Kiss Kata Dóra és Horváth Gideon az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség keretében közös kutatást végzett, amelyben a magyar őshonos ökológiai tudást keresték. Hamar szembesültek a ténnyel, hogy a táltosok világáról semmilyen írásos emlékünk nincsen, pusztán szórványemlékeink és az azokkal járó spekulatív tudás. Kutatásuk tehát nem történeti, hanem saját élményeikkel (kiégés, ökoszorongás) aktualizált, kisajátító gesztus. A táltos alakját egy interdiszciplináris szemlélet által saját szempontrendszerük szupermetaforájává teszik, kiemelve a nacionalista narratívából. Az ACLIM! terében Horváth méhviasz szobrokból álló installációja és közös videóinterjúik jegyzetes bemutatása látható, illetve Kiss esszéje, amely először az Artmagazin Online felületén jelenik meg.

Kiss Kata Dóra esszéje:

A közösség táltost hív, ha valaki megbetegszik, megfogyatkozik a vad, ínség vagy valamilyen természeti csapás köszönt be, azaz válsághelyzetben. A táltos ilyenkor megállapítja, hogy az egyensúly hol bomlott meg, majd kiválasztja a szükséges gyógymódot és különböző szertartásokon, áldozatokon keresztül helyreállítja az egyensúlyhiányt. Ilyenkor a táltos szájával szólnak a szellemek.

Permanens válságok korát éljük. Válságban vannak demokratikus rendszereink, a globális gazdaság, a tömegtársadalmak, miközben folyamatosan fenyegetve vagyunk vírusoktól, terrorszervezetektől, diktatórikus rezsimektől és végső soron a lassan, de biztosan bekövetkező ökológiai összeomlástól. Kétségtelen, hogy a modernitásnak voltak reménytelibb időszakai is. A tudomány és technológia fejlődése, a szabad piac nyújtotta korlátlan lehetőségek, az egyenlőségen alapuló társadalmi berendezkedések a szép új világ utópikus jövőképét ígérték. Egy ilyen ideális világban az egyén szabadon alakíthatja magát, mivel többé már nem függ az olyan kényelmetlen kötelékektől mint a vallás, család vagy nemzet. A korábbi transzcendencia helyére az Én és evilági szükségletei kerültek, ami a véges létezzéssel szembeni szorongást azzal igyekezett enyhíteni, hogy magát az isten helyére emelte.

Mi lett utópiáinkból? Hihető-e még egy jobb világ eljövetele, miközben világosan látszik, hogy egyéni szabadságunk csak mások alávetettségén keresztül megalapozható, hogy a szabad piac felhalmozó logikája végül mindent áruvá fokoz le, hogy a technológia nemcsak megváltásunk, de a bolygó pusztításának eszköze is. Zsarnokainkat elüldöztük, miközben észre sem vettük, hogy a jelen zsarnoksága már nem külső rendszerek függvénye, hanem tudattalanunk szervező elve, amely folyamatos termelésre és fogyasztásra kényszerít minket az illuzórikus szabadság vágyképén keresztül. Ahogy fokozatosan leválasztottuk magunkat a külső kényszerekről, úgy alakultunk atomizált, egyszemélyes törzsekké, akik szabadon, de magányosan szoronganak saját individualitásukba zárva. Nincs már semmi, amiben hosszú távon hihetnénk, ami végigkísérne minket születésünktől  halálunkig, ami keretbe foglalná véges emberi létezésünk, alapot szolgáltatva önteremtésünknek. Közösségeink és valós tereink fokozatosan felszámolódnak, helyüket a mindent átszövő világháló virtuális valóságai és az azokban létrejövő egydimenziós és ideiglenes kapcsolódások veszik át. A folyamatosan hömpölygő és feldolgozhatatlan mértékű információáradatban már csak nézői és nem szereplői vagyunk valóságunknak, miközben azt tapasztaljuk, hogy környezetünk befolyásolására tett kísérleteink folytonosan kudarcba fulladnak. Nincsenek többé kitüntetett időpillanatok, események, ünnepek, vagy rítusok, amik ideiglenesen felfüggeszthetnék a hétköznapok idejét, így az idő homogén, monoton masszává válik.

