Az AICA (L'Association Internationale des Critiques d’Art) – Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata idén láthatóan új lendületet kapott, mindenekelőtt a tíz év után újra átadott AICA-díjjal hívva fel magára a figyelmet. Milyen lehetőséget látsz az AICA magyar tagozatában, milyen szerepet és célokat vállalhatna fel a szervezet az elmúlt évtizedben jelentősen átrendeződött intézményes és erőviszonyok között, illetve az egyre inkább alulfinanszírozott művészeti lapok és portálok kontextusában?

BALÁZS KATA 
művészettörténész, az AICA magyar tagozatának elnöke

 A „nagy”, azaz nemzetközi AICA korlátai (a szervezet hatalmasra nőtt, amely egyrészről remek, másrészről azonban a menedzselhetősége nehézkessé vált) ellenére a mai napig számos lehetőséggel bír és jelentős potenciált hordoz, már nem csak kritikusoknak, hanem művészettörténészeknek (oktatóknak) és kurátoroknak is. Ezt ugyan sosem fogalmaztuk meg explicit módon, de szerintem mindannyian úgy gondoljuk a tavaly választott elnökségben (tagjai Horányi Attila, Magyar Fanni, Huth Júliusz, Don Tamás és jómagam mint elnök), hogy erre, a nemzetközi nyitásra szeretnénk építeni, mikor új lendületet viszünk a magyar AICA-ba. A főként regionális hálózat építése, használata az egyik ezek között. Ez szükségszerűség is, hiszen egyre fogynak a publikációs platformok, fórumok, lapok (most éppen az Artportallal nem lehet tudni, mi lesz), ezek nélkül pedig egy AICA-hoz hasonló szervezet létezésének az alapja is megkérdőjeleződik.  

A regionális szempontot a nemzetközi AICA élén év elején történt változás is erősíti, ugyanis egy lengyel történész-kurátor, Malgorzata Kazmierczak nyerte meg az elnökválasztást, akinek a régió különösen fontos, és aki egyébként kifejezetten politikus alapállást képvisel. Ő a nemrég elkészült és a Visegrádi Alap által támogatott közép-európai kritikatörténeti kiadvány ötletgazdája, lebonyolítója, amelynek magyar vonatkozásait Huth Júliusszal közösen gyűjtöttük, szerkesztettük, az előszót pedig Júliusz írta. Ezúton is köszönet a szerzőknek, akiknek nagy része AICA-tag, illetve örököseiknek a közléshez való hozzájárulásért.  A kötet kapcsán négy webinarra is sor került, és megszületett egy – egyelőre csupán elviekben létező – Közép-európai AICA. Jó lenne folytatni hasonló kezdeményezésekkel, a továbbiakban lehetőleg elkerülve az önkizsákmányolás csapdáit, és szorosan együttműködve a tagsággal. 

Az AICA jelenleg kizárólag tagdíjakból él, ezekből vesszük meg a kiállítóhelyekre belépést biztosító éves matricákat, és abból gazdálkodunk, ami ezután megmarad. Ez nagyon szűk mozgásteret, ugyanakkor a jelenlegi helyzetben paradox módon jelentős szabadságot biztosít nekünk. Igyekszünk bővülni – jó lenne, ha a fiatal és középgeneráció is bázisként, proaktívan használhatná az AICA-t – és feldolgozó munkát is végezni, intézményi együttműködéseket is követve. Az említett kötet mellett ennek jegyében ősszel és télen futott egy beszélgetéssorozat, amit Don Tamás vezetett az elmúlt évtizedek kurátornemzedékeinek tagjaival – a tervek szerint a sorozat folytatódni, a megkérdezett alanyok köre bővülni fog 2024 második felében – és ezeket a beszélgetéseket is szeretnénk kiadni, lehetőleg az AICA valamelyik platformján. A szériát a MODEM-mel közösen jegyeztük, és a megkeresett interjúalanyok első köre a MODEM kurátorai és az elnökség által javasoltak közös halmazából alakult ki. Itt fontos megjegyeznem, hogy az AICA elnöksége jelenleg intenzíven, szinte napi szinten kommunikál, a döntéseket nagyrészt közösen hozza, ez a jelenlegi működés alapvető sajátossága.

