„AZ A KELET-EURÓPAI HAGYOMÁNY, AMIT MAGAMÉNAK VALLOK, AZ ABSZURDBÓL ÉS A GROTESZKBŐL ERED” – Brückner János videóinterjú, írásos formában

Cserna Endre – Szilágyi Róza Tekla

Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának második részében Brückner Jánossal beszélgettünk a Longtermhandstandben. Politikai korrektségről, a politika és művészet kapcsolatáról, a közösségi színezők eredetéről, a Budapest és Berlin közti különbségről is kérdeztük, na és arról is, hogy mi a szerepe a közönségnek művészetében. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.

János 2003 és 2010 között végezte el az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szakát, ezzel párhuzamosan pedig 2007-ben kezdte el a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakát. Utóbbin 2010-ben diplomázott. 2009-óta a Nemmivoltunk Crew művészeti kollektíva aktív alapító tagja, 2014 óta pedig többek között a közönség aktív részvételén alapuló installációkat, közösségi színezőket is készít. A 2010-es évektől kezdve rendszeresen kiállít külföldön és részt vesz rezidencia programokban. 2016 óta Berlinben él, 2020-ban itt kezdte el az Universität der Künste Art in Context címen futó posztgraduális programját. Első nagyintézményi önálló kiállításai Magyarországon 2016-ban és 2017-ben nyíltak, a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban Kiegészítve, a dunaújvárosi ICA-D-ben pedig Extreme Presence címmel. 2019-ben részt vett a Ludwig Múzeum 30 éves fennállását ünneplő kiállítás sorozatban, ide készült, Itt és most című, a fiatal Orbán Viktor portréját egymillió kitöltött rovátka által kirajzoló közösségi színezője elkészültét követően nagy port kavart. Ugyanebben az évben nyílt a hülyeségben rejlő szabadságra és lehetőségekre fókuszáló Stupid Things című kiállítása az ENA Viewing Space tetőteraszán – legfrissebb, néhány hete bezárt Not Going Home című, a Longtermhandstandben rendezett kiállítása pedig a 2000-es évek rave bulijait tematizálta, a János által kifejlesztett human printer-nek nevezett festési technológia segítségével.

Bruckner 5 1.2.1 1

Brückner János a Longtermhandstand galériában


Hogyan kezdtél el érdeklődni a művészet iránt, volt-e bárki a családodban, akinek hasonló érdeklődése volt?

A családomban senki nem volt, aki művész lett volna, vagy művészettel foglalkozott volna. A művészettel úgy találkoztam, hogy elvittek kiállításokra, például a Szépművészeti Múzeumba. Igazából én nagyon későn is kezdtem el rajzolni, szóval a középiskolában se igazán foglalkoztam művészettel, biológia és kémia fakultációra jártam. A biológia még érdekelt, de egy családi ismerősünk biomérnökként dolgozott és amikor megkérdeztem, hogy ez mire jó ez a szakma akkor azt mondta, hogy: “ha mások szemetét akarod eltakarítani, akkor ez erről szól”, így el is vesztettem az érdeklődésem. Szerettem olvasni, végül így kerültem az ELTE magyar nyelv és irodalom és filozófia szakára. Ekkoriban festegettem, de hobbi szinten. Volt egy professzor, Tatár György, aki az órák előtt néha elbeszélgetett a diákokkal. Egyszer tőlem is megkérdezte, hogy mi a hobbim, és mondtam, hogy festegetek. 

Említette, hogy neki vannak barátai, akik ezzel foglalkoznak és hogy nyugodtan hívjam föl egyiküket. Feliratta velem Beke László nevét és telefonszámát. Nekem akkor még fogalmam sem volt, hogy ő ki, óra után hazamentem és felhívtam. Mondtam neki, hogy “Brückner János vagyok és Tatár Györgytől hallottam, hogy ön művészettel foglalkozik, na most én egy hobbi festő vagyok tulajdonképpen és arra gondoltam, hogy adott esetben akkor találkozhatnánk, hogy megmutassam a képeimet”. Erre az volt a válasz, hogy “ő ilyesmivel nem foglalkozik”. Néhány hét múlva visszamentem az órára, Tatár György pedig izgatottan kérdezte, hogy: “mit mondott, mit mondott?” Elmeséltem mi történt, mire az volt a válasz, hogy: “gondoltam, de ne csüggedjen, itt van két másik szám, ezek ma is alkotó festőművészek, őket hívja fel és nekik tényleg meg tudja majd mutatni a képeket”. Akkor még nem tudhattam, hogy meg akarta viccelni Bekét azzal, hogy ráküld egy szerencsétlen egyetemistát, mint én. Felhívtam a másik két embert, anyámnak volt egy három ajtós Suzuki Swiftje, azt megpakoltam képekkel és elvittem hozzájuk. Mind a ketten megnézték a képeket és hát mindkettejüknél az volt a konklúzió, hogy amit csinálok, az igazából kurva szar. Illetve ha bármikor is eszembe jutna, hogy ezzel foglalkozzam, akkor Istenigazából nem ajánlanák, de ha mégis szeretném, akkor illene elmenni rajzolni tanulni. Ez persze nem esett jól, de aztán elmentem rajziskolába… Tanultam többek között a Batykó Róbertnél is, akire mind a mai napig kedves mesteremként tekintek. Utána felvettek a Képzőre festő szakra. Ott engem nagyon megdöbbentett, hogy létezik az az életforma, hogy egy műteremben dolgozol. Ilyen van. Eleve a felvételi is nagy élmény volt. Volt egy forduló, ahol több napig egymás után be kellett menni és modell után rajzolni. Az emberek nagyon stresszeltek, én meg mondtam, hogy: “ez baromi jó, hát nem kell fizetni a modellért”. Mindenesetre felvettek és azóta ezzel foglalkozom. 