Generációnk megkülönböztető jegye a kiégés, a bizonytalanság, a reflexió és gondolkodás lehetetlensége, a rossz közérzet a kultúrában. Az unalom, apátia, elidegenedés számunkra a világhoz való alapvető viszony. Szüleink és nagyszüleink talán még elhitték, hogy a hivatáshoz való élethosszig tartó elkötelezettség egy biztonságos jövő formájában hozza meg gyümölcsét. Mi azonban látjuk, hogy a stabilitás valójában illúzió és rabszolgaság. A felhalmozás nem tesz boldoggá, a munka pedig nem nemesít. Utópikus képzeletünk kiapadt. Hogyan is hihetnénk egy jobb jövőben, mikor a jelen valóságában sem lehetünk biztosak. Az egymásnak ellentmondó tudományos és áltudományos hírek és vélemények elárasztanak minket intelligens gépeinken keresztül, mi magunk azonban nem vagyunk elég intelligensek ahhoz, hogy mindezt feldolgozzuk. A gondolkodás tere telítődik, az elme bezár, páncélt von maga köré, hogy megóvja magát a sokasággal szemben, így viszont azt akkor sem tudjuk kitárni, ha az esetleges megoldásokról szeretnénk gondolkodni. Bármik lehetünk és végül semmik sem vagyunk; bármit választhatunk, de végül semmi sem sajátunk; amit nappal építünk, az éjszaka összeomlik. Biztos alapok nélkül minden egyes nap újra kell kezdenünk az építkezés munkáját. Valódi kapcsolódások hiányában gyökértelenek vagyunk. Nem tudunk kapcsolódni múltunkhoz, jelenünkhöz és jövőnkhöz, közösségeinkhez és a körülöttünk zajló eseményekhez. A kölcsönös anyagcsere folyamat megszakad köztünk és környezetünk közt. 

Ugyanakkor véges lények vagyunk, s a kontinuitás iránti vágyunkat nem tudjuk teljesen kiűzni magunkból. Válságban, határhelyzetekben ösztönösen fordulunk a transzcendencia felé, valami olyanhoz, ami túlmutat véges létünkön, egy nagyobb rendszerbe helyezve, értelmet adva annak. Az ökológiai válság olyan fordulópontot eredményezett, melynek következtében a világ már nem tud ugyanúgy működni, ahogy azt korábban megszoktuk. Olyan globális határhelyzet ez, ami elől nem lehet kitérni, hisz a fejlett országokat épp annyira érinti, mint a láthatatlan perifériát. Nap mint nap szembesülünk a pusztuló föld képével, ami disztópikus, negatív jövőtudatban tud csak formát ölteni. Az ökológiai válság narratívája az ember és más fajok kihalásának története a nem is olyan távoli jövőben. Az önmegvalósítás és élvezet parancsa itt összetűzésbe kerül a fenntartható fejlődés aszketizmust elváró dogmájával. Ennek fényében mintha minden egyéni cselekvés hiábavaló lenne, miközben a felelősség a globális emberiség tagjaként mindannyiunké. Felelősséget kell vállalnunk, miközben azt sem tudjuk pontosan miért és hogyan tehetnénk ezt, a zavarodottság és tehetetlenségérzet következménye pedig a szorongás. 

A szorongás valójában nem csak negativitás, üzenetként is értelmezhetjük, mint jósálmokat, melyek rámutatnak egy problémára, amivel szükségszerűen szembe kell néznünk. Így a szorongást nem megszüntetni, hanem megszelidíteni kell, mint olyan belső állatot, mely segíthet tehetetlenségünket cselekvésbe fordítani. A cselekvés valójában sosem a direkt hatásgyakorlásban veszi kezdetét, hanem a képzelet teremtő munkájában. Az aktív képzelőerő képes új narratívát adni, értelmet vinni a káoszba. Elképzelni, hogy a dolgok másképp is lehetnének, már önmagában cselekvés. Fantáziánk szökésvonalakat nyit az áttörhetetlennek és totálisnak gondolt rendszerekből, ehhez azonban el kell tudnunk hinni, hogy képzeletünk materiális formát tud ölteni. Képessé kell válnunk a klímaválság okozta határhelyzetet pozitív lehetőségként érzékelni, mely megnyitja az alternatív cselekvés lehetőségei.

