Bencsik Barnabás igazgatói mandátuma február végén lejárt, április 12-ig lehet pályázni a Ludwig Múzeum vezetői posztjára. A kortárs képzőművészeti színtér meghatározó szereplőit a következő két kérdés megválaszolására kértük:
Mi a véleménye Bencsik Barnabás igazgatói tevékenységéről a Ludwig Múzeum élén? Kit látna szívesen az igazgatói székben?
András Edit válaszol.

Mi a véleménye Bencsik Barnabás igazgatói tevékenységéről a Ludwig Múzeum élén?

Kicsit távolabbról kezdeném: onnan, hogy a muzeológiában éppúgy vannak aktuális trendjei a múzeum szerepéről, funkciójáról, ideális működéséről való gondolkodásnak, mint a kortárs művészetnek vagy az elméletnek. Abban az értelemben, hogy egy adott időszakban mely problémák, gondolkodásmód van érvényben, mi körül zajlik a nemzetközi közbeszéd. Ugyanakkor a művészeti élet szereplői között is folyamatos átrendeződés zajlik, annak is van egy belső dinamikája, amely mindig más és más elemet hoz előtérbe, míg a többi kissé háttérbe szorul. A kilencvenes évek és az ezredforduló az új művészettörténet-írás lázában telt, míg mostanra a teória-láz kissé alábbhagyott, vagy tán magától értetődővé vált a kritikai teóriák alkalmazása. Manapság a kurátor van rivaldafényben, az ő prizmáján keresztül értelmeződnek a művészeti élet más összetevői. A múzeum diskurzus viszont már majd’ két évtizede stabilan a középpontban van, még ha a hangsúlyok változtak is.

Sok minden munkált a háttérben, ami a múzeum közvetítői, kanonizáló tevékenységére fényt vetett; köztük talán leginkább az, hogy a korábban láthatatlan és figyelmen kívül hagyott közönség, néző, befogadó, adófizető állampolgár ‒ mikor éppen hogyan hívták ‒ a kulisszák mögül szintúgy színpadra lépett. A múzeum ügye többé nem maradhatott meg egy szűk szakma belső ügyének, el kellett számolnia viselt dolgaival. A közönség iránti nagy felbuzdulást (és a műkereskedelmi „bummot”) a kilencvenes évek nagy blockbuster kiállításai fémjelezték, melyek azonban ipari méretekben űzött spektákulum-gyárrá változtatták a múzeumot, amely fölött maga a múzeum is kezdte elveszteni a kontrollt. Evvel párhuzamosan az immáron önálló diszciplínává vált „museum studies” is új irányt vett.

Erre az időszakra esett Bencsik Barnabás működésének öt éve a budapesti Ludwig Múzeum élén, azt követően, hogy Néray Katalint korábban szakmai vita nélkül meghosszabbították igazgatói pozíciójában. Ezt akkor avval indokolták, hogy nincs a hazai színtéren alkalmas személy, aki a múzeumot vezethetné. Annyiban nem is volt, hogy jó hazai szokás szerint az esetleges utódok kinevelése nem történt meg. Alkalmas személy viszont természetesen akadt, jóllehet eltérő, de releváns vízióval, aki fel is nőtt a feladathoz.

Mindezek megelőlegezése után a múzeumnak mint intézménynek a nemzetközi diskurzusban utóbb előtérbe került néhány funkciója és kritériuma mentén kívánom felidézni a hazai Ludwig Múzeum elmúlt öt évének egy-egy jelentős eseményét.

Az új típusú múzeum legtöbbet emlegetett komponense a szükséges önreflexió, vagyis a saját tevékenység abszolutizálása nélkül annak tudata, hogy az adott múzeum milyen szemléletet közvetít, kinek beszél, milyen érdekek és célok motiválják; vonatkoztatva mindezt saját múltbeli tevékenységére is. Mintapéldája ennek az önfeltárásnak a müncheni Haus der Kunst Okwui Enwezor vezetésével, amely a könyörtelen német múltfeltárást a személyeken, történeteken túl az intézmények és köztük a múzeumok kollaboráló tevékenységére is kiterjeszti a náci kultúrpolitika lépéseinek, térhódításának felidézésével, illetve a források nyilvánossá tételével. A New York-i MoMA, a Museum of Modern Art saját kirekesztő frankofil múltjával kényszerül szembenézni, és visszamenőleg korrigálni az általa meghatározott kirekesztő modernista művészeti kánont. Ebbe a folyamatba illeszkedik a C-map projekt, amely korábban figyelmen kívül hagyott régiókat igyekszik bevonni gyűjtési és kiállítási politikájába; Japán és Latin-Amerika mellett a mi régiónkat, Közép- és Kelet-Európát. Többek között ennek is köszönhető, hogy Maurer Dóra hetvenes évekbeli anyagai a MoMA kollekciójába kerültek. A budapesti Ludwig Múzeum esetében ebbe a folyamatba illeszkedik a Harmadik birodalom szobrásza, Arno Breker által készített Peter és Irene Ludwig portréjának előbányászása a raktárak mélyéről és nyilvános bemutatásuk (Új szerzemények, rég nem látott művek, 2009). Hogy ez az attitűdváltás nem került ki a szakmai berkekből, az már a hazai múltfeltárás felemás voltával függ össze. Úgyszintén ebbe a trendbe sorolódnak Timár Katalin kiállításai (Félreérthetetlen mondatok. Az újragondolt gyűjtemény, 2010‒11; A hős, a hősnő és a szerző, 2012), amelyek az állandó gyűjtemény statikus felmutatásával szemben egy-egy metszet mentén ereszkedtek közel az anyaghoz.

A hatvanas-hetvenes évek divatja általános jelenség, az az igény viszont már régióspecifikus, hogy az elmúlt fél évszázad művészettörténetét leválasszák a modernista paradigmáról, az ideologikus történetírásról, továbbá a hivatalos művészet‒ellenzéki művészet dichotómiáról. Ez az egykori keleti tábor más országaiban hamarabb és gyorsabban zajlott le, mint nálunk, ennél fogva a szomszédok az újabb kihívásokra, a nacionalizmus erősödésére, a szélsőjobb előretörésére is jobban fel voltak készülve. Tallinban a szimbolikus politizálás, azaz a köztér birtoklásáért folytatott küzdelem részeként fegyveres harc tört ki a Bronzkatona kapcsán: ez az egykori második világháborús emlékmű az Észtországban maradt orosz kisebbség közösségformáló helyévé vált, míg az új államiságot nyert észt lakosság számára a szovjet elnyomás szimbóluma volt. Mindez a KUMU-ban, a helyi kortárs művészeti múzeumban a nacionalizmus jelenségével foglalkozó roppant kritikus kortárs kiállítást és szimpóziumot generált. Nálunk az első igazán analitikus, a zsigeri gyűlöletet háttérbe helyező, ugyanakkor a múlttal kapcsolatos mítoszokat is szétszálazó, azokkal szemben távolságot tartó, s a szocializmus finom kultúrpolitikai mechanizmusait felmutató kurátori kiállítás az Amerigo Tot – Párhuzamos konstrukciók (2009-10) volt. Alapötlete, az évfordulós kiállítás felforgató, múlt-feldolgozó kiállítássá való átformálása Bencsik Barnabás nevéhez kapcsolódik, a megvalósítást Mélyi József jegyzi. Hozzá kell tenni, hogy ez az értelmező munka nem volt elszigetelt jelenség, bízvást mellésorolható a Petrányi Zsolt igazgatósága alatt Páldi Lívia által megrendezett BBS kiállítás is. Ezeket a kiállításokat ugyan nem követte, nem követhette a nacionalizmus kérdésének felvetése a kortárs kritikai művészeti gyakorlaton keresztül, ahogy Tallinban a szocreál kiállítást és a szoborháborút, minthogy közben nálunk a kultúra, a demokrácia utolsó maradványa is szép lassan és fokról fokra politikai kontroll alá került. A műcsarnoki Mi a magyar? kiállítás közel sem tudta azt a funkciót betölteni, hogy görbe tükröt tartson a társadalom elé, minthogy sem kritikus, sem analitikus nem volt.