A magyar-filozófia szakos előképzettség mennyire befolyásolta a művészethez való hozzáállásodat?

A magyar nyelv és irodalom szakot elvégeztem, a filozófiát nagyjából félig. Ott lineárisan az időben előre haladva végig veszik a diákok, hogy mikor mi történt és szerintem én John Locke-ig jutottam el. Ez az élmény annyiban befolyásolt engem, hogy amikor a Képzőre kerültem, akkor borzasztóan zavart, hogy mindenki sokkal jobban rajzol, mint én. Hiszen a diákok többsége már jó ideje ezzel foglalkozott. 

Emlékszel, hogy mik voltak az első meghatározó vizuális élményeid? 

Nekem vizuálisan a Budavár visszavételéhez hasonló nagy festmények mellett a családi albumok voltak meghatározóak. Ezekben voltak színes és fekete-fehér fotók is és sokszor program volt, hogy átnéztük őket. A családomban úgy alakult, hogy a generációk között nagyon nagy a különbség – például köztem és a dédapám között van több mint 100 év.

Ezen kívül pedig az, amikor valamilyen trükkös módon egy szomszéd házon levő parabolaantennáról mi is tudtunk nézni nyugati adókat. Én ‘89 előttről nem sokra emlékszem. Maximum arra, hogy nem volt banán meg narancs, és hogy minden politikus úgy beszélt, hogy legalább száz mikrofon volt előtte. Arra viszont élesen emlékszem, hogy amikor először lehetett nyugati TV adókat nézni, akkor hárman voltunk testvérek és mind a hárman azt vadásztuk, hogy mikor lehet átkapcsolni a reklámblokkokra. Mert vizuálisan annyira más és annyira új volt, egyszerűen minden az utolsó képkockáig jobb, szebb, tökéletesebb, hogy egyszerűen ittuk magunkba ezeket a kora ‘90-es évekbeli nyugat-európai reklámokat. 

Amikor bekerültél a Képzőre, azokban az években egyrészt hogy érezted magadat abban a közegben, másrészt mi inspirált a leginkább?

Amikor a Képzőre bekerültem, az nagyon nagy felszabadulás élményt adott nekem. Vizuálisan – nem tudom, hogy ma hogyan áll a dolog – akkoriban klasszikus, nagyon akadémikus képzést adott az egyetem. Nagyrészt ilyesmiket festettek a hallgatók is, amellett, hogy sokat kellett tanulmányokat készíteni. Az nagy hatással volt rám, hogy Maurer Dóra – akinek az osztályát, azaz engem is éppen Radák Eszter vette át – még bejárt hozzánk korrigálni. Nem az volt, hogy behúzta a képre a változtatást, amit szeretett volna, hanem beszélgettünk a képekről. Emellett a Dóra tartott egy színekre fókuszáló órát, ami egészen elképesztően zseniális volt. Ott nagyon sokat el lehetett sajátítani az absztraktabb gondolkodásmódból. 

Ami mig vizuális inspirációként eszembe jut, az a Műcsarnok A Lipcse-jelenség című 2008-as kiállítása. És ezzel egy időben jött be az, hogy már nem csak a Boesnerben, hanem Magyarországon is lehetett kapni neon színű akril festékeket, és ez a két dolog akkor egyszerre nagy hatással volt rám.

Szerinted létezik budapesti, vagy akár közép-kelet-európai alkotói iskola vagy olyan irányzat, ami összefogja az itt alkotó művészeket? 

Hát én ezt egészen pontosan nem tudnám megmondani, illetve talán nem is így fogalmaznék. Az biztos, hogy van olyan, hogy kelet-európai művészet, de hogy ez pontosan mi, azt csak a saját szemszögemből tudnám megfogalmazni. 

Ezen belül, hogy van-e budapesti iskola, abban nem vagyok biztos. Viszont az a kelet-európai hagyomány, amit én is a magaménak vallok, az az abszurdból és a groteszkből ered. 

