Szerencsés találkozások gyakran előfordulnak velem, nemrégiben Lisszabonban egymás után értek a véletlenek. A személyes ismeretségek mellett/között előfordult egy szellemi természetű is: a Gulbenkian Museumban Kaszás Tamás-kiállításba botlottam (érkezésem napján nyílt). Átfutottam a számomra addig ismeretlen művészről a tudnivalókat, és elhatároztam, a Vizuális kultúra című helyi Erasmus-kurzusom hallgatóinak felkínálom a közös tárlatnézés lehetőségét.

Keveset beszélgettünk róla, de hamar kiderült, a kortárs művészetek világában ismerősen mozgó hallgatóim és az antropológusnak készülő érzékeny lányom sem bizonyult értő befogadónak, én is idegennek, nehezen megközelíthetőnek, sőt, ellentmondásosnak: hol túlságosan esztétizálónak, hol túlságosan programszerűnek éreztem a kiállítást.

Nagy nehezen meg is tudtam fogalmazni, mi zavart: úgy éreztem, olyan jelenségekből alkot „örömtelien” utópisztikus konstellációkat, amik sokaknak a túlélés mindennapi küzdelmét jelentik – akár a születéstől a halálig. Famine food, ínségeledel, minimálétkezés, gerillakertészet, szegény konyha – sorjáztak a régi-új köntösbe bújtatott jelenségek nevei a fejemben. Nem sikerült az installációt a máshol használható, társadalomtudományi értelmezési stratégiáimmal működésbe hozni, de Kaszás művészete kétségkívül hatott: hetekig „emésztettem”, vissza-visszanéztem az ott készített fotóimat. Ezt utólag nehéz eldönteni, de talán nem töltöttem volna vele ennyi időt, ha nem segít rá egy esemény a Kassák Múzeum Tettek ideje című, lakhatási mozgalmakat bemutató, szegénységet tematizáló remek kiállításán. A Romakép Műhely szervezésében megvalósult projekt a kiváló Romani Gasztro bloggereit mutatta be. Készülés közben az eseményt moderáló kurátor szakos képzős hallgatók (Csóka Heléna és Kollár Dalma Eszter) kiváló ötlete nyomán felmerült, hogy Budai Zsanett és Tonté Barbara bloggerek mellé az említett fogalmak művészi újraértelmezéseinek ismerőjét, Szikra Renátát hívjuk harmadik vendégnek. Ennek kapcsán Kaszás művei új értelmet nyertek: az alkalmazott regiszterváltás, a növénygyűjtögetés és -feldolgozás politikai, társadalmi összefüggésekbe ágyazott művészi gyakorlata összekapcsolódott egy nagyon konkrét dologgal, a főzés (újra csak) társadalmi küldetésként gyakorolt művészetével.
 

Nézzük akkor a hozzávalókat szépen sorban!

Kaszás művészi hitvallásának összetevői a leírások alapján végtelenül egyszerűek, a fogyasztói társadalom, a globális kapitalizmus ellenében megfogalmazott „egyszerű és boldog élet”, az ökológiai fenntarthatóság, a művészet nem életidegen, hanem „örömteli túl- és megélési eszközként” való felfogása. A húszas évek avantgárdjának aktivista szellemében megtalált, szinte vallásos természetközeliségben gyökerező, radikálisan új formanyelv, a rendszerező és a saját tevékenységet antropológiai megfigyelés tárgyává tevő projektek összetettsége talán az oka, hogy mindez nehezen befogadhatónak bizonyult.
 