Avval a nemzetközi tendenciával párhuzamosan, hogy a nagy narratíva fokozatosan szertefoszlott, a központ és periféria hierarchikus viszonya megszűnt és új régiók jelentek meg a művészet porondján, felértékelődött az a történelmi tapasztalat is, amellyel a mi régiónk rendelkezik. Ennek határozott tudata és képviselete hatotta át a Ludwig elmúlt öt évét, akár olyan módon, hogy az utazó kiállításokat régióbeli anyaggal kiegészítve mutatták be, akár olyan formán, hogy például elsőként rendezték meg Mladen Stilinović retrospektív kiállítását (Húzd rá! - Mladen Stilinović retrospektív kiállítása, 2011) kitűnő katalógussal kísérve, amely azonnal a MoMA könyvtárának polcaira került. Budapest fekvésénél, történeténél fogva joggal vállalhatná fel a régió képviseletének ügyét, de persze nem valamely patrónus pozícióból, hanem a párbeszédet, a közös fellépést, a kollaborációt elősegítve, ami ellene munkál a politikai bizonytalanságot keltő retorikának és kölcsönös feszültségeknek. Ennek első, ám határozott lépéseit vélem felfedezni a regionális kontextus hangsúlyozásában, ami például a Keleten a helyzet. Közép- és Kelet-Európai videóművészet 1989-2009 (2010) kiállítás megrendezésének hátterében is munkált.

A közönségre való hivatkozás a kilencvenes években még a nemzetközi színtéren is vagy értelmiségi bűntudat táplálta populista retorikaként jelent meg, vagy reklámstratégiaként, amely a tömeges kultúrafogyasztásban a közönséget puszta fogyasztónak tételezte. Mindkét stratégia számmisztikában manifesztálódott, amely az intézmény sikerét a látogatók számában mérte, miközben a produkció minősége, de még inkább a múzeum medializáló szerepe elsikkadt. Az új évezredben a közönség és a múzeum közvetítő szerepe komolyan vétetett, és sürgős feladatként előtérbe hozta a művészeti nevelés kérdését, hogy a közönség ténylegesen befogadóvá válhassék, vagy akár az alkotó folyamat részesévé, s ne csak kiszolgáltatott fogyasztóként tévelyegjen az árubőségben. Az értelmező, egy-egy szegmens mentén szerveződő tematikus kiállítások töltik be leginkább ezt a funkciót. A Ludwig kiállításai közül ebbe a műfajba sorolható például a Helyszíni szemle. A múzeum a múzeumról (2011), amelyet ismeretterjesztő előadássorozat kísért, akárcsak a jelenleg is látható, A meztelen férfi kiállítás.


Kit látna szívesen az igazgatói székben?

Az bizonyos, hogy nem szeretnék mindenfajta szakmai múltat, felkészültséget nélkülöző pártkatonát látni a Ludwig igazgatói székében: olyasvalakit, aki jó száz évvel az elektromosság feltalálása után petróleummal akar világítani, avagy aki valamely különutas kultúra mellett érvel a globalizáció és internet korában. Legalább ennyire nem szeretnék a művészeti szcéna működésének, trendjeinek átlátására képtelen menedzsert vagy reklámügynököt látni a múzeum élén, olyat, akinek ambíciója, étvágya határtalan, tudása ellenben csekély.
Olyan személyt tudnék az igazgatói székben elképzelni és szakmailag elfogadni, aki képes a fentiekben csak jelzett tendenciát és tevékenységet túllicitálni, azaz a nemzetközi diskurzusba illeszkedve, a regionalitás és a lokalitás egyensúlyát megőrizve,  képes ezeket az értékeket mozgásba hozni és ennyiben beleszólni a nagypályás játékba, de legalább jelen lenni benne. Ha ugyanis csak annyit tud vízionálni az új jelölt, mint amit az eddigi igazgató is tudott, akkor akár ő is maradhatna, s folytathatná a megkezdett munkát.

András Edit Ph.D. művészettörténész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Művészettörténeti Intézet tudományos főmunkatársa