Gondolj például Örkényre vagy Hrabalra, akik mind a technéjük mesterei voltak.  Csodálatosan kidolgozott szövegeket írtak, amik tele voltak lazasággal, groteszkkel, abszurddal és olyan iróniával, aminek a lényege abban áll, hogy egymásnak tökéletesen ellentmondó igazságok egyszerre jelennek meg egy műben. És ez a hagyomány, amit én kelet-európainak érzek. És én ennek a hagyománynak nagy követője és tisztelője vagyok.

Mennyire van hatással az alkotói módszeredre az olvasás által szerzett tudás, illetve az a gondolkodásmód, amit az irodalom ismerete, szeretete adhat?

Azt, hogy én elvégeztem egy irodalommal, irodalomtörténettel, filológiával és nyelvészettel foglalkozó képzést és ez hogyan épült be a gondolkodásmódomba, pontosan nem tudnám megmondani, több oknál fogva. 

Az egyik az, hogy én nem szeretek beszélni a saját művészetemről. Ha a gondolataim jól el tudnám mondani vagy le tudnám írni, akkor leírnám őket. De egyszerűbbnek tűnik az, hogy megfestem – annak ellenére, hogy baromi hosszú munka, de azt gondolom, hogy máshogy nem tud megvalósulni. Viszont tény, hogy mindegyik képemen van valami narratíva vagy valami poén. Azt, hogy ez az irodalomból jön-e, vagy sem, nem tudom megmondani. Nagyon szeretek olvasni, de ezt nem tekintem különleges dolognak. 

Egy olyan korban élünk, amikor iszonyat sok kép vesz minket körül. Ez hatással van a művészetedre? 

Ez valóban így van. De ezeknek a képeknek a túlnyomó többsége kijelzőkön jelenik meg, és az egy teljesen más típusú kép, mint aminek van fizikai kiterjedése. És hogyha ebből a szempontból nézed, akkor valóban nagyon sok digitális képet nézünk, de elenyészően kevés festményt, vagy kinyomtatott fotót, vagy rajzot, és még sorolhatnám. Az általam érzelmes realizmusnak nevezett képeimből például szerintem kevés van a világban. Ez nem azt jelenti, hogy ez jó, vagy éppenséggel rossz, ez csak azt jelenti, hogy amit én csinálok ez egy ilyen realizmus. Én úgy látom, hogy ez az élet, én így tudok a valósághoz viszonyulni, hogy ezeket a dolgokat megcsinálom, ezeknek a dolgoknak fizikai kiterjedést adok, és ezek a témák azáltal, hogy én megcsinálom ezeket a képeket életre kelnek. És innen nézve bennem fel se merül az, hogy ennek mi az értelme.

A performatív munkáid hogyan viszunyulnak ehhez az attitűdhöz? 

Én mindent amit csinálok képként fogok fel. 

Tehát egy performanszt is, mert aki látja abban képként fog megmaradni. Vagy azért mert élőben átélte, vagy azért mert felvéve vagy fotón találkozott vele. És vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem lehet festészeti módszerrel vagy technikával visszaadni. Vannak olyan témák, amiket nem tudok máshogy megvalósítani, csak valamilyen performatív jelenlét során.

Magyarországon és Németországban is jártál művészetoktatási intézménybe. Hogyan tudnád összevetni a két tapasztalatot egymással?

Berlinben  és Budapesten is tanultam művészetet felsőoktatási intézetben. Ez a kettő ég és föld, nagyon nehéz lenne összehasonlítani őket. Csak azt tudom elmondani, hogy én mit tapasztaltam. A budapesti nagyon klasszikus, nagyon akadémikus képzés. Nagy szabadság, az Epreskertben dolgozol, régi műtermekben, mindenki egy helyen van, lehet dzsemborizni. Berlinben az Universität der Künste 1979-ben kitalált Art in Context nevű posztgraduális master képzésére jártam. Itt azzal foglalkoznak, hogy a művészet az milyen társadalmi kontextusokban tud megjelenni. Hogy például mindaz amit egyébként a művészek elsajátítanak az egyetemeken, miképp tud a társadalomban részt venni. Én 2012-ben végeztem a Képzőn, majd 2016-ban kezdtem el a posztgraduális képzést Berlinben. Ma az Universität der Künste említett szakán leginkább azzal foglalkoznak, hogy az éppen kurrens művészeti diskurzusokat ezt így sorra vegyék és kiderüljön, hogy az amit az ember csinál, az ezekhez hogyan tudna kapcsolódni. 

Milyen típusú munkákat készítettél az UdK-n? 

Ott kezdtem el igazából művészfilmekkel foglalkozni. Volt egy olyan kurzus, aminek “tabu és cenzúra” volt a címe és betiltott filmek vagy kicenzúrázott filmekre fókuszált. Esettanulmányt kellett csinálnunk egy betiltott filmről. Én pedig készítettem egy filmet a Freaks című filmről. Az UdK-n nagyon jó volt megtapasztalni, hogy milyen az egész művészetet munkaként felfogni. Meg volt határozva, hogy hány órát kell teljesíteni a helyzeted függvényében – tehát munkaórákban gondolkozik a rendszer. Nagyon tanulságos volt ez a struktúra.