A januárban átadott díj újraindításának ötlete körülbelül azonnal megfogalmazódott, amikor elkezdtünk dolgozni. Az eredetileg – ha jól tudom – Boros Gézának köszönhetően létrejött díj hosszú ideig „pihent”, de a visszaigazolásokból, a kritikus hangúakból is, biztosan kiderült, hogy nagy szükség van ilyen szakmai díjra. A Kassák-díj, a Horváth Művészeti Alapítvány kritikusi díja, az Artmagazin kritikaíró pályázata jut eszembe mint ritka elismerések és források, amelyekre lehet számítani ma: a tapasztalatok szerint a szakmai közösség nagyon igényel mindenféle visszajelzést, ami igazolja, hogy nem a légüres térbe dolgozik. Itt látjuk az AICA-díj helyét és szerepét is, ami a mostani szétzilált, de egyben végletekig centralizált intézményrendszerben újra kirajzolódott az AICA „funkciójaként”. A lehető legdemokratikusabb és legtranszparensebb módon igyekeztünk felépíteni a díjat, a jelölést, a zsűrizést, de a demokrácia sajátossága, hogy részt kell benne venni, hogy reprezentálva legyen az ember véleménye. Gyakorta merülnek fel, és a tagság számára rendezett Menza-események témájaként is megfogalmazódnak azok a kérdések – hasonlóan a közelmúltban rendezett Kritikus Kultúra konferenciához –, hogy milyen lehetőségeket, stratégiákat látunk ma a túlélésre, mekkora és milyen a mozgástér ma, tíz évvel 2013 után. Ennek jegyében tervezünk egy konferenciát vagy workshop-sorozatot rendezni (a társművészetek fórumainak a meghívásával), felelevenítve az előző évtized AICA-konferenciáit.  A mostani – katasztrofális – helyzet más, mint tíz évvel ezelőtt: kilátástalanság, fásultság vagy a kis közösségekbe szorulás és ott egyébként hatékony munkavégzés, de alulfinanszírozottság és kiszolgáltatottság a jellemző. Volt egy olyan ötletünk, hogy művészeti lapokat keresünk meg a díj támogatásának ügyében, de ezt a jelenlegi helyzetet ismerve gyorsan elvetettük, és arra jutottunk, hogy inkább nekünk kell fórumokat, publikációs felületeket találni, a hazai anyagi és intézményi „helyzetektől” független megjelenési lehetőségeket teremtve. Most éppen be van adva egy pályázatunk a szlovák és lengyel AICA-val közösen egy magyar-szlovák-lengyel mentorprogram beindítására, kifejezetten fiatalok számára. Hegyi Dóra, aki az egyik ötletadója a programnak, felajánlotta, hogy a Mezosferában megjelenteti a végleges írásokat. 

Az AICA feladata a történeti szemléletű, pályázati finanszírozású projektek, webinar-rendezések mellett elsősorban a nemzetközi publikációs lehetőségek, csatornák kialakítása, bejáratása, de mindezt apránként lehet felépíteni, illetve a rendelkezésre álló kapacitások határaihoz igazodva. Ugyanakkor a megnyilvánulás közéleti, szakmai ügyekben (hiszen szakmai érdekvédelem lényegében nincsen), ha azzal a tagság nagyobb része egyetért, ahogy erre egyébként mindig is volt számos példa az AICA működésében.

Végezetül pedig: a megváltozott viszonyokat az is mutatja – és itt inkább elébe megyek az esetleges kérdéseknek –, hogy a jelenlegi, a tagság által választott elnökségben két olyan ember is szerepel, aki aktuálisan a magánszférához köthető (bár mindketten éppen szülési szabadságon vagyunk, Magyar Fanni és jómagam). Ez egyrészt a hazai viszonyokat nagyban jellemző fluktuációhoz, másrészt a közszféra adta szűkülő lehetőségekhez köthető, de önmagában is fontos téma lehet a szakmai öndefiniálás (vagy újradefiniálás) számára. 