Rezilienssé kell válnunk! Az ökoszisztémák olyan egyensúlyi rendszerek, melyek képesek regenerálódni akkor is, ha valamilyen váratlan trauma, külső behatás éri őket. Az emberi psziché is egyensúlyi rendszer, így szintén magában hordozza a megújulás és alkalmazkodás képességét. Amikor álmatlanul forgolódom ágyamban és elmémet elárasztják jövővel kapcsolatos szorongásaim, egész testemben érzem a bénultságot. Reziliens akkor lehetek, ha képes vagyok szembenézni a baj most-jával, beleállva az eseménybe, elfogadva, hogy a válság nem eljövendő, hanem már jelen van. Meg kell élnem a csalódottságot, a haragot, a gyászt, azokat a negatív érzéseket, melyeket ébrenlétemkor igyekszek leválasztani magamról, mert csak ellenséges akadályokként tudok rájuk tekinteni. Csak ezek elfogadásán keresztül lehet a katasztrófák közepette is aktívan cselekedni, felmérni, mit is kell tennem, meddig terjednek valójában határaim és hogy kikkel és hogyan tudok kapcsolódni, szövetségre lépni, rokonságot kialakítani. Szorongásom azáltal oldhatom, ha reziliens gyakorlataimat a hétköznapi rutinjaim részévé teszem. 

A közösség táltost hív, ha valaki megbetegszik, megfogyatkozik a vad, ínség vagy valamilyen természeti csapás köszönt be, azaz válsághelyzetben. A táltos ilyenkor megállapítja, hogy az egyensúly hol bomlott meg, majd kiválasztja a szükséges gyógymódot és különböző szertartásokon, áldozatokon keresztül helyreállítja az egyensúlyhiányt. A rítus egy reziliencia-gyakorlat. Célja a képzelet felszabadítása a tehetetlenségből. Szimbolikus határhelyzet, melyben a probléma megszemélyesítésén keresztül új jelentések és narratívák születnek. Ezen keresztül a szimbolikus aktus a közösség valóságává válik. A sámán a sztyeppe és tajga népeinek közvetítő alakja, aki egyfajta társadalmi intézményként funkcionál. Hagyománya, hitvilága és szokásrendszere nem rögzített. A nomád, állattenyésztő népek szokásaikat nem foglalták írásos dogmákba, gyakorlataik mindig a közösség és életterületük sajátosságaitól függtek. A szervezett rendszerek, vallások és politikai formációk folyamatosan törekedtek a vándorló, központ nélküli népek kontroll alatt tartására, a nomádokat azonban a táj adta lehetőségek, a sztyeppe és a tajga végtelen síkságai segítették, hogy eltűnjenek a hatalom szeme elől, s így életben tarthassák szokásaikat. A magyar táltoshit hosszú évszázadokig a mocsaras, nehezen megközelíthető vidékeken maradt fenn, egészen addig míg a 18. századi folyólecsapolások megközelíthetővé nem tették az addig elzárt közösségeket. A külvilággal való kapcsolatfelvétel a közösség fokozatos asszimilációjával és szükségszerű átalakulásával járt.

A táltoshit nem vallás, sokkal inkább a hétköznapi élethez és túléléshez kapcsolódó gyakorlatok összessége. Benne központi a közösség és környezet összekapcsoltságát reprezentáló tabuk rendszere. Ezek megszabják a lehetséges viszonyulásokat és viselkedési formákat a környezettel szemben, így például a vadászzsákmány nem fogyasztható vég nélkül, ahhoz, hogy újra és újra élelmet nyújtson, gondozni és táplálni kell. A környezet oltalma és tisztelete számunkra mint hagyományos ökológiai tudás értelmezhető. Ebben a világnézetben – szemben a természet, mint holt anyag felfogásával – nemcsak az ember rendelkezik lélekkel. Szelleme lehet egy állatnak, növénynek, facsoportnak, folyónak vagy hegynek. Ezek ambivalens szellemek, szándékuk a közösség hozzájuk való viszonyától függ. A határsértés, a tabuk megszegése teheti a hely szellemét ártóvá, s ilyenkor, megbosszulva az illetéktelen elvételt, valamilyen testi betegséggel bünteti az elkövetőt. Egy rossz időben elkövetett vadászat vagy egy nem megfelelő módon leszakított gyümölcs elegendő ahhoz, hogy felbőszítsék a szellemet.