Az Örökség című projekted is az UdK-n készült. Ezen a projekten már érezhető a különböző médiumok keveredése, hiszen mozgóképből és festményekből építkezik. 

Az Örökség sorozatom tulajdonképpen nem más, minthogy én megpróbálom elmondani a családom egy részével kapcsolatos fura, szeretetteljes, sötét, de mégis vidám emlékeim. Ezek olyan témák, amiket nem tudnék festményben kifejteni. A projekt performatív is, mert azáltal, hogy én hang és kép segítségével elmondom ezeket a történeteket, ezáltal újra át is élem, illetve megértem őket. Rengeteg régi fotót is felhasználok, ezért fekete-fehér az egész sorozat, merthogy az alapanyaga, az alap realitása az, hogy ezek az emlékek fekete-fehérek.

A projekt filmjeiben használok fotót, különböző hangokat, feliratokat – szóval az egészben van egy vizuális izgalom. Én szeretem ezt úgy felfogni, hogy szeretem a közönségem, és szeretnék olyasmit csinálni, amiről feltételezem, hogy én magam is szívesen megnézném. Nem szeretem untatni az embereket, ezért alakult úgy, hogy  az Örökség részei rövid epizódok, az egésznek van egy dramaturgiája, végigvezetődsz valahonnan valahova. 

Közben jött az ötlet, hogy ezt a sorozatot festményekkel együtt is érdemes bemutatni. A film nagyon személyes, az én családi emlékeimnek egy részét mesélem el, ami szerintem furcsa, de vicces is egyszerre – és mellette vannak festmények, amik meg egy általánosabb témát próbálnak feldolgozni. 

Janos brueckner poem reciter 120x180cm acrylic canvas 2020

Brückner János: Versmondó, 2020, akril, vászon, 120 × 180 cm


Janos bruckner mygrandmotherintheforest acrylic canvas 50x40cm 2018 scr

Brückner János: Nagymamám az erdőben, 2018, akril, vászon, 40 × 50 cm


2016 óta Berlinben élsz, de viszonylag nagy gyakorisággal jársz haza projekteket megvalósítani. Miért érezted fontosnak, hogy az itteni művészeti közegnek is aktívan a részese maradj? Tudatos döntés volt vagy természetesen alakult így? 

Annak, hogy 2016 óta Berlinben élek és emellett viszonylag sokszor kiállítok Magyarországon is részemről nincs nagy jelentősége. Ahova hívnak oda szívesen megyek. Illetve azért az tény, hogy ezeknek a dolgoknak itt azért van egy fekvése, tehát azt gondolom, hogy valahogy természetesebben esnek itt a munkáim. 

Milyen hatással van rád, hogy távolabbról tudod szemlélni az itthoni helyzeteket?

Nem az itthoni helyzeteket nézem távolról, hanem magam és művészetem. Nagyon nagy tanulság volt, hogy mindazt, amit csinálok máshonnan nézik. 

A diplomamunkádban megszületett, fehérre festett figura, Chalky kapcsán kérdezném: téged foglalkoztat a politikai korrektség fogalma? 

A politikai korrektség, politikai diskurzus, illetve az, hogy a művészetnek politikainak kell lennie mindig is benne volt a levegőben. Én erről nem is gondolkoztam úgy istenigazából sokat. Az ehhez a témához köthető munkák mindig úgy születtek, hogy: az élet így hozta. Például nem én találtam ki, hogy most a Hoppál Péter át akarja adni nekem a Derkovits Ösztöndíjat és közben arról magyaráz, hogy ők, mint állam milyen jófejek… A politika és a korrektség szó a világtörténelem során sosem állt kéz a kézben. Mégis hogyan tudna korrekt lenni a politika? Én nem feltétlen értem ezt a szóösszetételt vagy hogy mondjuk nekem, mint művész mi a lehetőség ebben. Szerintem a művészet az szabadság. És hogyha meg akarják neked mondani, hogy mit vagy hogyan kéne, akkor az általában nem sül jól el. 

It's Easy For You - Learning Whiteness // Trailer from János Brückner on Vimeo.

Én úgy élem az életem, hogy az, hogy az embernek megmondják mit és hogyan kellene, az is a realizmus. Ez is a világ része. És ennek egy újabb fejezete volt az, amivel Berlinben találkoztam. Az az egész észak amerikai, nyugat-európai diskurzus, hogy a fehér ember rossz, elnyomó – hát engem ez meglepett. Én nem úgy éltem az életet eddig, hogy borzasztó nagy elnyomást fejtenék ki. Így ennek szerettem volna mélyebben utánajárni. Beleolvastam magam az említett diskurzusba, sokat könyvtáraztam, próbáltam megérteni, összerakni, hogy ennek tulajdonképpen mi a jelentése, illetve, hogy az én életemben mi a szerepe ezeknek a gondolatoknak egyáltalán.

Janos brueckner sensitive white man 61x48 acrlic canvas 2020

Brückner János: Érzékeny Fehér Ember, 2020, akril, vászon, 61 × 48 cm


A politikai szó pejoratív jelző a te felfogásodban? 

