2020 személyes legjei – Lépold Zsanett szerint

Lépold Zsanett

2019-ben új toplistával bővült az Artmagazin Online repertoárja: mi, a szerkesztőség tagjai szedtük össze, hogy milyen kulturális produktumok, élmények és termékek határozták meg az adott évünket. 2020-ban, amikor a kulturális színtér szokatlan tempóban átrendeződött, kultúrafogyasztásunk megváltozott, háttérbe szorult vagy éppen az otthon töltött időnek köszönhetően megtriplázódott. Eközben sok várva várt kulturális program elmaradt vagy új formában valósult meg. Most toplistánkban szokatlan módon csupa olyasmit szedünk listába, ami nem a 2020-as év termése, viszont mi idén fedeztük fel újra. Következzenek azok a könyvek, műtárgyak, filmek, albumok vagy éppen archívumok, amik nem most születtek – sőt már régi jó barátaink voltak – idén mégis sokkal több időt töltöttünk a társaságukban. 


Bár 2020-ban is születtek izgalmas, jól átgondolt kiállítások – mint például a Kassák Múzeum Besnyő Éva-tárlata, a Kisterem kiállítása a Kincsem-palotában, a Deutsche Telekom gyűjteményét bemutató anyag a Ludwig Múzeumban, a Budapest Galéria Eddig minden rendben című kiállítása vagy a Szépfalvi Ágnes 90-es évekbeli alteregójának sztoriját feldolgozó tárlat a FERiben –, az idei év inkább arról szólt, hogy behozzam a lemaradásom, és elolvassak olyan könyveket vagy megnézzek olyan filmeket, amikre az elmúlt években nem jutott idő. Vagy bejárjam a várost, közelebbről is megismerjem azokat az épületeket, köztéri szobrokat, amiket rég láttam, vagy éppen újakat fedezzek fel, miközben egy-egy célpont felé tartok. És végre volt alkalmam böngészni az archívumokat is, felfedezni újabb témákat, történeteket. 

Polcz Alaine: Gyermekkorom (2018, Jelenkor Kiadó)

Polcz Alaine-t olvasni olyan, mintha megszűnne körülöttünk a világ. Egy egészen új terepet varázsol az olvasó elé, ahol mindennapi történetei megelevenednek, beszippantanak hétköznapi egyszerűségükkel. Nála sosem banális sztorikról van szó, pszichológus lévén az írónő lerántja a leplet a történések, rezdülések mögött megbúvó lényegi momentumokról, persze mindezt a maga finom, elegáns, mégis őszinte módján. Gyermekkorom című kötete halála után állt össze, a hátrahagyott kéziratokból szerkesztették eggyé azt a forrásanyagot, amelyet nyolcvanéves korában vetett papírra. Átélhetjük, milyenek voltak a karácsonyok, milyen félelmekkel nézett szembe kisgyermekként az író, vagy éppen magunkba szívhatjuk a falusi levegőt, átérezhetünk egy olyan időszakot, ahonnan tekintve napjaink komfortja már igazi luxusnak számít. Tipikusan az a könyv, amit bármikor abba lehet hagyni vagy éppen újra elő lehet venni, hiszen a történetfoszlányok egy-egy rövid sztorit vázolnak fel, amikhez újból vissza-vissza lehet térni.

 Gyerekkorom

Corpus Christi (Boże ciało, 2019, r.: Jan Komasa)

Egy lengyel faluban járunk, ahol egy szemtelenül fiatal pap néhány napjába nyerünk betekintést. Na nem egy szokványos papról van szó, hanem egy javítóintézetből kikerült fiúról, akinek a zárka falai között a hit nyújtotta az egyedüli vigaszt. Pap szeretne lenni, de priusszal ez kizárt. Egy délkelet-lengyelországi faluba küldik dolgozni, egy fűrésztelepre, ám első útja a templomba vezet, ahol azt találja mondani, hogy ő egy átutazóban lévő kispap. Innentől nincs megállás, az itt töltött napjait átszövi az apró füllentésnek indult, ám annál szövevényesebb hazugságban csúcsosodó sztori. A lakosság először furcsa szemmel nézi a bagózó fiatalt, aki szabadidejében technót hallgatva kalimpál, és a legkevésbé sem hozza a papok hagyományos karakterét. Ám amikor magára ölti a reverendát és prédikálni kezd (miután a helyi pap alkoholproblémái miatt egyre kevésbé képes betölteni szerepét), idővel megváltozik minden. Az egyébként megtörtént esetet feldolgozó film rávilágít számos olyan morális kérdéskörre, ami (napjainkban is) érinti az egyházat: de a legérdekesebb eleme az a vívódás, ami a krisztusi rosszfiú személyében csúcsosodik ki.