MÉLYI JÓZSEF 
művészettörténész

 Az AICA magyar tagozatának tevékenysége az elmúlt két évtizedben a magyarországi kulturális intézményrendszerrel kapcsolatos – folyamatosan átalakuló – jövőképekkel párhuzamosan változott. Ma már – kicsit önkritikusan is – azt mondanám, hogy néha túlságosan gyorsan változott. Az AICA intézményes szerepét elsősorban a szakmai párbeszéd fenntartásában látom. Ez egyszerre jelenti a szakmán belüli párbeszéd folytatását, és a törekvést arra, hogy a kulturális élet más szegmensei felé is nyitott maradjon. Meg vagyok győződve róla, hogy a jelenlegi politikai helyzetben egy kulturális kerekasztal megteremtése jelenthetné a lehetőséget arra, hogy az egyes területek, művészeti ágak problémái hangsúlyosan és nem csupán petíció-jelleggel jelenhessenek meg egy a mainál szélesebb – magyar és nemzetközi – nyilvánosság előtt. Ebben az AICA-nak mint létező intézménynek fontos szerepe lehetne. A létező szó itt valóban hangsúlyos, mert a jelenlegi körülmények között az intézményes működés megőrzése (konzervatív értelemben) talán még fontosabb feladat, mint a szakmai aktivitás növelése.

A művészeti folyóiratokkal kapcsolatban szintén a jövőképekkel kapcsolódhat össze az AICA célkitűzése, illetve szerepe. A lapok állami finanszírozásának fenntartása az elmúlt évtizedekben sok tekintetben torz struktúrához vezetett – elég ha csak arra utalok, hogy az egyetlen magánfinanszírozásra épült művészeti lap megszűnt. Ebben a helyzetben még jelenleg is nagyon sok szellemi érték keletkezik, aminek a megtartását nagyon fontosnak gondolom, egy lehetséges jövőben viszont elengedhetetlen lenne a struktúra újragondolása. Azt hiszem, hogy rövid távon a folyóiratok presztízsének erősítése lehet az AICA célja, hosszabb távon viszont a szervezetnek szerepet kellene vállalnia egy új támogatási rendszer kigondolásában. 

KOVÁCS KRISTÓF (SAJNOS GERGELY) 
kurátor

Mindig nagy öröm, ha az állóvíz nyugalmát – amivel a magyarországi kortárs képzőművészet viszonyrendszere manapság jellemezhető – egy könnyed kis gesztussal felkeverik. Ilyen volt az AICA működésének láthatóvá tétele.¹ Bár nem vert nagy hullámokat, de figyelemreméltó eseménynek számított. Azonban az elmúlt évek téliálom-szerű működése, vagy a hogyan tovább, a jövőt érintő kérdések magyarázat nélkül maradtak. Pusztán a díj újbóli meghirdetésének és kiosztásának a hírével szembesülhettünk. Így tehát jogosan merülnek fel kérdések a szervezettel, annak stratégiájával és működésével kapcsolatosan. Hiába láthatóak a foltozásra szoruló lyukak a kortárs képzőművészet intézményrendszerében (pl.: érdekképviselet, ellenállás, presztízs, elitizmus, közösségépítés), amit a szervezet minden bizonnyal képes betölteni, nem szívesen bocsátkoznék jóslatokba. Mivel vannak olyan tényezők, amiket nehéz vagy egyszerűen képtelenség előre látni. Többek között ilyen az emberi tényező, mármint hogy a szcénát működtető közeg elfáradt, jobban mondva belefáradt az elmúlt évtizedek pártpolitikával átitatott állami finanszírozás témájába és az azt körülvevő viaskodásokba, a hétköznapi működéshez szükséges önkizsákmányoláshoz vezető partizánakciókba. Aki tehette, külföldre ment, az itt maradottak egy része pedig belső emigrációra kényszerült. A lehangoló állapotfelmérés ellenére a kortárs képzőművészeti közeg köszöni szépen, de még jól van. Kitart, és ahogy a díj shortlistjéből is kiolvasható – tehát az elmúlt egy év időszakának a távlatából is jól kivehető – még mindig számos figyelemreméltó esemény vagy cikk, tanulmány keletkezik. Ettől függetlenül a lelkesedés hiánya és a kimerültség jól érzékelhető. Így nem szívesen támasztanék elvárásokat egy alulfizetett közeg egyik utolsó szakmai intézményének a működtetői irányába. 