Szerintem a politika, meg a művészet az két más dolog. Megint csak szerintem a művészet az szabadság. A politika nem szabadság. Soha nem is arról szólt. Arról szólt, hogy a hatalmat hogyan lehet megszerezni. A művészet pedig nem a hatalomról szól.

Have You Ever Hugged a Politician? from János Brückner on Vimeo.

Mondjuk az olyan munkáid, mint az Egy akadémikus pénisz vagy Hoppál Péter átölelése, illetve Chalky te kritikai gesztusként értelmezed vagy ezek mind a szabadság kifejezésének valamilyen lehetőségei? 

A kritikának valamivel viszonyrendszerben van értelme. Én viszont nem ebben vagyok érdekelt, hanem abban hogy a valóságnak egy általam átélt aspektusát a felszínre hozzam. Mindig vannak sztenderdek, mert az embereknek mindig is meg akarták mondani, hogy mit hogyan kellene csinálni. De megint csak: a művészet az szabadság. Arról szól, hogy aki műveket csinál, az kifejezheti azt, amit gondol. Vagy kifejezhet lehetőségeket, vagy akár összerakhat egymáshoz nem passzoló dolgokat. Tehát mondjuk a Tűzszekerek zenéje és mellé egy nagyon nagyban, de pixelesen megrajzolt Dávid pénisz szerintem szétzúzza ezt az egész vagy duális – vagy nagyon monokulturális – szabályrendszert. És nekem ez elég. Én nem azt mondom, hogy ezt így, vagy úgy, vagy amúgy kéne, mert én nem vagyok politikus, nem vagyok rétor, én művész vagyok. És soha nem is akartam megmondani, hogy most akkor Hoppál Péter például jó ember, vagy rossz ember. Volt egy eleve abszurd szituáció és ezt akartam a felszínre hozni egy olyan emberi gesztussal, hogy valakit megölelek. Ebben az ölelésben nincs kritika, az a szeretetnek a kifejezése és így nem tud rossz vagy gonosz lenni, nem lehet valami ellen felhasználni… 

How To Draw An Academic Penis? from János Brückner on Vimeo.

A munkáidban tudatosan operálsz a humor eszközével, mi a viszonyod a humorban rejlő lehetőségekhez? Mennyire használod tudatosan a humort?

Szeretek nevetni. Azt azért ne felejtsük el, hogy a művészet az egyszerre gyönyörködtet és egyszerre szórakoztat, nem? Szerintem nem baj, hogy ha valami vicces is. Én olyan munkákat csinálok, amiket én magam is szívesen nézek meg. Ki akarna a szobája falára kitenni egy súlyos társadalmi problémát? A művészet egyik ősi aspektusa, hogy szórakoztasson, vagy gyönyört, élményt nyújtson. Szerintem ez fontos. Hozzáteszem fontosabb, mint a politikai diskurzus. Nekem legalábbis. 

Illetve én szeretek nevetni. Úgy élem át a valóságot, hogy az egyszerre fekete és fehér. És ahhoz, hogy ezzel együtt lehessen élni, ahhoz kell nekem a művészet. 

Volt 2019-ben egy tematikusan a banalitással, hülyeséggel foglalkozó kiállításod (Stupid Things, ENA Viewing Space, Budapest). Mi érdekel a banalitásban? 

A hülyeség mint téma engem régóta érdekel. Visszatérve a gondolathoz, hogy a művészet szabadság – a hülyeség is szabadság. 

Screenshot 2022 10 02 at 11.35.28

Brückner János: I Think I Shat Myself, 2018, akril, vászon, 50 x 40 cm

Amikor ezt a kiállítást csináltuk, akkor egyszerűen csak ennyi jutott eszembe, hogy milyen jó lenne egy olyan anyagot csinálni, ami tényleg direkt ezekkel a témákkal foglalkozik. Volt egy csomó fotóm, archívumokból összeszedegetett agyagom, amik nálam kallódtak, ezekből válogattam és beemeltem a kiállításba az egyik nagy példaképem, Szent Varecza Lászlót is. Nekem fontos, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy ne csak mindig ez a borzasztó komolykodó művészet jöjjön létre, hanem legyen olyan is, ami nem annyira komolykodó. Vagy legalábbis ami abból indul, hogy gyönyörködtet és szórakoztat is. Ahogy egyébként már a Faludy Györgynek is volt egy esszéje, ahol erről írt. Szerintem nem kell mindig okoskodni, hanem tényleg lehet hülyének is lenni, ez legalább ugyanannyira gyümölcsöző.

Screenshot 2022 10 02 at 11.37.18

Brückner János: Children’s Show, 2019, akril, vászon, 110 x 190 cm

A Stupid Things anyaga láthatóan sokat merít az internetes kép kultúrából, a Facebookra feltöltött képek világából. Hogyan viszonyulsz a közösségi média képiségéhez?

