A (2) HÉT MŰTÁRGYA: Péter (Fodor Dániel János)

Kormos Zsófia

Fodor Dániel Jánossal,1 az egyik új FKSE taggal beszélgettünk Péter című, fotóarchívumon alapuló projektjéről a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett (2) hét műtárgya eseményen 2016. november 28-án.

Dániel korábban alkalmazott fotográfusként dolgozott, jelenleg az intermédia-művész szak hallgatója a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Fotográfia iránti kiemelt érdeklődése abban is megmutatkozik, hogy hozzávetőleg nyolc éve gyűjt fényképeket, válogatás nélkül, többnyire lomtalanításokon és bolhapiacokon jut az anyaghoz. Gyűjteményét nem meghatározott céllal hozta létre, mindig is inkább a gyűjtés folyamata érdekelte.

„Soha nem dolgoztam fel fotókat, pedig van több tízezer.”


Fotó: Cserna Endre

A (2) hét műtárgyán nem akarta a már korábban, az egyetem ’56-os megemlékező hetén bemutatott munkáit prezentálni, ezért egy jó ideje tervezett új művet hozott létre ez alkalomra. A Péter címet viselő kiadvány egy feltehetőleg utód nélkül kihalt család válogatott fotóiból készült. Dániel 2013-ban jutott a fényképekhez, ebben az esetben nem lomtalanításon, hanem egy ismerősén keresztül, aki egy idős nénit gondozott. A közel 400 képet tartalmazó archívum a Bácsfi család tagjait és pillanatait ábrázolja. A fotók történetének visszafejtéséhez a képek hátoldalán olvasható, „remegő kézzel írt” feliratok biztosították az egyetlen támpontot. Az album harminc darab, csak Bácsfi Péterhez kapcsolható fotót tartalmaz, az ő életét láttatja egészen a gyermekágytól a temetéséig. A kiadványban ugyancsak megtalálhatjuk a képek hátoldalát is, így magunk is elolvashatjuk Péter nagynénjének megjegyzéseit.

„Csak olyan képeket zártam ki, ahol azonos öltözetben, azonos ruhában, azonos helyen szerepel. Egyébként ötvenkét képem van erről a férfiről, de a könyvben csak harminc szerepel, kronológiai sorrendben a születéstől a haláláig.”

Az előképek tekintetében Dániel a Szlovákiában élő és alkotó Petra Feriancovát, a szintén fotóarchívumokkal dolgozó kortárs képzőművészt említette, akinek asszisztenseként is dolgozott 2015-ben.

„Feriancová talált képekkel foglalkozik, újrarendezi őket, összekeveri a saját családi képeit a talált fotókkal. Előfordul az is, hogy kisajátít valamit az internetről, letölti, kiprinteli, és onnantól kezdve a sajátjaként tekint rá. Ami még nagyon érdekes számomra, hogy a képeit mindig egy halmazként kezeli, nem tesz különbséget a talált és az általa exponált fotók között.” 


Fotó: Cserna Endre

Ezzel némileg ellentétes módon, de konceptuális alapon Dániel a mások archívumából származó fotók gyűjtésével párhuzamosan saját fotóinak törölésébe kezdett.

„Mivel az első szakmám fényképész volt, rengeteg képem maradt meg (kétszáz-kétszázötvenezer). Ezeket heteken keresztül töröltem. Végül maradt tizennyolcezer kép. De ezekből is csak egy változat van, nincsen róluk biztonsági mentés. A papírképekhez egyelőre nem nyúltam, azokat még nem vetettem tűzbe, de továbbra is, ha van egy kis szabadidőm, nem tetriszezni szoktam, vagy kirakni a Rubik-kockát, hanem törlöm a képeimet.”

A Bácsfi család archívumában található képek bizonyos darabjainak nem a hátoldalán, hanem az elején találhatók a családi jegyzetek. Többek között éppen emiatt a különleges tulajdonság miatt esett Dániel választása erre a fotóegyüttesre.

„Érdekesnek tartom, amikor a fotó frontjára, a fejekre keresztet rajzolnak. Ezzel azt jelezték a képen, hogy aki rajta szerepel, az már elhunyt. Ez egy nagyon érdekes jelenség, viszont olyan, amiről a mi életünkben már nem beszélhetünk. Nagyon ritkán nyomtatunk ki egyáltalán fotókat, ha mégis, arra sem írunk rá semmit.”

Ezek a képek önmagukban egy családi fotóalbum elemei, attól válnak művészetté, hogy bekerülnek a művészeti intézményrendszer egyik terébe, illetve elsősorban attól, hogy egy művész elég érdekesnek találja őket ahhoz, hogy foglalkozzon velük. A művészi beavatkozás nem egy objektív, tényfeltáró szerep, hanem mindig egy saját értelmezést tükröz, például a jelen albumban sem a teljes családi archívumot láthatjuk.


fotó: Cserna Endre

„Azt szerettem volna elérni, hogy érdekessé váljon a képek sorsa, hogy lehessen a fotó történetéről beszélni, mentesen attól, hogy egy ismert személy, politikus vagy akár én magam szerepelnék rajta. Mert akkor már egy csomó minden más felvetődik. Ez az idegen anyag segít ezeket a rétegeket kizárni, hogy csak a képek története legyen érdekes. Péter képei sem azért kerültek most a kezünkbe, mert ő egy olyan ember, aki valamilyen jelentős dolgot vitt véghez.”

Személyes archívumoknál mindig fel szokott merülni az a kérdés, hogy kinek is van joga emlékezni vagy emlékeztetni személyes történetekre. Valószínűleg a Bácsfi család tagjai sem egy széles közönségnek készítették ezeket a képeket, hanem saját maguknak. Miért gondolhatja bárki, hogy ezt be kell mutatnia és nem szabad átengednie a felejtésnek?
Amikor ez a kérdés felvetődött, a vita megnyílt és a közönség néhány tagja átvette a szót, hogy a saját érveit felsorakoztassa.

„Erre a kérdésre egyébként, mindenki maga adja meg a választ. Hogy ilyet most szabad, vagy nem szabad, ezzel jót teszek vagy rosszat? Nézőpont kérdése. Alapvetően azt a kérdést kell feltennünk, hogy ha mi készítünk egy képet, akkor mi a célunk? Azt csak magunknak készítjük? Az örökkévalóságnak? Az utódainknak? Kik az utódaink? A családunk, az unokáink vagy az emberek, akik utánunk élnek?”

Persze a fotóarchívumok nagy részével nem ez történik, nem válik belőlük műalkotás, hanem elfelejtődnek, vagy gondos tulajdonosok közt, sokáig fennmaradnak. 
 


Fotó: Cserna Endre

(1) A 2016-ban felvett FKSE tagok névsora: http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/uj_tagok_everywhere.3504.html?pageid=119

Kapcsolódó tartalmak: