Szabadság a Vas utcában – videó az SZFE előtti akcióról
2020. október 2-án művészettörténészek szolidaritási akcióként élőképet formáltak a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épülete előtt, miközben Bicskei Éva, a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményének vezetője elmondta, miért esett a választás Delacroix A Szabadság vezeti a népet című festményére.
Felsőoktatási intézményekben, kutatóintézetekben, közgyűjteményekben, illetve folyóiratoknál dolgozó művészettörténészek élőképe Eugène Delacroix A Szabadság vezeti a népet című festményének kompozíciója (1830, Louvre, Párizs) alapján.
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!
Itt látható a szabadság!
itt látható a Szabadság!
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!
Itt látható a Szabadság a Vas utcában!
Itt látható a Szabadság a Vas utcában!
Műfaji gyorstalpaló. Az élőkép olyan alkalmi, reprezentatív látványosság, olyan beállított jelenet, amelynek szereplői némán, statikusan pózolnak, gyakran kosztümökben vagy színházi kellékekkel. A csoportozatokat művészek, festők, színházi emberek szcenírozták, például állami, egyházi ünnepeken, különböző (politikai, vallási) eszmék allegorikus, hatásos és monumentális megjelenítéseként. De az élőkép bevett, professzionális színházi műfaj is, főleg a 19. században, a nemzetté válás időszakában, amikor kiemelkedő történelmi események, sőt kiemelkedő történelmi eseményeket megörökítő híres festmények lelkesítő felidézésével a közönséget közösséggé formálták. Sőt az élőkép dramaturgiai gyakorlat is szituációk és társadalmi helyzetek kihangsúlyozására, oly módon, hogy a felvonásvégeket a kimerevített nagyjelenettel teszik hatásosabbá. Műkedvelő kiadásban az élőkép kifinomult társasági szórakozást jelentett, nem ritkán jótékonykodással összekötve, de a kulturális és művészeti színtér szereplői is használták közönségük adakozási kedvének fenntartására: a 19. és 20. századi, élőképeket felvonultató művészestélyeken a befolyó jövedelmeket a szakma segélyalapjainak ajánlották fel. (KÉREK MINDENKIT, AKINEK MÓDJA VAN, AZ ELŐADÁS UTÁN AKÁRCSAK A LEGKISEBB ÖSSZEGGEL IS, DE TÁMOGASSA AZ SZFE-T! KÖSZÖNÖM!) Az élőképekben így a színpad világa és a társadalmi, politikai valóság sokszor teátrális eseményei kerülnek fedésbe egymással, a színház és a képzőművészetek fonódnak össze, áthatva egymást.
Történelmi gyorstalpaló. A francia forradalom bukása után egy elnyomó és konzervatív, bár nevében alkotmányos rendszer került hatalomra. Visszatértek a Bourbonok – emlékszünk a töriórákról –, azok, akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Konszolidálták, vagyonvesztésükért kárpótolták a forradalomban elűzött arisztokratákat, az egyház befolyását kiterjesztették. A rendszer legitimitása gyorsan apadt, és amikor 1830 júliusában kisebbségbe szorult a parlamentben, X. Károly rendeletekben korlátozta a sajtószabadságot, a választójogokat, és feloszlatta az országgyűlést. A franciák tehetősebb része ezzel elvesztette politikai képviseletét és társadalmi presztízsét. A hitelezést, a kereskedést, a termelést sok helyen felfüggesztették, a gyárakat bezárták. (MINDEKÖZBEN DÚLT A KOLERA.) Sokan az utcára kerültek, a kisebb tüntetések egymást érték. A cenzúratörvény miatt a legtöbb napi- és hetilap nem jelenhetett meg, de néhány tucat újságíró összeállt, hogy független orgánumot adjon ki. Egy rendőrségi razzia szétverte őket, mire tömegek vonultak az utcára. Kivezényelték a katonaságot, voltak, akikhez éjszaka törte be, civileket hurcoltak el és végeztek ki. A párizsiak – főleg idény- és gyári munkások, egyetemisták, a szellemi szabadfoglalkozásúak – elbarikádozták magukat a szűk utcákban, házakat foglaltak, az ablakokból dobálták az ellenük kivezényelteket, és végül a barikádok mögül kitörve – azt kiabálva, hogy „le a Bourbonokkal!” „Szabadság!” –, megszállták az 1789-es forradalom főbb, szimbolikus színhelyeit. A dicsőséges 3 nap alatt, július 27. és 29. között, ezernél több civil halt meg az utcai harcokban, de, úgymond, győzött a forradalom. Ez azt jelentette, hogy X. Károly elmenekült, és az orléans-i ágból származó, az alkotmányos uralkodónak felesküdő Lajos Fülöp vette át az uralmat (hogy két évvel később, 1832-ben ellene is lázongások törjenek ki).
