„AZ IDEOLÓGIA KÜLÖNFÉLE FORMÁKBA FÉSÜLI A VALÓSÁGOT, DE UGYANAKKOR GÚZSBA IS KÖT. A SAJÁT MŰVÉSZI AUTONÓMIÁM SOKKAL FONTOSABB.” – Trapp Dominika videóinterjú, írásos formában

Cserna Endre – Szilágyi Róza Tekla

Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának harmadik részében Trapp Dominikát látogattuk meg. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.

Trapp Dominika 2012-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán, Révész László László osztályában. Alkotásai bár gyakran személyes élményekből merítenek ihletet, kialakult munkamódszerének az intuíción kívül ugyanolyan fontos eleme az előzetes kutatás és az akár egészen eltérő kritikai perspektívák párhuzamos jelenléte, illetve a nemzetközi intellektuális trendek hazai kontextusra alkalmazása. 2015-ben Herczeg Klára-díjban, 2016 és 2019 között Derkovits-ösztöndíjban részesült. Az alkotóművészeten túl több programot is jegyez kurátorként. Például a Dés Mártonnal közös Csakoda projektet, amelynek keretén belül fiatal festőművészek vidéki művelődési házakba vitték el munkáikat a kortárs kulturális párbeszédből kiszorított közönség megszólításának céljával, vagy a Parasztok Atmoszférában konceptzenekar, amely a magyar népzenei hagyományokat igyekszik a “kultúrharcos” kereteken túl interpretálni. Legutóbbi 2020-as, a Trafó Galériában megrendezett „Ne tegyétek reám…” című önálló kiállítása a paraszti kultúrában determinált, jellemző női mozgástereket ütköztette a kortárs radikális feminizmus szemszögével – valamint a hungarofeminista mozgalom programadó tárlata volt – a képzőművészeti közéleten túl is sok, adott esetben igen szélsőséges reakciót váltott ki.

Trapp Dominika

Trapp Dominika


Hogyan kezdtél el a művészet iránt érdeklődni?

Albertirsán nőttem fel, édesanyám általános iskolai matematikatanár, édesapám pedig teherfuvarozó-vállalkozó. Nem igazán ért olyan hatás, ami miatt a művészeti pályát választhattam volna. Érdeklődtem az irodalom és a filmek iránt, de annak, hogy végül a Kisképzőbe jelentkeztem középiskolába teljesen profán oka volt: egy fiú is oda jelentkezett, aki tetszett. Végül ő máshová ment, engem viszont felvettek – így kerültem be a művészeti oktatásba. Festeni tizenöt-tizenhat éves korom körül kezdtem. Egy szakítás után tapasztaltam, hogy sokat segít, ha kifestem magamból a problémáimat, majd rájöttem, hogy ezek végül is egészen jól sikerült képek, úgyhogy folytattam tovább. A Kisképzőben animáció szakra jártam, a festészet csupán párhuzamos elfoglaltság volt számomra, később a Képzőn már festő szakra jelentkeztem. Kamaszkoromban a legnagyobb hatással olvasmányélmények voltak rám. Tandori Dezső, Simone Weil, Pilinszky János gondolatvilága és világképe meghatározó volt számomra, főképpen a Tandori által képviselt művészeszmény vált iránymutatóvá. Ugyanebben az időszakban egy komoly étkezési zavar alakult ki nálam. Ez meghatározta, hogy hogyan töltöm a hétköznapjaimat, hogy milyen rendszer szerint étkezem: egyfajta aszkézist éltem meg, ami kihatott az alkotómunkámra is és egészen tizenkilenc éves koromig meghatározta az életemet. 2006-ban vettek fel  a Képzőművészeti Egyetemre. Ebben az időszakban a festészetre mint a misztikus egyesülés egy lehetséges formájára tekintettem. Ezt később az Intermédia szakra való áthallgatás, új olvasmányélmények és egyéb eszmélések írták felül bennem, amelyek által sokkal reflektáltabbá váltam én is és a munkáim is. Először Tölg-Molnár Zoltán osztályába jártam, majd miután ő nyugdíjba vonult, Révész László László vette át a helyét.


Trapp Dominika egy korai alkotása (Weöres Sándornak)

Trapp Dominika egy korai alkotása (Weöres Sándornak)


Milyen kezdeti vizuális inspirációkat tudnál mondani, amelyek a pályád elején fontosak voltak számodra vagy hivatkozási pontok voltak az akkori munkáidhoz?

Amikor a Képzőre kerültem nagy hatással volt rám Farkas István festészete, illetve a magyar látomásos festészet. Úgy éreztem, hogy az én festészeti világom ennek a hagyománynak a mentén értelmezhető. Itt meg kell jegyeznem, hogy jellemző rám, hogy szeretek visszanyúlni a kamaszkoromhoz vagy kora húszas éveimhez inspirációért – úgy érzem, az akkori választásaim igen autentikusak voltak. Ezt azzal magyarázom, hogy az étkezési zavaromnak köszönhetően kialakult sajátos életmódom lehetővé tette, hogy kifejezetten fókuszáltan tudjak gondolkodni és alkotni. 2016-ban fel is dolgoztam a Farkas István iránti rajongásomat egy a Trapézban rendezett kiállításon, amelynek címe „És mennyire benne van korunk egész tragédiája is" volt. 

Miért érezted úgy évekkel későbbi is, hogy a rajongásodat és tiszteletedet érdemes tematizálni?

2013-tól kezdve három évig Berlinben éltem. Azokban az években úgy tűnt az antropocén témája kezdte el meghatározni a nyugati művészeti közbeszédet. Amikor hazaköltöztem, azzal szembesültem, hogy a magyar közeget még nem igazán érte el ez az intellektuális trend, miközben a minket is érintő menekültválságot 2015-ben már értelmezték ökológiai szempontból is. Szerettem volna az ökológiai válsággal úgy foglalkozni Magyarországon, hogy hangsúlyosan itthoni perspektívából tekintek rá, de nem csak a lokális aktualitásait vizsgálom, hanem használom a festészet azon kompetenciáját, amely képes kiterjeszteni az értelmezés tartományait. Így nyúltam vissza Farkas István a harmincas években festett tájképeihez. A Farkas képein megidézett eljövendő katasztrófák az én parafrázisaimon már bekövetkezni látszottak. A Zöld és Fekete című tájképen – amelyen a hideg, zöld horizont rázárul az emberekre, akik egy parton állnak – a szökőárat én már úgy festettem meg, hogy az fodrozódva már elárasztotta a felszínt. 

Az elterjedt értelmezések szerint a Farkas képeit belengő baljóslatú hangulat akár a vészkorszak előérzeteként is felfogható – őt végül Auschwitzban érte a halál. 

Az én képeimen az appropriált tájelemeket már nem egy történelmi jelentőségű katasztrófa előszele zilálta fenyegetővé, inkább egy földtörténeti léptékű ökológiai összeomlás ábrázolásaivá minősültek át.A kiállításhoz készült szövegben arra is próbáltam reflektálni, hogy a szóban forgó téma egy teoretikus trend volt akkoriban, azonban mire majd eszkalálódik a helyzet, a katasztrófa, és majd a bőrünkön érezzük azt, a teoretikus trend már rég „ki fog menni a divatból”. 


Trapp Dominika: És mennyire benne van korunk egész tragédiája is, 2016, Trapéz Galéria

Trapp Dominika: És mennyire benne van korunk egész tragédiája is, 2016, Trapéz Galéria

 
Visszatérve a Képzős évekre: Révész László László személye és a téged körülvevő közeg mennyire változtatta meg az alkotói gondolkodásmódodat? 