A sámán az a személy, aki képes fenntartani a kommunikatív viszonyt az emberi és nem emberi létezőkkel, ezen keresztül visszaállítani az egyensúlyi állapotot. Varázsló, orvos és tudós egy személyben, aki a közösség érdekében tevékenykedik. Tudása intuitív, részben veleszületett, részben a korábbi sámánok tudásából építkezik. Elhivatottságát jósálmok, megkülönböztető jelek, számfeletti testrészek vagy burokban születés jelzik. Szertartásai során kilép a materiális világból, szabad lelke révületben utazik,  hogy felvegye a kapcsolatot az égi és föld alatti területek szellemlényeivel. A révülethez nem használ tudatmódosító szereket, pusztán hátasállatát, a dobot. A rituálé előkészítésekor a parazsat evő paripát, a dobot akár órákig is hevíti, majd ha kellőképpen megfeszült különböző ritmusok dobolásába és éneklésbe kezd. A sámánének párbeszéd, melyben a sámán szájával szólnak a szellemek. A táltoshit természetképe nem romantizált, abban helye van a kegyetlenségnek, brutalitásnak és agressziónak is. Valójában épp ez az agresszió legitimálja a sámánt a közösség számára: a rituálé metaforikus értelemben harc, a közvetítő viaskodik a szellemekkel, sokszor valamilyen állat, például bika formájában. Viselete ezért páncél, fejfedője sisak, eszközei szimbolikus fegyverek.

Számunkra legyen a táltos központi metafora: a közvetlen közegünkben fellelhető ökológiai tudás megtestesítője, a tabuk ismerője és az egyensúly fenntartója. Ahogy a táltos is megnyitja magát a szellemek számára, úgy nekünk is nyitottá kell válnunk, szakítva a zárt individualitás képzetével. Az, hogy a sámánisztikus hitvilág egyes területeken a mai napig fennmaradt, annak jele, hogy a közösségeknek igénye van a táltos közvetítő és közösségformáló tevékenységre. Az igény ugyanakkor bennünk is létezik a kapcsolódásra, a megküzdésre, az egyensúlyteremtésre, és a tabukra is, mikor felzaklatott helyszellemek kísértik álmainkat. Táltosunk a fikció szülötte, enigmatikus alak, akit saját élethelyzeteinkre és kríziseinkre alkalmazva kell újrateremtenünk. Lakhelye gondolataink végeláthatatlan síksága és pusztasága. Olyan terület, mely elrejt a folyamatos információáradat, a hamis elkötelezettségek és az idegen elvárások elől, így azon háborítatlanul gyakorolhatjuk reziliens praxisainkat. Ahogy a nomádoknak, úgy nekünk is a periférián kell élnünk,  kerülnünk kell a merev szerveződéseket, a rögzítettséget, a városokat, melyek magas falai kijelölik a “mi” és a “mások” közti határokat. Síkságainkat láthatatlan rokonságok szerteágazó hálózatával kell benépesítenünk, meghökkentő szövetségeket kell kötnünk a földi, égi és föld alatti világokkal. Ezekben a közösségben lehetőségünk nyílik a felismerésre, hogy mi, emberek valójában elképesztően gondoskodóak tudunk lenni, még a legrosszabb körülmények közt is.

Az égi és földi hatalmak habár hitelüket vesztették az ökológiai válság fényében, a transzcendenciát új értelemmel ruházhatjuk fel. Innentől nem a világon kívüli kiismerhetetlen szférákat, hanem a földi Másik, az emberi és nem-emberi felé fordulást jelentse. Át kell formálnunk emberségünkről alkotott képzeteinket, ezzel a kontinuitás, földi transzcendencia felé nyitva. Ehhez át kell lépnünk határainkon, elevenné kell tennünk szövetségeinket, rokonságainkat és gombafonalainkat, melyek összefűzik lokális életközösségeinket. A szövetség alapja a felelősség és elköteleződés a katasztrófa és zavar idejében is. Egymás iránti felelősségünk nem opcionális, a rokonság következményekkel jár, nem eldobható, amint kényelmetlenné válik. Az felelősségvállalás és az abban megjelenő aktív szerepvállalás a reziliens élet alapja, ami kiszakít a hétköznapok apátiájából. A kapcsolódottság megadhatja számunkra az óceáni érzés, a feloldódás tapasztalatát, annak biztonságát, hogy nem vagyunk magunk, létezésünk nem alaptalan. Mindez képes megteremteni a kontinuitás érzését varázstalanított világunkban.

Az esszét Horváth Gideon installációjára Kiss Kata Dóra készítette, Birtalan Ágnes mongolistával és orientalistával, Csizmadia Máté pszichológussal és Horváth Bence újságíróval folytatott beszélgetéseik és kutatásaik alapján. A projekt az OFF-Biennále Budapest támogatásával az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség keretei közt valósult meg.

