Dezső Tamás munkásságának egyik fő fókusza humán és nonhumán viszonya. Legújabb munkái az Einspach galériában megrendezett, Kóda című kiállításán pedig ezen belül is az emberi megismerés és értelmezés lehetőségeivel foglalkoznak.

A kiállítás az elmúlt években a Sierra Nevada hegyláncon pusztító erdőtüzek felfoghatatlanságát tárgyalja. 2020 óta nagyjából egymillió hektárnyi erdő pusztult el ezen a területen, és a tüzek gyakorisága és intenzitása növekvő tendenciát mutat. A kiállítást alkotó három mű – egy fotó, egy szénrajz és egy hangmunka – Dezső Tamás itt végzett terepszemléjének élményéből fakad.  

Ebben a témában a tragédia kifejezésére való törekvésnél sokkal fontosabb feladata a művésznek, hogy rámutasson a tragédián túl valamire, ami mélyebben szól a nonhumán létezőkhöz való viszonyunkról, mint a felszíni érzelmi azonosulás, ezt pedig Dezső Tamás maradéktalanul teljesíti. A Kings Canyon címet viselő fotón egy kiégett fenyő törzsének a felső részét látjuk, ahogy rendíthetetlenül az égbe mered, háttérben a sziklás tájjal, és néhány még élő fenyővel. Az Átirat című triptichon egy óriási szénrajz, ami száz, a Sierra Nevadában élő madárfaj vészjelzésének a hullámformáját ábrázolja, a tűzvészben elszenesedett mamutfenyők maradványaival megrajzolva. A Tájkép¹ című hangmunka pedig szintén az ott élő madarak hangjaiból torzítások útján komponált tíz perces anyag, amiben a csiripeléstől a vészjelzéseken keresztül eljutunk a tűz martalékává váló madarak hangjainak megsemmisítő erejű zajkollázsáig. 

Az antropocén kor rengeteg váratlan, mindeddig ismeretlen és emberközpontúságunknál fogva nehezen értelmezhető természeti jelenséggel szembesít. Az ember hajlamos arra, hogy világát a természettől határozottan elválassza. A civilizáció és a természet dualizmusa azonban sohasem volt valós. A kettő számos ponton összeér, hatnak egymásra és végső soron szétválaszthatatlanok. Az antropocén kor az ember természetbe vetettségének felismerését is jelenti. A természettől való határozott elkülönülés gondolata nem tartható többé, azonban ez nem azt jelenti, hogy a természet és az ember összetartoznának. Ebben a bonyolult viszonyrendszerben az összes elem épp annyira idegen egymástól, mint az embertől bármi. Az összetartozás látszata valójában a létezők hálózatszerű összegabalyodása. Az antropocén kor eljötte az eddigi antropocentrikus világnézetek tarthatatlanságát is jelenti, tehát semmiféle kapaszkodónk nem marad, hogy a körülöttünk lévő világot a saját kultúránkból következő analógiákkal értelmezzük. A természet kibújik az eddigi értelmezési kereteinkből egy új, mindeddig idegen arcát megmutatva. Ebben a váratlan idegenségében válik csak nyilvánvalóvá, hogy mindig is éppen ennyire távoli volt. Véleményem szerint ma a művészet egyik legfontosabb feladata, hogy a világot a maga idegenségében megmutassa, és az ember szimultán természetbe vetettségét és attól való alteritását tematizálja. 

Egy ilyen posztantropocentrikus perspektíva megteremtésének első lépése talán a nonhumán létezők másságára, a tőlük való távolságra, a bármilyen közös tapasztalat hiányára történő rámutatás. A kiállításon minden mű más és más jelrendszerrel operál és jelzi saját közvetítési képességeinek korlátait. De együtt sem akarják a megismerés teljes megvalósulását adni, sokkal inkább annak töredezettségére hívják fel a figyelmet. 

A Kings Canyon egy már-már szimbolikus kép. Az elpusztult talaj nem látszik rajta, csak az egyre vékonyodó fatörzs, ahogy nyúlik az ég felé, mintha menekülni próbálna, vagy maga is egy elcsendesedő hangsáv lenne. A fenyő halálában magába záródik, végérvényes megismerhetetlenségét hangsúlyossá téve. Az Átirat ennek a bezáródásnak a finom kibontása. A szén mintha valóban magába foglalná a több ezer elhamvadt madár utolsó sikolyát. Ennek a felszínre hozásához is szükségünk van azonban egy közvetítő emberi jelrendszerre. De a triptichon néma marad, Dezső Tamás csak jelzi, hogy van, illetve valaha volt valami a jelek túloldalán. Ez a némasággal való játék is személyes élményéből fakad. Többször is említésre került a művésszel készült Wopcast adásban, hogy a leégett erdő csendje mennyire nyomasztó volt. A hangmunka talán a csend elűzésére tett kísérlet; a képzeletet helyezi az elképzelhetetlen okozta hiány helyébe. A madarak nem tudnak elmenekülni az ilyen léptékű erdőtüzek elől. A Tájképben a madárhangok eltorzulása, valami mássá alakulása új jelenségként tűnik fel, ami már a megszokott hangok és az antropogén hatások találkozásának eredménye. Hangjuk összeforr a tűzzel és gerjedő zajjá válik. Megszűnik a megszokottságuk és egy új idegenségben bontakozik ki még egyszer utoljára. Új, szörnyűséges hang képződik, ami már a gép és a madárhang torz hibridizációja. Egy idegen elrendeződés, amire korábban nem hallottunk példát, és pont a korábbi tapasztalat hiánya mutatja meg, hogy az általunk már megszokott, hétköznapi madárhangok szintén idegenek.  

A Tájkép rámutat arra is, hogy a tűz  – akárcsak magát a hangmintát torzító gépi moduláció  – , mint egy mindent felbontó és újrarendező rendszer működik, ami a nonhumán létezők idegenségét örök megismerhetetlenséggé konzerválja. Mintha a tűz feloldaná a minden élőbe belefoglalt sikolyokat csak azért, hogy aztán azt végleg az égéstermékbe zárhassa vissza. Ebből az egyetemes csendből szabadulnak fel aztán némán az Átiratban látható madárhangok. Mégis a Tájkép talán akkor hat a legerősebben, miután elnémul a felvétel és ott maradunk a kiállítótérben a felrajzolt, megismerhetetlen madárhangokat bámulva.

1 - Birtalan Áron - Cséka György - Dezső Tamás: Tájkép, 2023, kétcsatornás hang, madárhangok, moduláris szintetizátor, 10’05”

Dezső Tamás: Kóda
Kurátor: Cséka György
Einspach Fine Art & Photography
2023. szeptember 8 – szeptember 29.