A Kisképző révén Tölg-Molnár Zoltán osztályában elég sok diákot ismertem már, így egy otthonos közegbe kerültem, és nem okozott gondot, hogy ugyanazt a fajta festészetet folytassam, mint a felvételi előtt. Ezek a képek általában intuitív festmények voltak, leginkább fiktív tájképek formájában. Tölg mester hagyott kibontakozni, zavartalanul elmerülhettem a saját vízióimban. Ő olyan szempontból is magunkra hagyott, hogy például az osztálytársaimtól tanultam meg olajjal festeni vagy vásznat feszíteni. Ezzel együtt úgy éreztem, a tanszék támogat, díjakat is nyertem. Amikor Révész László László átvette az osztályunkat, akkor én már harmadéves voltam. Ő teljesen más szemléletet képviselt. Komoly kritikákat fogalmazott meg a műveimmel kapcsolatban, ami nekem nagy törést okozott, mivel részint igazat adtam neki. Elkezdtem megkérdőjelezni, hogy jó-e az a módszer ahogyan dolgozom és szinte paranoiássá váltam, amikor leültem festeni. Próbáltam nem elmélyedni, nehogy megint belecsússzak azokba a víziókba, amiket korábban ábrázoltam. Nagyobb kontrollt igyekeztem gyakorolni az alkotófolyamat felett, amire visszatekintve már úgy gondolok, hogy fontos változást jelentett. Laci valószínűleg érezte, hogy bennem sokkal több mondanivaló van, mint amit ábrázolni tudok a korábbi munkamódszeremmel. Mindezt eleinte krízisként éltem meg,  de ez egyben egy újfajta, sokkal konceptuálisabb gondolkodásmódnak ágyazott meg. Mindez nagyjából egy időben történt azzal, amikor a Képzőn elindult a kurátor képzés. Sokat gondolkoztam azon, hogy festőként milyen esélyeim vannak az érvényesülésre. Nyomasztó távlatként tűnt fel előttem, hogy nekem majd várnom kell arra, hogy valaki felkérjen és lehetőségem legyen kiállítani. Elkezdtem tehát én magam kurátorként tevékenykedni, és ebből a törekvésből született később a Csakoda, amit Dés Marcival közösen hoztunk létre. Magunk köré szerveztünk más művészhallgatókat, és a magyar vidék kistelepüléseit járva különböző művelődési házakban rendeztünk kiállításokat. Fontos ezzel kapcsolatban még megjegyeznem, hogy a Lacival való konfrontációim kapcsán jöttem rá arra, hogy korábban sosem tematizáltam a művészetemben a saját társadalmi hátteremet. Ekkoriban alakult ki bennem valamiféle osztályöntudat, ami hozzájárult ahhoz, hogy motivált legyek „vidékre vinni művészetet”, és lehetőséget biztosítani arra a fővárostól távol élő embereknek, hogy kortárs művészettel találkozzanak. 

Milyen visszajelzéseket kaptatok a Csakoda kapcsán?

2011 és 2017 között tevékenykedtünk, és az elején nagyon naiv elképzeléssekkel vágtunk bele. A kultúraközvetítésnek („kultúratranszfernek”) ez a formája, hogy fiatal fővárosi művészek vidéki művelődési házakban állítják ki a legújabb műveiket, nem nagyon vonzott be senkit. Ezt orvosolandó, először helyi iskolákkal és rajztanárokkal próbáltam felvenni a kapcsolatot, akik el is hozták a diákjaikat tárlatvezetésekre. Idővel aztán egyre tudatosabbá váltunk, sokkal nagyobb hangsúlyt fektettünk a helyi közönségszervezésre, végül már egészen nagy léptékű dolgokat csináltunk, 2017-ben elnyertük a Katalizátor-díjat is a két világháború között, civil összefogásból épült művelődési házakkal kapcsolatos projekttervünkért. Bízom benne, hogy nem múltunk el nyomtalanul.


Trapp Dominika: És mennyire benne van korunk egész tragédiája is, 2016, Trapéz Galéria

Trapp Dominika: És mennyire benne van korunk egész tragédiája is, 2016, Trapéz Galéria


A berlini közegről szerzett benyomásaid mennyire játszottak szerepet a Képzőn elindult szemléletváltósodban?