Ám egy dologban reménykedek, hogy a szervezet működése átláthatóbb lesz. Mivel jelenleg árnyéküzemmódban még a tagfelvétel körülményeiről sincs információnk. Ezzel pedig csak az elefántcsonttorony és a valóság közti távolságot növelik. 

1 -  Már a díjat megelőzően is újra hallatott magáról a szervezet. Ugyanis tavaly szeptemberben indult útjára a több mint fél évig tartó, hét alkalmas Kurátori praxisok Magyarországon a rendszerváltás után című hiánypótló eseménysorozat, amely az AICA és a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ együttműködésének köszönhetően valósult meg. Amit személy szerint sokkal érdekesebbnek tartok, mint a díj újbóli kiosztását. 

GADÓ FLÓRA 
kurátor, Budapest Galéria

Fontos lépésnek gondolom, hogy az AICA magyar tagozata újbóli lendületet kapott és hogy elkezdtek reflektálni a nehézségekkel teli magyar helyzetre a működésük újragondolásával. A díj felélesztése egy izgalmas gesztus, de legalább ilyen fontosnak tartom, hogy különböző előadások, író workshopok, szemináriumok szervezésével a kritikai gondolkodást is erősítsék. A magyar közegben, ahol már igen kevés szakmai díj létezik, fontos volt, hogy ez a platform méltatott és kiemelt bizonyos projekteket, de az is izgalmas lenne, ha ez egy folytonos tevékenységbe illeszkedne, és mivel az AICA elsősorban műkritikára fókuszál, ezért hosszú távon arra a helyzetre érdemes reflektálni, hogy miért nem igazán létezik ma Magyarországon valódi műkritika. Természetesen az egyik ok a művészeti lapok alulfinanszírozottsága, de az is biztos, hogy a szakma zártsága és belterjessége miatt egyre inkább háttérbe szorulnak a negatívabb kritikák. Ennek felélesztését, illetve a helyzetre való reflektálást is segíthetné az AICA magyar tagozata.  

MUCSI EMESE
kurátor, Capa Központ, DOXA

A magyar kulturális közegben elég kevés visszajelzés van a munkánkra úgy általában, emiatt a szakmai sikereket is nehéz megélni, pedig a szakmai önbizalom előfeltétele az egészséges vitakultúrának. A most újraindított AICA-díj egyfajta összesítő kiemelésként (pozitív visszajelzésként) is működik, legalábbis számomra most így működött, mert Esterházy Marcell TIMELINES című kiállításával jelöltek voltunk idén. Ugyanakkor az AICA-díjjal kapcsolatban például azt is gondolom, hogy ahelyett, hogy az AICA tagok írtak, vagy valahogy méltatták volna év közben, „frissiben” a kiemelkedő projekteket, egyfajta hiánypótlásként működött a jelölés és maga a díj is, azzal a megjegyzéssel, hogy a jelölt projekteknek így kíván a szervezet nagyobb (tulajdonképpen nemzetközi) nyilvánosságot adni. Persze azért jelentek meg írások a listázott munkákról, de ha valami ennyire fontos projekt volt, akkor a publikációk mennyiségben is meg kellett volna mutatkoznia. Sok szakembernek nincs ideje írni (vagy befejezni az írását), vagy valamilyen módon összeférhetetlen lenne írniuk mások projektjeiről (ez saját tapasztalat is). A díj egyfelől öncelebrálás, másfelől önbizalomépítés, ami ahogy fentebb írtam, szerintem egészségesebbé teheti a vitakultúrát, egy kiegyensúlyozott szakember partnerséget érezhet akár egy éles kritikában is (építő kritika). Emellett azon is el lehet gondolkodni, hogy mi lenne az ideális eszköz, ha nem ezek a díjak, kiemelések. 

