Idősebb Lucas Cranach a Cuspinian házaspárról festett kettős portréján a feleség, Anna mesebeli tájban, gondosan felcicomázva ül, és leplezetlenül unatkozik. Szabó Eszter Anna arcát – az üveges és mégis szikrát szóró szemekkel - felkasírozta egy falapra, és átfestette huszonegyedik századi nővé, aki szétcsúszott copfjával és cérnavékonyra rajzolt szemöldökívével ha lehet még dühösebb.

A Szekrénymesék egyik történetében Mosonyi Alíz egy szépen felöltöztetett hercegnőről ír, aki kezében két tulipánt tart. A virágok utasításokat súgnak neki, hogy hogyan legyen jól nevelt: „ülj egyenesen, ne piszkáld az orrod, ne piszkáld a füled”. A Széphercegnő azonban ezt megelégeli, és az első kocsissal kereket old. A Leopold Bloom díj idei nyertes műve, a Princess Beauty ezt a három női identitást ötvözi.

A Cranach festményből kiinduló kollázsából, a Homo domesticus nőalakjából készített ötcsatornás animációt Szabó Eszter. A nő üres, szürke térben, posztamens-szerű kubusokon ül, térdére a mesére utaló, tulipános anyag van terítve. Kétféle mozgás keveredik – a tulipánok erőszakos manipulációját fizikai szimulációk jelenítik meg. A paraméterek állítgatása után a gép számolt, ez nem kontrollálható, viszont a véletlenek és az így keletkező hibák izgalmas lüktetést és torzulásokat kölcsönöznek a tulipános drapériának. Ennek az agresszív mozgásnak a hagyományos animációval megelevenedő Széphercegnő finom rezdülésekkel felesel vissza, minden érzelmét kifejezi teste – ingatja fejét, hol mereszti, hol forgatja szemeit, jól fésültség helyett összevissza zizeg fekete haja. 

A semleges háttér azt a benyomást kelti, hogy téren kívül vagyunk, az időt egy nem látható óra kattogása hangosítja fel. A feszesen pergő másodpercekbe a Széphercegnő sóhajai keverednek alternatív metrumként, emiatt is érezzük őt olyan közel magunkhoz. Lélegzetvételeivel uralkodik testén – be: felszívja magát, kitart és tűr; majd ki: elenged, leeresztett lufiként amorffá gyűrődik, legyűri fogva tartott testét. És elölről: beszív, emberformára simul, tovább támaszkodik. A társadalmi normákat tukmáló tulipánok és az engedelem-ellenállás mezsgyéjén egyensúlyozó hercegnő küzdelmének állása képernyőről képernyőre változik. A hercegnő megpróbál felállni, de olyan hévvel teríti le az anyag, hogy a feje is hátracsuklik. Amikor hátulról látjuk a karaktert, előbb testét kürülzárva gyönyörű torzós képkivágásban fogja közre a textil, hogy aztán teljesen benyomuljon a képbe a pixelszövet.

Tekinthetünk erre a nőre múzsai mivoltában is – erre késztet a megfestett Anna tüntető tekintete modellt ülése közben, de az animáció posztamensre emlékeztető tere is. A kiállításon végighaladva a művet az utolsó teremben találjuk , belépve elsőként a legnagyobb és legjobb felbontású képernyőt látjuk, az installáció fő nézetével, már ha a fő nézet alatt mindig valami frontális találkozást akarunk érteni. Ez a festmény beállítása, de a videóinstalláció úgy működik, mint egy festményt megszemélyesítő szobor. Öt szögből, teljesen különböző méretű, arányú és képminőségű kijelzőkön keresztül sík képeket figyelünk, térbelivé az eltérő nézőpontok, a mi mozgásunk és maga az installálás teszik; a flat screenek és „doboz-televíziók” együttese háromdimenzióssá változtatja azt a posztamenst, amin az animációkban a hercegnő ül. 

Azt hiszem már az első bekezdésben is belebonyolódtunk a művet felépítő művek láncolatába, ezen a ponton viszont végképp bizonytalanná válik, mit, hol és hogyan látunk. Ha az installáció egésze a posztamens, hol forgatja szemeit a Széphercegnő már megint? Játszik velünk a múzsa; amikor jobbját látjuk a kubus sarkából, az eredeti beállítás szerint csak a térdhajlatát, arca akkor is kikandikál, és keresi a nézőt. Amikor háta mögé megyünk, fejét hívogatón hátracsavarja, a tenyérnyi képernyőn arca közelije diszkréten kacérkodik, csábos de flegma. Behunyt szemekkel arcunkba fordítja arcát. A kép alanya csapdába csalja a nézői tekintetet, hogy megkérdőjelezzük mit hiszünk el szemünknek.

Leopold Bloom Képzőművészeti Díj 2021, Q Contemporary, 2021. szeptember 21. - november 14.