Tasnádi József Munkácsy-díjas képző- és médiaművész. Alkotásait az elvont fogalmiság és részletekbe menő precizitás jellemzi. Szemléletmódja egyszerre tudományos és poétikus, inspirációit empirikus tudásból és váratlan megfejtésekből meríti. Az elmúlt évtizedben érdeklődése az új média felé fordult – a MODEM második emeleti kiállítóterében ebből az időszakból származó digitális művei (installációk és videómunkák), valamint korábbi rajzai láthatók. Minden munkához rövid leírás tartozik, a sorokat pedig ő maga jegyzi. Alkotásai így formát öltött gondolatok, amelyeknek a néző számára nem üzenete, hanem jelentése van.

Ha ezt tényként kezeljük, milyen kiállításrecenziónak lenne itt helye? Hogyan lehetne megragadni a jelentést és leírni a látottakat, ha a művek egytől egyig szabad interpretáció tárgyát képezik?

Megpróbálhatnék felvázolni valamiféle objektív nézőpontot. Írhatnék egy tárgyilagos összefoglalót, amelyben sorra veszem a műveiben visszatérő motívumokat. Evező, csónak, víz, alma, ágy, aranyfonál. Mind ugyanoda vezet: vissza önmagához. Ezzel megragadnám munkássága összetettségét. Kiemelhetnék egy általa említett fogalmat, és felfűzhetném arra a látottakat. Paradoxon, idő, tér, emlékezet, ábránd, agónia – a jelen írás keretét tekintve talán mind túl nagy falat lenne. Esetleg választhatnék egy olyan művet, amiről a lehető legkönnyebben a legtöbbet tudnám elmondani. Lehetne például a Gép Éden. Leírnám, hogy az UV-lámpák fénye alatt tekergő 3D nyomtatott neonzöld kígyó 3D nyomtatott neonzöld almákat kerülget. Elmondanám, hogy amikor felborítja őket, az almák létezésről, édenről és technológiáról beszélgetnek. Kitérnék rá, hogy ebben mennyi minden benne van, majd ellőnék néhány kedvező analógiát, mint például ember és gép, kezdet és vég. Kár, hogy könnyen közhelyessé válna.

Megpróbálhatnám a kiállítást személyesebb távlatból vizsgálni, és sorra vehetném a hozzám legközelebb álló műveket. Megemlíteném az Aprószentet: a teret betöltő szövőszéket, rajta az aranyfonálba szőtt ódon babakocsival. A múlt nélküli gyermekkor hosszúra nyúlt árnya. Számomra talán mind közül a legmegindítóbb, ám pont emiatt mondanék róla a legkevesebbet. De ott van a Newton, a gravitáció születését idéző 3D nyomtatott alma. Damilszálon lóg a fehér sótenger felett. Egyetlen képpé merevedik – egy karácsonyfadísz gyerekkoromból. Vagy a Kityezs. A fal tövében növekvő sorrendben vízzel töltött akváriumok, bennük mechanikus karokkal mozgatott, méretüknek megfelelő harangok. Némán szólnak. Megrázó. 

Akár rendszerezhetném a műveket aszerint, milyen hatást keltettek az első benyomáskor, vagy beszélhetnék arról, hogy vannak olyan alkotások, amelyekről gondolok valamit, és olyanok, amelyekről szeretnék valamit gondolni. Mindkét esetben elmondanám, hogy a művekben ott munkál a pillanat törékenysége és hogy a kiállítás egy metaverzum, amelyben minden alkotás körül mágikus erőtér húzódik. Fejtörést talán csak az okozna, hogyan ragadjam meg az első benyomást vagy hogyan kerüljem el, hogy az akkor nem létező gondolataimból most mégis kikerekedjen valami. Végeláthatatlan ellentmondásokba bonyolódnék saját magammal. 

Esetleg elmondhatnám, hogy minden erőfeszítést latba vetve kitalálni valami frappánsat legalább annyira nyomasztó, mint szembenézni azzal, hogy nem gondolok semmire. Ez is lehet egy kiindulópont. Ha egyetlen, a műveit átfogó tulajdonságot kellene kiemelnem, akkor biztosan az előzékenységet mondanám. Leírnám, hogy Tasnádi József alkotásai előzékenyek, mert nem kényszerítenek asszociációra, mi több, megengedik, hogy ne gondoljak semmire. Hozzátenném, hogy a szabad interpretáció épp olyan terhessé válhat, mint nem látni egy műben azt, amit elvileg kellene. Végül levonnám a konklúziót: munkái esetében a jelentés a legkevésbé jelentős. 

Ha ezt választanám, nem sok lehetőség maradna. Szélsőséges esetben felvállalhatnám, hogy a kiállításról beszélni nehéz, majdhogynem képtelenség – de ez nem volna helyénvaló. Talán kiválaszthatnék egy olyan művet, amely leginkább tükrözi a metaverzum ábrázolásának abszurditását. Lehetne az Uroborosz – a gyorsszorítólábakon álló, önmagát szorító gyorsszorító. Leírnám, hogy a szimbólumok primer értelmezése éppen annyira hiábavaló, mint saját képzettársításaim között szlalomozni és hogy az elbeszélésre tett kísérletem már eleve egy paradoxon – az objektív lehetetlen, a szubjektív kizárólagos. 

Ha ezt tényként kezeljük, van-e itt helye egyáltalán kiállításrecenziónak?

Ha mégis lenne, indulhatnék a legelejéről. A kiállítás címe Apóriák. A kifejezés utalhat egy nehezen megoldható problémára, de jelenthet abszolút kiúttalanságot is. Esetemben az utóbbi a meghatározó: vállalásom végkimenetelét sejteti. Ha ezen a ponton nem visszaemlékeznék, hanem előre gondolkodnék, talán még elkerülhető volna egy ellentmondásoktól túlcsordult értelmezés. Azt hiszem, itt fogom elkezdeni.

Tasnádi József: Apóriák, MODEM, Debrecen, 2022. május 1-ig