A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye a magyarországi művészet minden korszakát felöleli az államalapítás korától máig, a kalocsai királyfejtől Szűcs Attiláig. Talán érthető okokból, de az elmúlt évek legnagyobb költségvetésű és hírverésű, és egyben legnépszerűbb kiállításai – a szakmai programról beszélve – rendre a 19. század második felétől a második világháborúig húzódó időszak művészetét mutatták be. Az április végéig megtekinthető Világmodellek című kiállítással az intézmény egy új, a magyar művészet 1945 utáni tendenciáit feldolgozó sorozatot kezd. Facelifting vagy púder az orron? Révész Emese írása.
(A képen Csörgő Attila: Gömb-örvény 1., 1999. MNG)

A minap készítettem somlói galuskát, tettem bele lekvárt, pudingot, mazsolát jó sokat, a tetején bőséges csokimázzal. A végeredmény ehetetlenül édes lett. Kevesebb több lett volna – jutott eszembe a Thorma János kiállítás termeiben sétálva. Pedig igazán elfogult vagyok: az Aradi vértanúkat a századvég egyik legérdekesebb festészeti kísérletének tartom, Courbet talán egyetlen hazai folytatásának. Ahogy a Szenvedők borongós szentimentalizmusa is kivételes hangja a századvég hazai naturalizmusának. Az elhallgatott bűnöket és titkos kéjeket sejtető, kissé dekadens ízű Meghitt pillanat pedig tárgyának szenvedélyeit kivételesen a megfestés módjába is átmenti. De ahogy az életmű nagy része, töredék ez is. Egy nagyszerű gondolat (a „modern élet heroizmusának”) soha be nem fejezett képe. A századforduló kísértő Szküllái és Kharübdiszei között csak keveseknek sikerült egyéni hangjukat megőrizve navigálni, Thorma odalett. Képein felvillan megannyi festészeti irányzat, van itt naturalizmus, szimbolizmus, szecesszió, később némi expresszionizmus, a lázas útkeresésből pedig olykor felcsillan Bilcz Irén képmása vagy a parasztasszony arany mezőkön ballagó alakja. Ezen túl pedig töredékek, kísérletek, közelítések. A Március tizenötödike sziszifuszi munkája, a nagy mű vonzásának és taszításának filmbe illő tragikuma.


Thorma János: Szenvedők, 1891-1892. Magyar Nemzeti Galéria

Eddig – azaz úgy a kiállítás feléig – mindez olyan, mint egy kissé szabálytalan, ám érdekfeszítő életregény; felkavaró, elszomorító, megindító, töredékeiben is hiteles, megrázó kísérletek sora. Ámde ami generációs panorámának indult, egyszerre szimpla szerelmi történetté fakul, virágos réteken flangáló, alulöltözött hölgyekkel a színen. Az utolsó termek képözöne hosszúra nyúló operett fináléként hirdeti a pozitív gondolkodást. „Always look on the bright side of life” – és fütty.


Thorma János: Nyári táj (Festőnő), 1929. Magyar Nemzeti Galéria

A somlói galuska tehát odalett. Sag schon. Ez még nem lett volna elég ok arra, hogy billentyűt ragadjak. De lelkiismeretem (ha már itt vagyok, megnézem alapon) felvezényelt a harmadikra, a Világmodellek kiállításba. Amit pedig ott kaptam, az felülmúlta minden várakozásomat.

Színtér a műterem, az alkotás kitüntetett és zárt tere, amelyet a kívülálló hajlamos a teremtés misztikus helyeként látni. A tárlat azonban szerencsére nem misztifikál, távol tartja magától a műterem mint „bohémtanya” és „boszorkánykonyha” bulváros toposzait. Ehelyett a műtermet olyan szimbolikus térként értelmezi, amely egyszerre színtere és tárgya az alkotói folyamatnak, olykor „menedék, magánrítusok, szertartások színpada”, máskor „magán-archívum, életmű-installáció, sorstörmelékek gyűjtőhelye.” Kumin Mónika, Petrányi Zsolt és Százados László kurátori koncepciója lebilincselő intellektuális és vizuális izgalmakat kínál az arra nyitottak számára. Kiindulópontja Kondor Béla Bécsi úti műterme, amelyet az utolsó években különös repülő szerkezetek modelljei népesítettek be. Nagy műgonddal épített gépkonstrukciói (vagy inkább: konstruktív gépszobrai) lettek aztán fotói szereplői, más tárgyakkal kombinálva fiktív fotóriportjaiban keltek önálló életre.


