Bencsik Barnabás igazgatói mandátuma február végén lejárt, április 12-ig lehet pályázni a Ludwig Múzeum vezetői posztjára. A kortárs képzőművészeti színtér meghatározó szereplőit a következő két kérdés megválaszolására kértük:
Mi a véleménye Bencsik Barnabás igazgatói tevékenységéről a Ludwig Múzeum élén? Kit látna szívesen az igazgatói székben?
Valkó Margit válaszol.

Szeretek múzeumba, kiállításokra járni. Klasszikus művészettel kezdtem – ez irányú érdeklődésem töretlen –, később szenvedélyes kortárs művészet “fogyasztóvá” is váltam. Azok, akik kortárs művészettel kezdenek foglalkozni, általában “függővé” válnak. Nem, vagy csak nehezen tudnak kiszállni, állandóan újabb stimulációra van szükségük, és vágynak kedvenceiket újra meg újra látni. Hogy az “adagjukat” megkapják, hajlandóak sokat utazni, és sok fizikai fáradsággal is bejárni nagy kiállítóhelyek, múzeumok gyakran több helyszínen megvalósuló, összefoglaló, bizonyos összefüggéseket kurátori szempontok alapján feltáró kiállításait. Magyarországon a Műcsarnok mellett a Ludwig Múzeum új épülete lett megfelelő hely ilyen kiállítások megrendezésére.

Egy jól működő múzeumnak én egyszerre vagyok szenvedélyes közönsége és a munkámból kifolyóan haszonélvezője.
Bencsik Barnabás igazgatósága alatt a múzeumi program több vonulata rajzolódott ki számomra:

Azt gondolom, a már “függő” és a még nem beavatott nagyközönség számára egyaránt jelentős vonzerőt jelentettek a fotó retrospektívek, a Capa, Munkácsi, Corbijn, Mapplethorpe munkáiból rendezett nagy kiállítások.

Hasonló a helyzet a nemzetközi sztárok nagyszabású kiállításaival: az építészetet, a fotót, a vizuális gondolkodást megújító Moholy-Nagy László, Marcel Breuer, Yona Friedman válogatásokkal. Aki ezen a területen dolgozik, annak van elképzelése arról, hogy mekkora költségvetésből lehet ilyen volumenű programokat megvalósítani. Azt hiszem, ehhez nemcsak intézményi garanciákra volt szükség, hanem rengeteget számíthatott Bencsik Barnabás személyes nemzetközi kapcsolatrendszere is.

Nagyjából ez a véleményem az egyszerre szórakoztató és nagyon elgondolkodtató “csodakabinet” kiállításokról: ilyen volt A képzelet tudománya, amelyben magyar és nemzetközi művészek állítottak ki egy kurátori elgondolás alapján, vagy az észak-európai országok aktuális művészetét bemutató Arctic hisztéria.

Nagyon fontos volt, hogy több magyar középgenerációs művész, Csörgő Attila, Gerber Pál, a Société Réaliste, és Lakner Antal számára is lehetőség nyílt  eddigi munkásságát nagyszabású egyéni kiállításon bemutatni. Az, hogy viszonylag fiatal alkotók is méltón meg tudnak tölteni egy országos intézményt a munkáikkal, és ezt a közönség érdeklődése mellett teszik, nagyon fontos egy adott közösség aktuális kulturális állapota szempontjából.

Természetesnek gondolom a feldolgozatlan közelmúlt felé forduló érdeklődést is, azt a szándékot, hogy megismerjük a hatvanas-hetvenes évek underground kiállítóhelyein bemutatott, kísérleti kifejezésmódokat kereső, olcsó és egyszerű anyagokból készült műtárgyakat, performanszokat és azok relikviáit. Ezek a művek és események generációk tevékenységét határozták/határozzák meg, ennek ellenére még a szakmabeliek is csak részben ismerhették őket. Ebből a szempontból nagyon jelentős kiállítás volt a Fluxus East vagy a John Cage kiállítás, amelyek kölcsönösen  teremtettek kontextust egymás számára a Mladen Stilinovic vagy a Maurer Dóra retrospektívvel.

Ez a vonal a gyűjteményezésben is megjelent, és olyan alkotóktól kerültek be az elmúlt pár évben munkák (Ion Grigorescu, Mladen Stilinovic, Zofia Kulik, Altorjay Gábor, Szentjóby Tamás), akiktől a művek keletkezésének időpontjában valószínűleg nem vásárolhatott volna a Ludwig házaspár.

Ugyanakkor az ilyen irányú figyelem tetten érhető a nagy európai művészeti központok kiállításain és gyűjteményezésében is (hogy csak a Pompidou központot vagy a Tate Modernt említsem).

Végül: a gyűjteményt újragondoló kiállításokban szerettem új meg új kontextusban viszontlátni a több helyről ismert darabokat.

A  kiállítások számomra mindig elég információt nyújtottak arról, hogy mit is látok éppen, és általában volt lehetőség az adott kiállításhoz rendezett szakmai programokon igény szerint elmélyülni az anyagban. 
Itt szeretném megjegyezni, hogy szerintem ezek a szakmai programok itthon csak a Ludwig Múzeumban kapcsolódtak igazán szorosan az adott kiállítások tematikájához, mindig az adott anyag színvonalához méltóan. (Semmi sem tud jobban idegesíteni, mint amikor egy egyébként jó kiállítást díszletként használnak fel valamilyen közepes színvonalú kulturális produkcióhoz, vagy ilyenek szervezésével gondolják a kiállítás látogatottságát növelni.) Szerettem, ahogyan végigvezettek a kiállításokon, a rendezési, installálási megoldásokat, a vizuális eszközöket, amelyekkel az információt eljuttatták hozzám. (Képfeliratok, színkódok, szóróanyag, és én szeretem a Ludwig kemény kartonra nyomtatott nagyformátumú meghívóit is. Sokat megőriztem belőlük.)  

Nem mondom, hogy mindent tudok a nemzetközi kiállítási intézmények gyakorlatáról, de ezt a programot nagyjából el lehet képzelni az általam ismert Európa bármely jelentős kultúrvárosában.

Nem hagyhatom említés nélkül a múzeum önálló osztályaként működő ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda tevékenységét, akik főleg külföldi kurátorok idelátogatását szervezik: ez az én szakmai működésemben  elengedhetetlenül fontos szerepet játszik.

Mostanában gyakorta ismételt kérdés, hogy mit jelent a kortárs magyar művészet megfelelő menedzselése. Szerintem a helyes válasz a kérdésre részben mindenképpen a Bencsik Barnabás által vezetett Ludwig Múzeum, amely egy érvényes víziót képvisel a kortárs magyar művészet nemzetközi kontextusba helyezéséről.
 Én örülnék, ha Bencsik Barnabás folytathatná ezt a munkát.

Valkó Margit, a Kisterem galéria tulajdonosa