Központi fogalmak

Fiatal felnőttek: A fiatal felnőttek a “millennial” demográfiai definíciójának magyarítása Horváth Bence Fiatal felnőttek, akiknél a kiégés az alapállapot című cikke alapján. A fogalom az 1980-as évek eleje és az 1990-es évek közepe közt született populációt jelöli. Horváth Bence: “Fiatal felnőttek, akiknél a kiégés az alapállapot.” 444.hu. 2021 01.10.

Kiégés: Olyan állapot, melyet elsődlegesen a nem megfelelően kezelt munkahelyi stressz okoz. Jellemzői a kimerültség érzés, a fokozott mentális távolságtartás és a csökkent hatékonyság. A kiégés kialakulásában több faktor is szerepet játszik, így a munkahelyi stressz mellet az élet más területein jelentkező megterhelés, monotonitás, perfekcionizmus és magánéleti problémák felerősíthetik. A tünetcsoportra jellemző a tehetetlenség és bezártság érzése, ami továbbá csökkent elégedettséggel és motivációval, fizikai tünetekkel és gyakran addikciókkal párosul. World Health Organization: International classification of diseases for mortality and morbidity statistics (11th Revision). 2018.

Ökoszorongás: Az éghajlatváltozásból, illetve egyéb környezeti problémákból adódó félelem, aggódás, frusztráció és/vagy gyász. Csizmadia Máté: “Klímaszorongás: ne csak céljaid legyenek, hanem rendszered is!” Zöld Pszichológia Blog. 2020 01.09.

Reziliencia: Általános értelemben rugalmas ellenállási képesség. Egy rendszer - legyen az egy emberi szervezet vagy egy ökoszisztéma - megújulásra, adaptációra való képessége valamilyen külső behatást, egyensúlyvesztést követően. Kolk, van der Bessel: A test mindent számon tart. Budapest: Ursus Libris Kft. 2020.

Sámánizmus: Az a jelenség, mely magában foglal számos vallási nézetet, kultuszt, hiedelmet és az ezekhez köthető rituális gyakorlatot, s amelynek központi, de nem egyedüli szakrális személye a mediátor, azaz a sámán. Klasszikus példájának hagyományosan Szibéria és Belső-Ázsia sámánizmusát tekintik, ahol a sámán transzállapota mély, tevékenységi köre sokrétű és összetett, érinti a közösség és az egyén gazdasági, társadalmi és kulturális státuszát. Birtalan Ágnes: Veszett farkas a hátasod, tűzkígyó az ostorod. Budapest: L’Harmattan kiadó. 2017. p. 15.

Sámán/Táltos: A sámán több hiedelemrendszer és különböző eredetű vallás elemeiből építkező mitológiai környezetben folytat sokrétű tevékenységet, melynek célja, hogy a transzcendens szférával folytatott kommunikáció segítségével biztosítsa a közösség zavartalan gazdasági tevékenységét és az egyének boldogulását. Meghatározó eleme a mágikus tárgyi világ használatával végzett rituálé. Birtalan Ágnes: Veszett farkas a hátasod, tűzkígyó az ostorod. Budapest: L’Harmattan kiadó. 2017. p.14.

Társadalmi képzelet: A társadalmi képzelőerő a forradalmi változásokhoz szükséges radikális egyéni képzelet kollektív dimenziója, amely mentén egy közösség megszervezi önmagát, intézményesíti normarendszerét, illetve amelynek segítségével dinamikusan megváltoztatja önmagát. Segítségével a történeti kontextusból értelmezhetővé válik a jelenben fennálló rendszer, melynek jövőbeli alternatívája ezáltal elképzelhetővé válik. Zilahi Anna: “Klímaképzelet Reader I.: Klímaképzelet és a világ mint meglepetéstér.” Tranzitblog.hu. 2020 03.29.

Rokonulás/Kinship: Donna Haraway a Staying With The Trouble: Making Kin in the Chuthulucene című kötetében előforduló fogalom. Olyan nem vérrokonságon alapuló kapcsolatot jelöl, amely túlmutat az emberi kapcsolatok keretein, az együtt létezésen és az ebből eredő felelősségvállaláson nyugszik. A rokonság fogalmának újradefiniálását az teszi lehetővé, hogy minden földlakó a szó legalapvetőbb értelmében áll rokonságban egymással. extrodæsia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Szerk. Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna. Budapest: Typotex. 2019. p. 43.

Az ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség az OFF-Biennále keretében valósult meg, június 19-ig látogatható.

www.aclim.hu