Kondor Béla: A Katasztrófa I-XIX. sorozatból. Magyar Nemzeti Galéria

A fent vázolt kiállítás koncepció sosem (vagy csak ritkán) látott szoborkonstrukciók, tárgykollázsok, azokra felelő fényképek, rajzok, festmények kivételesen jól válogatott együtteséből bontakozik ki a látogató előtt. A látóterünkbe kerülő minden újabb tárgy egyúttal egy újabb állítás is, olyan gondolati elem, amely a műterem központi fogalmát gazdagítja. A kiállított tárgyakat nem a műterem mint alkotói tér tematikus azonossága fűzi össze. Párbeszédben állnak egymással és a nézővel egyaránt. Analógiák, áthallások, visszatekintések szövedékében a köztes tér feszültsége izzik, összhangzatuk pedig a kiállítótérben mozgó néző fejében csendül fel. Kondor gépkonstrukciói folytatódnak Csernus Tibor műtermében, fiktív katasztrófaképein tovább dolgozik Szabó Dezső. Kinél otthon, kinél menedék, egyszer a tanulmány, máskor a kísérlet tere, majd később a kultusz helye. A műteremben kering Liza Wiathruck szépséges fikciója, ott folyik Baranyay András önmegfigyelése, ott nyújtózkodnak Gémes Péter magánmitológiájának szereplői. Ebben a különös metszetben tárul elénk az elmúlt fél évszázad művészete, Petrányi Zsolt és Hornyik Sándor kiváló katalógus-tanulmányai a kiállított művek történeti hátterét pontosítva nyújtanak további olvasatokat.


Jovánovics György: Liza Wiathruck: Holos Graphos (19. Drummond-fény), 1972. Magyar Nemzeti Galéria

Ámde hiába az átgondolt koncepció és a kiváló válogatás, ha többszörös reveláció és visszatérés után mégis bennem marad némi hiányérzet. A harmadik szintre „száműzött” tárlat dacosan saját világába húzódik. Nem akar szimplán tetszeni, nem akar mindenáron megnyerni. A magyarázó szövegek csak a kortárs művészettörténeti beszédben járatosak számára nyújtanak eligazodást. Kétlem, hogy elvont, nehézkes fogalmazásuk a Thorma-kiállítás arra tévedt látogatóit is megvilágosítaná. De mintha a rendezőknek ez nem is lett volna szándékuk. Így esik meg újra, hogy a kortárs művészet magáról, magában és magának beszél. Kár, mert amit mond, az látványos és átgondolt.

Talán ezért van, hogy míg Bilcz Irén aranyban úszó képmása belakta Budapestet, fennen, diadalmasan hirdetve Thorma János festészetét, addig a Világmodellek esetében csak néhány szürkére hangolt mozgólépcsős falragaszra futotta. Míg a „magyar Barbizon” festőjének kiállítását igényes katalógus és levelezésének kiadása kíséri, az utóbbi szakmailag magas szintű katalógusa csak internetes formában olvasható. Holott a Nemzeti Galéria Szépművészeti Múzeummal kötött „névházasságának” egyedüli szembetűnő eredménye a kiváló reklám. Úgy tűnik azonban, vannak édes és kevésbé édes gyerekek. A Világmodellek elhallgatása nagy, sötét titkokat sejtet.

Ahogy ezt a kurátorok korábban jelezték is, kiállításuk része annak a sorozatnak, amely új megvilágításba és új összefüggésbe helyezné az 1945 utáni magyar művészet egyes jelenségeit és életműveit. Nagyon hiányzott már ez a szemléletváltás, amely irányzatok és trendek iskolás egybesöprése helyett nemzedékeken átívelő kapcsolatokat tár fel, és új hívószavakkal csalogatja ki az évtizedek óta raktárak mélyén heverő műtárgyak tömegét. Marad a kérdés, hogy az intézmény a klasszikus modernizmus mellett miért nem vállalja fel azonos súllyal az újabb magyar művészet bemutatását? Talán kevésbé értékállónak vélik? Vagy a közönség nyitottságában kételkednek? (Ez itt már a tizennyolc éven felüliek zónája?) Netán a kurátorok nem partnerek abban, hogy „fogyasztható” (értsd: közérthető és érdekes) formában tálalják mondandójukat?

Hosszútávon tévútnak bizonyulhat az az irány, amely a műkereskedelem látszólag önzetlen támogatására bízza magát. Thorma lufija az azúrkék égbolton kidurran. Ezzel szemben a Világmodellek olyasmit kínál, amely minden igényes műbarát számára izgalmas kaland lehet: belépést az alkotó intim terébe, a teremtés varázslatos birodalmába, a műterem kultikus szférájába. Aligha lehet hát „zabigyerek” az a kiállítás, amely az elmúlt fél évszázad művészetét a gyűjtemény saját anyagából válogatva ilyen lehengerlően okos és újszerű formában mutatja be.