Keletkezés- és aktualizálástörténeti gyorstalpaló. Eugène Delacroix nem vett részt a felkelésben, a megfigyelő pozíciójából követte az eseményeket. Bár szimpatizált az ellenzékkel, nagyrészt állami, valamint a királyi család tagjai felől érkező megrendelésekből élt. De a történtek után azonnal belekezdett és néhány hónap alatt be is fejezett egy nagy méretű, a közelmúlt eseményét feldolgozó, felfokozott drámaiságú és vizualitású, romantikus, allegorikus kompozíciót – saját hozzájárulását az eseményekhez –, amely azt a fantasztikus pillanatot örökítette meg, amikor a tömeg, a szabadság eszméjét követve, áttöri a barikádokat, hogy végső, minden elsöprő támadásba lendüljön. A Szabadság vezeti a népet című festmény 1831-ben az évenkénti képzőművészeti seregszemle, a Salon szenzációja lett. Az új király, Lajos Fülöp természetesen azonnal megvásárolta a Luxembourg-palota trónterme számára. De arra, hogy a kép nemcsak azt örökíti meg, hogyan jutott uralomra, hanem akár azt is megjelenítheti, hogyan veszíti (majd) el azt, csak az 1832-es nyári felkelés után jött rá. A festményt felvitték a padlásra, majd egyszerűen visszaadták a festőnek. 1848-ben, amikor megdöntötték Lajos Fülöp uralmát és kikiáltották a (második) köztársaságot, állították ki újra a festményt. A forradalom bukásával persze újra eltűnt a süllyesztőben. Delacroix nem élte meg, hogy a kép 1874-ben, a harmadik köztársaság idején a Louvre állandó kiállításának részévé válik. Hányattatott története ellenére a festmény ikonikussá vált. Az 1830-as júliusi forradalom további képzőművészeti ábrázolásai mind ezt a kompozíciót követték, a barikádok egy-egy hősét teátrálisan Szabadságként állítva be, sőt az eseményekben így vagy úgy résztvevők ugyancsak hasonló elrendezésekben festtették meg magukat a Szabadság alakjaként – persze, sohasem hullaként. De ezt követően is számtalan variációja, képzőművészeti értelmezése és átértelmezése, azaz aktualizációja született – élőképként is – a francia festészet talán legismertebb kompozíciójának, de csak ritkán a hivatalos és támogatott, gyakrabban az alternatív szubkultúrához tartozó művészek, művészcsoportok részéről, és mindig az éppen aktuális kulturális, társadalmi, politikai valóságra, a (kellékekben is manifesztálódó) kortárs jelenre adott kritikus, de legalábbis ironikus reflexióként.
(SZÓLTAK, HOGY AZ ÉLŐKÉP NAGYJÁBÓL FELÁLLT: MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK, FEL! CSATLAKOZZATOK A CSOPORTOZATHOZ, TÖMEGKÉNT VAGY HULLAKÉNT!)
Interpretációs gyorstalpaló. Hogy pontosan mi történik vagy konkrétan ki szerepel, ki látható a képen, annak könyvtárnyi irodalma van, egymásnak ellentmondó művészettörténeti értelmezésekkel. (MEGJEGYZEM, MÁIG NAPVILÁGOT LÁTNAK ÉS NÉPSZERŰEK AZOK A NÉZETEK, AMELYEK SZERINT NEM SZABADNA KÖZPÉNZEN MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEKET TARTANI, HISZEN KÖZEL KÉT ÉVSZÁZADA NEM TUDNAK, VALÓSZÍNŰLEG SZÁNDÉKOSAN, EGYÖNTETŰ ÉRTELMEZÉST ADNI PÉLDÁUL ERRŐL A KÉPRŐL SEM.) A központi nőalak például mindig is sok kritikának volt kitéve hol robosztussága, hol meztelensége, hol vulgárisnak, túlzóan realistának minősített szőrös hónalja miatt, egyáltalán, miért ártja magát egy nő a közügyekbe, a férfiak ügyébe. Alakját hol a sans-culotte-okra, hol a Szamothrakéi Nikére vezették vissza, pedig – HOGY MINT GYAKORLÓ MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, MEGMONDJAM A TUTIT – az 1789-es forradalomban, (az első Köztársaság idején megjelenő) Respublica méltóságteljes és merev, puritán, klasszicista megszemélyesítéseiből, tulajdonképpen egy országallegóriából, címerhordozóból eredeztethető, amelyeket Delacroix szenvedélyes romantikussá fordított. Az előtérben fekvő holttesteket általában katonákként interpretálják, azonban az alul lemeztelenített alakkal kapcsolatban többször felmerült, hogy ő valójában egy, az otthonából éjszaka elhurcolt, a hatalom által vagyonából kiforgatott, kifosztott és megalázott civil. A mi szempontunkból most mégis legfontosabb a cilinderes alak, akit hol magával a festő Delacroix-val azonosítottak, hol Étienne Aragóval, az egyik legnépszerűbb korabeli párizsi színház igazgatójával, hol a fiatal Frédérick Villot-val, egy művészettörténésszel, Delacroix barátjával, a Louvre festészeti részlegének későbbi kurátorával.
Bárkit is látunk, legyen az festő, színigazgató vagy művészettörténész, mind saját szakmájuk elismert képviselői. Olyanok, akik pozíciójukat folyamatos megmérettetés során nyerték el és tartják meg. Ők lehetetlenültek el, marginalizálódtak, szorultak ki saját szakmájukból, az általuk épített és minden nehézség ellenére fenntartott intézményekből, váltak gerillákká saját szakmájukban, partizánokká saját városukban, szabadságharcosokká saját országukban. Békés, egyébként a légynek sem ártó, többségükben introvertált és idealista, de gondolkozó és kritikai szellemmel megáldott entellektüelek, EGYKORI, MAI, LEENDŐ művészek, színházigazgatók, múzeumigazgatók, muzeológusok, tanszékvezetők, egyetemi oktatók, kutatók radikalizálódtak az önkény, az elnyomás miatt. A kifejezésbeli, alkotói, művészeti és tudományos szabadság eszméjét követve szállnak a politikai, a kormányzati, a rájuk oktrojált katonai elnyomással szembe, és semmisítik meg azt.
Ez a Szabadság a Vas utcában!
Ez a szabadság a Vas utcában!
Figyelem, figyelem!
Ez a szabadság a Vas utcában!
Figyelem, figyelem!
Ez a Szabadság!
Figyelem, figyelem!
Ez a szabadság!
Figyelem, figyelem!
Figyelem, figyelem!