Az előbb említettem, hogy az egyik fontos forrás nekem a családi albumok voltak. A másik forrás pedig az online képek világa. Ez engem a következő oknál fogva inspirál: vannak olyan képek, ebben a baromi nagy halmazban, amikben én ugyanezt a kettősséget látom, amiről korábban beszéltünk. Ezek sokszor egyszerre vidám és szomorú képek. A Stupid Things anyagába is próbáltam olyanokat választani, amikben megvan ez a kettősség.

Erről a kettősségről tudsz mesélni?

Igen. például itt van ez a festmény, aminek az a címe, hogy Jóska bácsi meghozta a bugyikat. Nekem érdekes ebben a képben, hogy van egy férfi és a kamionja. Ami megint csak egy nagy sztereotípia – ezt próbáltam egy picit kifigurázni. Festettem, festettem a nagy kamiont és a vidám embert, aki ott áll előtte.Az egész jelenetet kicsit alulról nézve látjuk, nagy monstrum a kamion, a figura pedig máshogy van megfestve, félig-meddig szellemként áll a kamion előtt. Nézegettem, hogy: hát itt mi történik? Semmi más, mint az, hogy Jóska bácsi meghozta a bugyikat. Egy egész kamionra valót.

Bruckner janos joska bacsi meghozta a bugyikat 61x45cm akril vaszon 2019 scr 600

Brückner János: Jóska bácsi meghozta a bugyikat, 2019, akril, vászon, 48 x 61 cm

Az egyszemélyes projektjeid és egyéni alkotói praxisod mellett hosszú évek óta csoportban is dolgozol. 

Mégpedig a Nem mi voltunk! crew-val, most már több, mint tíz éve. Amikor elkezdtük a közös munkát, akkor kifejezetten úgy indult, hogy mi a ‘90-es években az általános iskolában összegyűlt tapasztalatainkat és emlékeinket próbáltuk valahogy feldolgozni. Ezzel a munkával párhuzamosan mi barátok is vagyunk, szóval ez a kettő úgy egybefolyt. Az évek során gyakorlatilag csak olyan munkákat csináltunk, amik valamilyen módon felszabadítóak voltak. Vagy azért, mert ezeket a gyerekkori hülyeségeket elő tudtuk venni, vagy azért, mert az együtt alkotás öröme felszabadító volt.

Mi hatan vagyunk (Bátory Péter, Brückner János, Fillér Máté, Falvai Mátyás, Szabó Ottó, Tóth Márton Emil) és különböző kombinációkban is dolgoztunk és dolgozunk együtt. A a Nem mi voltunk! crew tagjai közül Tóth Mártonnal 2020 óta például a “sár” témájában dolgozunk együtt. Bekened magad a sárral és ezáltal egy más lénnyé alakul át az ember, ami igazából csak félig ember, félig föld. És ez a munkafolyamat ismét felszabadító, de teljesen más irányba nyit meg lehetőségeket.

A 2017-es Extreme Presence / Végletes jelenlét kiállítás kapcsán felvetődött egy gondolat, idézem: “Egy ideje, több, mint 5 éve próbálok úgy festeni, mint a gép, vagy egy tintasugaras nyomtató, különböző rendszerek és sémák alapján folyatom át magamon a képeket.” Erről a munkamódszerről tudsz nekünk mesélni?

Azt ahogyan festek és rajzolok úgy nevezem, hogy human printer. Ez a metódus részben onnan indult, hogy rengeteg képet látok minden nap, amiknek a legnagyobb része az digitális kép és nem festmény.

Amikor a Képzőn tanultam, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy annak a szemnek, ami jórészt ilyen típusú képeken edződött, annak az a fajta festészeti tökéletesség és klasszikusabb festészeti eszköztár, amit mondjuk a Képzőn lehet elsajátítani lényegileg különbözik attól a tökéletességtől, amilyennek egy digitális képet látsz. Ez két teljesen különböző kép. A Képzős diplomamunkámban is az érdekelt, hogy hogyan lehet az egyiknek a metódusát, szépségét, izgalmát a másik eszközeivel megvalósítani. Hogyan lehet egy klasszikus festészeti eszköztárral – ecset, vászon, festék – a digitális kép szépségét visszaadni. Elsősorban az érdekelt, hogy a két metódust egymásra vetítsem. 

A célom ezzel az volt, hogy egy olyan világban, ahol a legtöbb képet digitális eszközök kijelzőjén látjuk a szépség tulajdonképpen nem más, mint az emberi hiba. Tehát az, hogy én mint festő, egy ilyen konstellációban hibázom és ember vagyok, ez fog esztétikai értéket hordozni.  Ez az elképzelés egyébként erősen táplálkozik abból, hogy abban a korban, 2010 körül sok ilyen glitch képet néztem. Izgatott, hogy végül is a gépek is tudnak hibázni, hogy ha nagyon az ember megpiszkálja és szépnek tartottam ezt a hibát. 

