A RÁK BŐRÉBEN
Alan Sonfist. Időtájkép. A land art kezdetei. a Szépművészeti Múzeumban
A hetvenes években fénykorát élő amerikai land art egyik atyaúristene tévedt Budapestre, de majdnem hogy észrevétlen. Alan Sonfist Orosz Márton meghívására érkezett, az alkalom pedig egy kamarakiállítás volt a mindjárt záró Szépművészeti Múzeum 19. századi gyűjteményének kis oldaltermeiben.
Magam, ahogy egyesülök a fával (Myself becoming One with the Tree), 1969 Fotó: Alan Sonfist
A megnyitót követően a végtelenül szimpatikus és közvetlen Sonfist még előadást is tartott az érdeklődőknek több évtizedes land art-tevékenységéről. Az apropót az adta, hogy legismertebb, nyugodtan mondhatjuk ikonikus műve a New York-i Időtájkép (Time Landscape)– egyben az első köztéri ökoszemléletű land-art mű – éppen ötven éve született. Az 1965-ben megtervezett és 1978-ban Manhattan szívébe (La Guardia Place-West Houston Street) telepített erdősáv a félsziget kolonizáció előtti természetes állapotát igyekszik visszaállítani. A 17. század elején több hullámban érkező holland gyarmatosítók Sonfist alapos geológiai, botanikai és helytörténeti kutatásai szerint ilyen tájat igáztak le és tettek az évszázadok folyamán betonrengeteggé. Az Időtájkép valójában organikus emlékmű, amivel Sonfist a táj múltjának feltárására, a „Föld kulturális emlékezetének rekonstrukciójára” (Udo Weilacher) tett kísérletet.
Időtájkép (Time Landscape), New York, a LaGuardia Place és a West Houston Street kereszteződése (a környezeti mű keletkezése), 1965-től folyamatosan
Fotó: Alan Sonfist
Első pillantásra úgy tűnik, mintha egy közönséges ligetet vagy inkább elvadult parkot látnánk, pedig az Időtájkép határok közé szorított, ám a kerítésen belül inkább többé, mint kevésbé háborítatlan, önmagát irányító és fenntartó ökológiai rendszer. Biotóp, ahová ember nem teheti be a lábát, nincsenek padok és ösvények. Rekonstrukciós kísérletként egyben időkapszula is, az őshonos növények génbankjaként a táj múltját örökíti át a jövőbe. A kiállításon szerepel egy másik hasonló céllal készült mű is, ahol Sonfist a gyerekként természetes életközegeként felfogott érintetlen bronxi erdő különféle növényeiről készített fotósorozatát a hetvenes évek közepén in situ gyűjtött mintákból összeállított spórabank egészíti ki (Gene Bank of the Trees in New York City, 1974). Szinte ezzel egyidőben egy veszélyes kémiai hulladéktároló helyén tisztított meg egy kráterszerű mélyedést, ahol a földcsere után a véletlenre (és a szélre) bízta, hogy az őshonos növényzet újra teret nyerjen. A Maggyűjtő (Seed Catcher, 1973) és Föld-medence (Pool of Earth, 1975) rekultivációs-remediációs koncepcióját viszi tovább a St. Catherine-i (Ontario, USA) botanikus kerten belül elkerített Titkos kert (Secret Garden, 2001), ahol a messze embermagasság fölé tornyozott sziklatömbök védelmében növekednek a veszélyeztetett fafajok és növények. Stephanie Ross a kertről és environmental artról írt könyvében John Cage, a véletlen vizsgálatán és a zene-zaj relativitásán alapuló elméletével állította párhuzamba Sonfist „talált kertjeiben“ (found garden, a found object, objet trouveé nyomán) a kiválasztott területen megjelenő gyom- és haszonnövények egyenrangú voltát. A Titkos kert és elődei a természet teljességének felmutatására törekvő 21. századi Paradicsomkertként működnek.
New York City fáinak génbankja (Gene Bank of the Trees of New York City), 1974, kiállításenteriőr Fotó: Orosz Márton
Sonfistéhoz hasonló felfogásban a nyolcvanas évektől kezdve európai művészek is tevékenykedtek, elég csak Joseph Beuys kasseli documentára készült 7000 tölgy akciójára (1982- 87), vagy az ökoművész házaspár, Helen Mayer – Newton Harrison Frankfurt és Bonn környéki Jövőkert (1996) vagy Anyamező (1997) című munkáira utalni, melyek a közép-európai síkságok ősgyepét telepítik újra városi környezetben. Ugyanezt célozza herman de vries nagyüzemi mezőgazdasági művelés alól felszabadított wiese (Eschenau 1983-tól) projektje, és a 90-es években Stuttgartban és Münsterben felállított növényszentélyei (sanctuarium) is, melyek Sonfist Földmedencéjéhez hasonlóan a bekerítés után a természetre bízzák a terület(vissza)foglalást.
A jövő Időtájképe (Time Lanscape of the Future), akril, szén, 2000, részlet Fotó: Alan Sonfist
Ezek a munkák talán nem olyan látványosak, mint a land art pionírok, különösképpen Michael Heizer buldózerrel földtömegeket megmozgató jelhagyó projektjei, Walter de Maria Villámló mezeje vagy Robert Smithson Spiral Jettyje, de éppen az a vonzó bennük, hogy ahelyett, hogy esetenként még az űrből is látható ujjlenyomatot hagynának a Földön, Sonfist munkái a természet más létformáinak biztosítanak az emberével egyenrangú helyzetet és teret a környező kultúrtájban.
Menedéket kereső rák (Crab Seeking Shelter), 1973 Fotó: Alan Sonfist
A budapesti kiállítás legerősebb darabjait ezért szerintem nem az Időtájkép kapcsán készült kollázsok, grafikonok, vagy az utóbbi években készült akrilfestmények jelentik, hanem azok kicsiny fotósorozatok a hetvenes évekből, melyek Sonfist magányos művészeti akcióit rögzítik. A fával való egyesülés, a rák vagy teknős menekülő mozgását felvevő (Crab Seeking Shelter, 1973), azok bőrébe bújó Sonfist bizarr mozdulataiban megrendítő módon jelenik meg a másfajta létformák tisztelete, a megértésre törekvés. Beuys az amerikai kontinensen őshonos prérifarkassal együtt töltött new yorki művészeti akciójának (I Like America, America Likes Me, 1974) szintén van ilyen olvasata is. Mindketten csupasz bőrüket viszik a vásárra, amikor közvetítenek ember és természet között. Ehhez képest minden más didaktikusnak tűnik.
Alan Sonfist. Időtájkép. A land art kezdetei. Szépművészeti Múzeum, 2015. február 5-ig.