A Gulbenkian Museum Lisszabon modern, forgalmas negyedében, egy varázslatos, igazán kedvelt közkert közepén elhelyezkedő izgalmas, betonkockákból összerakott épület. A múzeum kiállítási terében a bejáratnál Kaszás Portugáliában zajló kollaboratív projektjének, a Sophie Dodelinnel közösen létrehozott Disco Batata-nak (Discoteca Tuberosum) [Disco Potato (Discoteca Tuberosum)] (Costa de Caparica, 2008-2017) a dokumentációja volt látható. A gerillakertben a használt alapanyagokból összetákolt, a föld felszínével egy szintben, vagy besüllyesztve elhelyezett, a növényekkel egy szintben különleges nézőpontot biztosító épületek rajzai, fotói a látogató felkészítésére voltak hivatottak, s a leírásban rögtön megakadt a szemem a projekt közhelyesnek tűnő jellemzésén: a művészet út, nem a cél maga, társadalmi használata eszközzé teszi, s megfosztja a napjaink gyakorlatában is benne rejlő nyolcvanas-kilencvenes évek individualista felfogásától.
 

A középső térben a két fő installáció került bemutatásra az Auto-Anthropology (2010-2017) és a Famine Food (2011-2017). Az előbbi a falakon elhelyezett fotókkal, rajzokkal keretezte, tette „fogyaszthatóbbá” a középen különös, deszkákból álló épületben kínált ínségeledelt. A könnyen fellelhető, ehető növények gyűjtését, feldolgozását, művészi megmunkálását kiegészítette egy egyszerű fénymásolat, amely a fontosabb nagy éhínségek dátumát, helyét sorolta fel: hatásmentes, szikár adatsor.
 

Ha az installáció részleteiben elmerülünk, minden eszünkbe juthat tárgyairól, csak a szűkölködés nem. A befőttesüvegek, szárított növények, rajzok, tárgyak, fotók egy önálló világ részei, amiben a játékosság, a fantázia épp olyan erőteljes, mint a feliratokban, egyes rajzok plakátszerűségében rejlő aktivista szellemiség. A Kaszás saját tevékenységeit antropológiai vizsgálat tárgyává tevő önmegfigyelés is ennek az utópisztikus világnak a része, ha párhuzamot keresnék, egy űrállomáson zajló kísérlet dokumentációjához hasonlítanám. A húszas évek avantgárdjának a művészetet és az életet közelítő, a technológiai változásokat új látásmóddá formáló törekvései jelen vannak ugyan, de Kaszás utópikus univerzumában van valami groteszk „ön- és közirónia”, ami lazít a laboratóriumszerű sterilitáson. És szép, ahogyan a puritán szellemesség működésbe lép: kielégíti a téma iránt érdeklődők intellektuális étvágyát.
 

Az ínségkonyha a Romani Gasztro narratívájában egészen más formát öltött. A gasztrobloggerek egyik fontos küldetése – a hagyományos roma konyha „világiasítása” mellett –, hogy „visszatanítsák” a mélyszegénységben élőket az olcsó alapanyagokból összeállítható, hagyományos ételek elkészítésére, hogy azok a szupermarketekben számukra még elérhető, ám rendkívül egészségtelen mesterséges élelmiszerek alternatíváiként szolgáljanak. Kaszás a „fiktív ínség” idején jó szolgálatot tevő, művészi útmutatóként is értelmezhető gyűjtése természetesen nem nekik szól. Mégis muszáj jelezni, hogy milyen óriási a szakadék ezek között a világok között. Mi, kiállítás- és filmklublátogatók például aligha hallottunk még arról, amiről a „társadalmi gasztro”-program elején Rékai Miklós muzeológus egy videoelőadásban beszélt, hogy az ürge, a sündisznó és a dög hagyományosan húspótló ételek. Ma már talán ritkábban vagy soha sem kerülnek a nélkülözők asztalára. S nehezen tudom elképzelni ezeket a művészi gyakorlatok alapanyagaként a tányéron, mondjuk, a fekete kenyér mellett. Még akkor is, ha el szeretném hinni Kaszás Tamásnak: „The unconcious force to survive connects us!”
 

Joy of Surviving
Kaszás Tamás kiállítása
Helyszín: Calouste Gulbenkian Museum (Rua Dr. Nicolau de Bettencourt 1050-078 Lisboa)
Időpont: 2017. május 15-ig

Fotók: Pócsik Andrea, gulbenkian.pt