Janos brueckner 3rd ofseptember 1984 120x180cm acrylic canvas 2020 ig

Brückner János: 1984. szeptember 3., 2020, akril, vászon, 120 x 180 cm

Így jött az elképzelés, hogy tónus értékekkel különböző színekre lebontott képeket festek meg. Ennek előnye, hogy én ezeket úgy festem, hogy igazából nem látom, hogy mit csinálok. Teljesen absztrakt mintákat festek lényegében majdhogynem össze-vissza. De mivel egy nagyon erős, nagyon meghatározott struktúra van előkészítve, ezért meg fog jelenni a képen valami figurális. De nekem miközben festem ezzel nem kell foglalkoznom. Ezzel a rendszerrel be tudok hozni olyan dolgokat is, amik tudatlanul kerülnek rá a vászonra. Szándék nélkül kerülnek bizonyos hibák a képekre.

Azóta is így festek. 2014-ben gondoltam arra, hogy ez a rendszer alkalmas arra, hogy bárki más is részt vegyen benne. Ebből lett az, hogy készítettem nagy méretű színezőket, amiket pecséttel, ceruzával, filctollal vagy matricával lehet kitölteni. Érdekelt, hogy hogyan lehet kinyitni ezt az ötletet a közönség felé.

Janos bruckner likeprint 2

Brückner János: Likeprint, 2014, AQB, Budapest

Volt olyan közösségi színező, ami katasztrofálisan sült el? 

Olyanra nem emlékszem, ahol valami totális lázadás született volna. Kisebb kommentek sokszor megjelentek a munkákon. Végülis a nagy számok törvénye alapján ha már az emberek 50-60%-a részt vesz a folyamatban, akkor már megjelenik a kívánt kép. Nekem az tapasztalatom, hogy a kíváncsiság az mindig felülírja a lázadás lehetőségét. A közösségi képalkotás egy meghívó a közönségnek, hogy valamit csináljanak a térben. Az emberek szeretnének nyomot hagyni. A tapasztalat azért az az, hogy elmész egy kiállításra, nem nyúlhatsz hozzá semmihez, pláne nem a képhez, pláne nem, hogy te csináld a képet. És az, hogy egy ilyen radikálisan új szituációba kerülsz, amiben hogy ha te nem hozod létre, akkor nincs is kép egyáltalán, ez felszabadítja az embereket.

Egy kicsit nagyobbat ugorva az életművedben: a Not Going Home című kiállításod anyaga digitális térben megőrzött fotókkal dolgozik. Felmerült a beszélgetésünkben már a privát, családi fotók iránti érdeklődésed. Látható, hogy a papír alapon és a digitális térben megőrzött fényképekkel dolgozó festmény sorozataidnak – például az Örökség vagy a Magyar emberek tevékenységei projekthez kapcsolódó festményeknek – látványosan más a színpalettája. Mesélsz az ehhez kapcsolódó döntésekről?

A Magyar emberek tevékenységei sorozat képei családi fotókból inspirálódtak. Kicsit sötétebb, nehezebb képek, de vannak bennük vidám pillanatok is. Ettől a sorozattól színérzetében valójában különbözik a Not Going Home kiállításon bemutatott Rave 2000 sorozatom, ami a kora 2000-es évekbeli digitális partifotókból inspirálódott. 

Janos brueckner hyperspace3 116x100cm acrylic canvas 2021

Brückner János: Hyperspace 3 (Rave 2000), akril, vászon, 116 x 100cm

A partifotók kapcsán kezdett el érdekelni, hogy az RGB színvilágot hogyan lehet visszaadni festészeti eszközökkel. Ez technikailag egy abszurdum, mert a festményeim nem világítanak, csak visszaverik a fényt, míg a kijelzők világítanak. Az volt a felvetésem, hogy a kijelzőn kialakuló színeket hogyan lehet visszaadni a festményeken. Hosszú kísérletezés során alakult ki az az RGB színpaletta, amit bizonyos esetekben aláfestésként használok – csak hogy a kép alatt legyen valamilyen színzaj –, bizonyos esetekben pedig ezzel fejezem be a festményeket annak érdekében, hogy létrejöjjön egy furcsa színeffekt. 

Janos brueckner hol lehet az eki 61x48cm acrylic canvas 2021

Brückner János: Hol lehet az eki (Rave 2000), 2021, akril, vászon, 61 x 48 cm

Ennél a sorozatnál fontos a témához fűződő esetleges személyes viszonyod, vagy inkább olyan kulturális jelenségeket keresel, amik ki tudják nyitni az értelmezést és tudnak motívumként működni? 

Mind a két szóban forgó sorozatnak – a Rave 2000 és a Magyar emberek tevékenységei – van egy nagyon erős személyes töltete, és emellett van egy narratíva alapján befogadható tartalma, és ez a kettő egyszerre fontos. 

Janos bruckner judith es hollofernesz a dunaparton 120x160cm akril canvas 2020

Brückner János: Judith és Holofernész a Duna-parton (Magyar emberek tevékenységei), 2020, akril, vászon, 120 x 160 cm

Mennyire alakítod át a felhasznált fotókat festés közben? Új kompozíciókat építesz a felhasznált fényképek elemeiből vagy hű maradsz a fotográfiákhoz?