 Corpus christi 2019 1200 1200 675 675 crop 000000

Részlet a Corpus Christi című filmből

Besnyő Éva – Dolle Mina – Nőszemély

A Kassák Múzeum Besnyő Éva-kiállítása nemcsak azért volt izgalmas, mert végre önálló tárlatot szenteltek egy olyan alkotónak, aki Magyarországon kevéssé ismert, mint a világ más pontjain, hanem mert olyan témák is előtérbe kerültek általa, mint a női jogok, a feminizmus. (Már elérhető a kiállítás online verziója az alábbi linken.) Amellett, hogy Besnyő úttörő szerepet töltött be a női fotográfusok elterjedésében, a Dolle Mina holland feminista csoport fotósaként a „frontvonal”-ban harcolt a női alapjogok kivívásáért a 70-es években. Fotói megjelentek a Nőszemély című feminista lapban is, ami a 90-es években foglalkozott a nőket érintő legfontosabb kérdésekkel. A folyóirat összes számát digitalizálták, megnézhetők, letölthetők teljes egészében a Nőkért Egyesület honlapjáról.

 Noszemely

A Nőszemély 3. számának (1993. április) borítója

Művészet az iparban – Az Iparművészeti Tanács kiállítási archívuma

Az archívum a magyar Iparművészeti Tanács 1955 és 1975 közötti munkásságát mutatja be, ahol kifejezetten nagy szerep jutott a kiállításoknak. A céljuk az ízlésnevelés volt, a modern, korszerű lakberendezés propagálása, amit az ország számos pontján megvalósítottak. Az archívumban, ami Szőnyeg-Szegvári Eszter átfogó kutatásán alapszik, kronologikusan végigvehetjük a Tanács tevékenységét, megnézhetjük a kiállítások képanyagait, de akár rákereshetünk egy-egy tervező nevére is, hogy megnézzük, miket alkottak ebben az időszakban. Az archívum nemcsak kutatóknak lehet érdekes, hiszen a „hosszú hatvanas évek” dizájntermése ma is igen népszerű, a képeken visszaköszönnek kedvenc bútoraink, használati tárgyaink is – mint Gábriel Frigyes legendás széke.

 Gabrielfrigyes

Gábriel Frigyes legismertebb széke (1958) a Szép otthon – Jó lakás című, 1958-as kiállításon, ami a MÁVAG Vörösmarty Művelődési Házban volt látható

A Vogue Italia archívuma

Tavasszal-nyáron néhány hónapra elérhetővé vált az Vogue Italia archívuma, amit egy egyszerű regisztrációt követően bárki ingyenesen elérhetett. 1964-ben jelent meg az első szám, akkor még Novità néven. És miután nem beszélek olaszul, csak a képek alapján tudtam tájékozódni arról, mi volt a divat a 60-as évek Olaszországában, illetve milyen témák fértek még bele egy divatlapba ott, akkoriban. A sikkes Dior kosztümök és a csipkés fehérneműk mellett meglepően gyakorta került terítékre a dizájn: az időszak modernségét hirdető letisztult, nemes anyagok és kecses, légies formák. De akadt például egy művészportré Picassóról is – méghozzá a Sono famosi sono golosi (Híresek, mohók) rovatban. A legérdekesebb cikk – már ami a képanyagot illeti – az volt, ami Robert Scull és felesége, Ethel New York-i otthonába kalauzolja el az olvasót. Scull műgyűjtő, aki elsősorban pop-art és a minimal art alkotásokkal vette körül magát – erről árulkodik otthonuk is. A (vélhetően) nappali egyik falát betölti az Ethelről készült képek sora – persze nem szokványos fotográfiákról van szó, hanem Andy Warhol pop-art művéről.

 Vogue italia

A Novitá 2. számában (1964. november) jelent meg a Scull házaspár otthonát bemutató cikk