Diploma után költöztem ki, és az első év legfontosabb feladata számomra az volt, hogy munkát találjak. Nem tudtam elmélyedni a berlini művészvilág berkeiben, viszont folyamatosan dolgoztam művészeti projekteken is. Onnan szerveztem meg 2014-ben az Éjszakai Átszálló Csakodás kiadását Dunaújvárosban, illetve a következő évben a Tranzit felkérésére a Bánkitó Fesztiválon a Helyi járat projektet is. Az első berlini kiállításomat 2015-ben rendeztük Hunya Krisztivel és Gógl Nórával a Zoenoteká-ban, a Project Space Festival keretein belül, Dazed and Orthorexic címmel. Ennek a kiállításnak a kiindulópontja a tinédzserkori étkezési zavarom (orthorexia nervosa) volt, és ez volt az első olyan komplex munkám, ami magán hordozta azokat a jegyeket, amik máig jellemzőek a művészetemre: önismereti tétekkel bíró témaválasztás, egy ahhoz kapcsolódó történeti kutatás, többféle médium és a festészet használata, mint kutatási eszköz. Chris Kraus Aliens & Anorexia című kötetében olvastam először arról, hogy milyen társadalmi és pszichés háttere lehet az anorexia kialakulásának kamasz lányoknál. Nem mellesleg ekkor értettem meg azt is, hogy tinédzserként miért vonzott annyira Simone Weil munkássága. Arra, hogy a test médium – sőt performatív médium – számomra Chris Kraus világított rá Simone Weillel kapcsolatos írásaiban. Más helyütt Kraus az étkezési zavarokról mint a kontroll visszavételének formáiról ír. Ha a személy úgy érzi, hogy a hatásköre beszűkül, elnyomás vagy abúzus áldozata, akkor a saját teste marad az utolsó olyan menedék számára, ami felett érvényesítheti az akaratát. A kiállításomhoz kapcsolódó kutatásom során Chris Kraus és Simone Weil mellett olyan késő-középkori aszkéta misztikus nők életével foglalkoztam, akiknek az étkezési szokásai sajátos szimbolikus jelentéssel bírtak, a testük, a koruk társadalmi normáihoz képest felforgató módon, performatív aktusok színterévé minősült át. A témához kapcsolódó festményeim olyan címeket viseltek, mint „Chris Kraus bélbolyhai” vagy „Simone Weil emésztőrendszere”. Kiállítottam személyes relikviákat is, például azt a mazdaznan diagramot, aminek alapján összeállítottam az étrendemet. Azokból a főleg a nyolcvanas években kiadott, magyar vegetáriánus szakácskönyvekből, amikből főzni tanultam, installációt építettem. Ennek része volt egy harmincas évekből származó német reforméletmód könyv magyar nyersfordítása is, ami fénymásolatban került hozzám tinédzser koromban, és amiben tulajdonképpen az árja embereszmény fogalmazódik meg. Ezen a kiállításon foglalkoztam először anyagkísérletekkel: szójabőröket állítottam elő, amiket bóraxfürdőbe áztattam, és kristályokat növesztettem rajtuk. Ezzel azokat a drasztikus tisztítókúrákat próbáltam megidézni, amiket korábban magamon is alkalmaztam.


A Csakoda egyik akciója

A Csakoda egyik akciója


Végül Berlinben megtaláltad a saját közegedet?

Miklósvölgyi Zsolttal költöztem ki, és amíg én inkább a saját műveimre koncentráltam, illetve távmunkában dolgoztam a Csakoda projektjein, addig Zsolti sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy Berlinben teremtsen új közeget a maga számára. Így alapították ott meg Nemes Z. Márióval és Fridvalszki Márkkal közösen a Technologie und das Unheimliche-t, ami azóta is működik. Rajtuk keresztül kerültem be először valamennyire az ottani művészeti vérkeringésbe, aztán később a magam jogán is néhány csoportos kiállításon, a Berlin Food Art Weeken illetve a Project Space Festivalon való részvétellel. 

Mióta nincs műtermed?

Mostanában kisebb méretű dolgokkal foglalkoztam, amiket itthon is el tudok készíteni, illetve sokat olvasok és gondolkodnom a munkám során, ami itthon megy a legjobban. Gyakran utazom, sok időt töltök rezidenciaprogramokon az utóbbi években, így mostanra úgy alakult, hogy nem béreltem ki itthon műtermet. Tavalyelőtt Prágában töltöttem három hónapot, korábban New York-ban, Helsinkiben – ezeken a programokon tudok a legelmélyültebben dolgozni. Az elmúlt tíz évben inkább kollaboratív projektekben vettem részt, most viszont a saját festészetemre szeretnék koncentrálni. Az új sorozatomnak az a címe, hogy Menekül a víz. Egy 2010-ben készült festményemből indultam ki – ezen a képen egy koporsószerű váza látható, benne virág, alóla pedig kétségbeesett arckifejezést öltve megszökik a víz. Még nem tudom pontosan, hogy mi ennek a jelentősége, de valami olyasmit szimatolok, hogy a metafora a kontroll témája körül bontakozik ki, pontosabban a művészeti autonómia kérdése körül. Az utóbbi időben több olyan művet is csináltam, amin keresztül explicit politikai vagy ideológiai állásfoglalásokat tettem, és most úgy látom, ez behatárolta az munkáimat, túl könnyen bekategorizálhatóvá váltam. Olyan kérdésekkel foglalkoztam, amelyeknek erős az aktualitása, viszont épp ezért sokan tudtak a munkákhoz kapcsolódni, és a visszajelzések megterhelővé váltak számomra. Összességében nagyon szűkösnek éreztem azt a skatulyát, amibe azáltal kerültem, amilyen művészetet csináltam. 