2016-tól négy évig a tagság által megválasztott elnökségi tagként vettem részt a szervezet életében. 2018-ban az akkori elnök, Horányi Attila vezetésével, az MTA BTK Művészettörténeti Intézettel és az ELTE BTK Művészettörténeti Intézettel közösen szerveztünk egy konferenciát, ami részben érintette a fent említett összeférhetetlenségeket is (Anomáliák – magyar művészet, történet, kritika, struktúra), a kicsi művészeti közegek általános problémáit és előnyeit is. Egykori bennfentesként tudom, hogy kb. mekkora az AICA által szervezett eseményekre, díjakra stb. felhasználható összeg: közelít a nullához – legalábbis anno mindössze az adminisztrációs ügyek intézésére volt elegendő. De az ötletelésre nézve ez nem hatott bénítóan, akkor is voltak más AICA projekttervek, amik talonban maradtak, így most egy akkori gondolatot frissítenék fel mint javaslatot. 

Nem tudom, mi a tagság átlagéletkora, de 2016-ban nem volt túl sok Y-generációs köztünk, túlnyomórészt nagy múltú szakemberek képviseltették magukat, ami egyébként inspiráló, jó helyzet volt. Számomra az egyik legpozitívabb élmény az AICA tagságomban pont ebből eredt, hogy a Horányi Attila által rendszeresített, a vezetőség által azóta is szervezett hétfői AICA szeánszokon (aka. AICA Menza) pályakezdő művészetcsinálóként lehetett találkozni a szakma legidősebb tagjaival, lehetett kérdezni tőlük, arcot adni a neveknek, kávézgatni és vitázni aktuális témákról. A legemlékezetesebb a Zsivágóban tartott “szellemidézés” volt (hangfelvétel nem készült, de jegyzőkönyv/jegyzet fennmaradt), amelyen Németh Lajos (1929–1991) művészettörténész életútinterjúját (Szigetet és mentőövet – Életinterjú 1986, MTA BTK – MissionArt, 2014) elemeztük, Pataki Gábor (1955–) művészettörténész, Marosi Ernő (1940–2021) művészettörténész, Beke László (1944–2022) művészetörténész és a többi jelenlévő szaktekintély kommentárjai, kritikai hozzászólásai és szellemes megjegyzései mentén. A kezdeményezésem ehhez kapcsolódott, mármint ahhoz az élményhez, hogy az AICA mint szervezet már csak a Menzák alkalmával is lehetőséget ad a fiatal, aktív művészettörténészeknek és kurátoroknak, hogy élőben találkozzanak, és lazább környezetben kérdezzenek idősebb kollégáiktól, akik mint minden sokat látott ember, a szakmai tudáson felül a személyes tapasztalat előnyével más összefüggésekben képesek látni olyan nagy folyamatokat, mint például az 1989-es rendszerváltás hatása és következményei a kulturális közegben, közéletben. 

A konkrét javaslatom a toborzás volt, egy olyan AICA Beavató preview bulisorozat ötlete, amely tulajdonképpen a leendő fiatal tagokat célozza meg, amely praktikusan havi rendszerességgel valósulna meg egy-egy kulturális helyszínen (állami intézmény, magánintézmény, galéria, stb.), a megnyitó előtti napon (estén), amolyan exkluzív eseményként, ideális esetben DJ szettel, közvetlen hangulattal, small talkkal. Az AICA-ban ez egyedülálló, hogy klubhangulatban lehet beszélni azokkal, akiknek az írásai meghatározzák egy-egy korszakról való tudásunkat, és ezek a beszélgetések segíthetnek abban is, hogy a saját munkánkat a helyén tudjuk kezelni, amennyiben jó értelemben elődeink, idősebb kollégáink munkáihoz mérjük magunkat, hozzájuk hasonlítva a saját szakmai missziónkat és ambícióinkat.