthonosan mozgott – nem külső szemlélőként választotta a hetvenes évek erkölcsi szabadságában vonzónak tűnő témát, hanem San Franciscóban élő, nyíltan homoszexuális alkotóként őszintén megörökítette azt, ami a szeme elé került. 

Az említett időszakban készített, a meleg közösség öltözködési szokásai által közvetített, nonverbális kommunikációként működő diszkrét üzeneteit dokumentáló és feltáró Gay semiotics, az Eyes and Ears Foundation által rendelt A Salesman óriásplakát, a korábbi szeretőit bemutató Boy-Friends mellett az ikonikus Castro negyed egyik buszmegállóját 24 órán keresztül dokumentáló 18th Near Castro Street x 24 fotósorozat is akkor került be újra a köztudatba, amikor 2011-ben Fischer művei szerepeltek a Los Angeles-i LACMA Under the Big Black Sun: California Art, 1974–81 című kiállításán. Az érdeklődés annyira fellendült, hogy azóta újranyomták Fischer 1978-as monográfiáját, 2019-ben kiadtak munkáiból és szövegeiből egy The Gay Seventies című könyvet és a fentebb említett munkái utazó kiállításként járják a világot.

Személyes kedvencem a 18th Street és Castro Street sarkán található buszmegállót 24 képben megörökítő sorozat. Leginkább azért, mert gyakran eszembe jut a kérdés: mitől volt a város igazán a társadalmi fejlődések mozgalmainak tökéletes táptalaja? Mitől vált San Francisco a szabadság szinonimájává a 70-es évek kulturális közegében?

Habár Fischer sorozatában, amely óránként dokumentálja a buszmegálló padján ülőket és várakozókat, van némi naivitás. A munka azonban épp ettől, az eredeti koncepció – az adott helyszín lefényképezése huszonnégyszer – megvalósításán felül felmerülő problémákat, kérdéseket, a képeken látottak mentén potenciálisan kibontakozó társadalmi diskurzusokat laza eleganciával, teljes egészében ignoráló hozzáállástól válik igazán felszabadítóvá. Hal Fischer időkapszulát kreált egy ikonikus éra ikonikus helyszínéről.

Feltűnő a képeken, hogy sok rögzített tevékenység független attól, amire a buszmegálló valójában hivatott – többen csak úgy időt töltenek, napoznak, a buszra való várakozás nélkül találkoznak, kvaterkáznak a képeken. A poszthippi és pre-AIDS San Francisco egyik szeletét ismerjük meg a húszas éveiben lévő fotográfus azonos nézőpontból készített 24 képén keresztül. A képekhez fűzött szöveges kommentárokból azt is megtudhatjuk, hogy Fischer napja hogyan telt – a képek alatt feltüntetett szövegek személyes tudósításként működnek, Fischer saját következtetéseit és megfigyeléseit tartalmazzák.

A munkákat nézve ma már olyan, mintha egy számunkra ismeretlen világra tekintenénk vissza – és nemcsak a szexuális orientációt övező nyitottság (pedig ezt illetően azóta volt 30 évünk!) miatt, hanem azért, mert ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy teljes napot így töltsön valaki. Megfigyeléssel, naplopással, munkakerüléssel, semmittevéssel.

Hal Fischer, Gay Semiotics and other works
Gallery of Modern Art (GoMA), Glasgow
2019. november 19 – 2020. május 30.