Mind a két sorozat esetében próbálok a lehető legkevesebb kompozíciós beavatkozást végrehajtani. A családi archívumos fotók esetében talán kicsit jobban átkomponálom a képeket. Ezek a festmények nem kollázs-szerű eljárással készülnek, mert a fényképek már eleve annyira jók, az egész hangulata eleve annyira működik, hogy az én célom festészetileg csak az, hogy a fényképekbe általam belelátott történetet kibontsam. 

Janos brueckner holiday 120x180cm acrylic canvas 2020

Brückner János: Holiday (Magyar emberek tevékenységei), 2020, akril, vászon, 120 x 180 cm

A válaszaidból látszódik, hogy van egy gyűjtögető hozzáállásod, amivel találkozol és érdekel, azt elmented, hogy egy későbbi ponton esetleg inspirációs pontként szolgáljon. Van olyan téma, aminek nem látod még a műben megfogalmazott végkimenetelét?

Ez így van, tényleg gyűjtögetem a képeket és több olyan anyagom is van, ami szerintem egy lehetséges jövőbeli sorozatnak az alapja. Az egyik ilyen anyag az álommal kapcsolatos – de az álmot itt úgy értem, mint amikor arról beszélsz, hogy valami “álomszép” és ez nekem a kora ‘90-es évekbeli TV reklámok világa. Ezeket gyűjtöm.

Ismét ugorva egyet az időben: 2019-ben a Ludwig 30 kiállításon bemutatott Here and Now című közösségi színeződ kapcsán láthatóvá vált, hogy annak ellenére, hogy a képzőművészet milyen elhanyagolt helyzetnek örvend a magyar társadalomban és közbeszédben, a képeknek mégis van egy olyan mágiája, ami ma is működik. Milyen konklúziót vontál le a mű kapcsán kialakult konfliktus helyzetből?

Ez egy érdekes felvetés, mert a képeknek tényleg van ereje több különböző szinten is. Az egyik épp a tabuval van összefüggésben, azaz van egy társadalmi megegyezés arról, hogy bizonyos dolgokat nem szabad megmutatni. Amikor megvalósult ez a színező a Ludwig Múzeumban az intézmény fennállásának harmincadik évében, akkor észrevettem, hogy a múzeum fennállásának évei – 1989-2019 – más fontos dátumokkal is egybeesnek. Ezért gondoltam, hogy itt elrejtek egy portrét a fiatal Orbán Viktorról, 1989-ből. 

Janos brueckner hereandnow finished 2019

A látogatók által kiszínezett portré

Az is érdekes, hogy ezt az arcot az emberek rajzolják ki, tehát ahogy kitöltik a művet a látogatók, úgy megjelenik egy fej, aminek erős jelentése van abban a szituációban, abban a múzeumban és abban az időpillanatban. És ez egy ellentmondásos helyzet, így azt gondoltam, hogy ez egy tökéletes művészeti szituáció. Egyáltalán nem számítottam ilyen erős reakcióra sem az emberek, sem pedig a múzeum részéről. 

Mi más lenne a művészetnek a szerepe az ilyen nagy intézményekben, ha nem az, hogy bemutasson valamit, ami van, de nem volt eddig így bemutatva? Örülök, hogy elkészült a kép, a projektet pedig továbbra is jó együttműködésnek tartom mind a közönséggel, mind a Ludwig Múzeummal.

Pár mondatban elmeséled, hogy pontosan volt a konfliktus?

A kép az a több hónapos kiállítás végére készült el. Magyarán akkor derült ki, hogy egy nagy méretű, 1989-ben készített Orbán Viktor portrét színeztek ki az emberek.

Aztán megjelent egy cikk, hogy a Ludwig Múzeumba bekerült egy Orbán Viktor portré, majd az igazgatóság behívta Bencze Pétert, akivel együttműködésben jött létre az installációm, mert úgy érezték, hogy erről a helyzetről beszélni kell. Ez mindkettőnket meglepte, mert úgy gondoltuk, hogy elkészült a kép és ez jó. Illetve az, hogy lejött egy cikk, amiben benne van a Ludwig Múzeum is, szintén jó dolog. A személyes találkozó, amire együtt mentünk egy furcsa hangulatú rapport volt. Amennyire én látom a konfliktus lényege az volt, hogy az intézmény részéről volt egy félelem, hogy ez most egy olyan helyzet, amit ki kell bontani és meg kell beszélni. akkor meg kell beszélni, vagy valamit ezzel most kezdeni kell, hogy megjelent… A 

Klasszikus záró kérdés. Mivel foglalkozol mostanában? 

Festem tovább a Rave 2000 sorozatot, festem tovább a Magyar emberek tevékenységei sorozatot, elkezdtem dolgozni az álom témájú sorozaton és dolgozunk tovább a Tóth Mártonnal a sár projektünkön.


Pkü eem logoKészült a Petőfi Kulturális Ügynökség és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.