Trapp Dominika: Dazed and Orthorexic, Zoenoteka, Berlin, 2015

Trapp Dominika: Dazed and Orthorexic, Zoenoteka, Berlin, 2015


Miért dolgozol elöregedett papírokkal a
Menekül a víz anyagában?

Nagyon zavarba tud ejteni egy fehér papírlap, jobban szeretek olyan felületekre festeni, amelyeknek már van valamilyen „előélete”. Nehéz elmagyarázni, mert egyszerűen csak jobban esik. A legjobb papír számomra a fényes felületű, de mégis porózus lap, amit főleg antikvár könyvekben találok. Arra lehet a legszebben tintával dolgozni.

Mesélnél nekünk a Művésznek mentem, idegen lettem projektről? 

Ez a kiállítás az FKSE-ben jött létre 2018-ban. Bajusz Orsolyával voltunk a kurátorai és Básthy Ágival, Süveges Ritával és Kállai Katával kollaborációban dolgoztunk rajta. Arra voltunk kíváncsiak, hogy azok a művészek, akik vidékről származnak vagy nem értelmiségi családból kerültek a budapesti művészeti közegbe, hogyan élték meg a maguk „közegváltását”. Engem elsősorban az érdekelt, milyen nyomot hagyott ez a munkáikban, feldolgozták-e ezt. Nem csak művészekkel működtünk együtt, hanem kurátorokkal, írókkal, teoretikusokkal is. A kétrészes projekt első felében interjúkat készítettünk, amiből végül egy film is készült, emellett pedig egy olyan tárlatot szerveztünk, amelyen a felkért művészek a témához kapcsolódó műveiket mutathatták be. Básthy Ági rendezett egy kerekasztal beszélgetést is, amire Böcskei Balázst, Seregi Tamást, Mán-Várhegyi Rékát és engem hívott meg. Megvilágító erejű beszélgetés volt és a visszajelzések alapján sok ember számára felszabadító is, hogy ez a téma egyáltalán szóba került az FKSE-ben, ami a budapesti művészeti közeg egyik fontos intézménye. A kiállításnak egész széles körben volt visszhangja. Borbély Szilárd egy másik, számomra fontos szerző, úgyhogy örömmel olvastam, hogy egy neki címzett ÉS-válasz cikkben, amely a közegváltást a nyelv szempontjából, az otthonról hozott nyelv szándékos leépítésének tükrében vizsgálta, említésre került a kiállításunk a képzőművészeti közegen kívül is.

A közösségbe való be- és kilépés témája körül táncolunk. A Pannonhalmi Apátságban létrejött kiállításon neked kellett egy közegbe beférkőznöd és reflektálnod rá.

A Pannonhalmi Apátságnak minden évben választ egy témát, ami köré, sok más mellett, a kulturális programokat is szervezik. Fontos tudni, hogy a kortárs művészetek felé való nyitás a Főapátság több évtizedes törekvése. Mélyi József, a kulturális igazgató tanácsadója, már öt éve minden évben felkér egy-egy kurátort arra, hogy egy kortárs művészeti kiállítással reagáljon az aktuális év témájára. 2019-ben Erőss Nikolettet választotta, aki engem is meghívott, hogy vegyek részt a csend tematikájú kiállításon. Ahogy beléptem a főapátság tereibe és találkoztam a szerzetesekkel, azonnal közösséget éreztem velük, mivel ahogy említettem is már, a korábbi aszketikus életvitelem spirituális érdeklődéssel is járt. Olyan munkát szerettem volna csinálni, aminek a során beszélgethetek velük, ebből született a Parázstartás című mű. Az első látogatásaink során a botanikus kertben sétálva fekete, gőzölgő halmokra lettem figyelmes. Később megtudtam, hogy annak a biomasszaerőműnek a silóját láttam – benne az elégetésre váró biomasszával –, ami az apátság hőellátásának több mint hatvan százalékát biztosítja. Teljesen lenyűgözött a látvány, az egész koncepcióm végül e köré építettem fel. A beszélgetéseink során a szerzeteseknek vázoltam a víziómat, amiben a szerzetesi közösséget a biomasszának feleltettem meg, a szolgálatot pedig a hőellátással állítottam párhuzamba. Arra kértem őket, helyezzék el magukat ebben az allegóriában, és gondolják végig, mi a szerepük ebben a fenntarthatónak mondott rendszerben, ami a közösségüket jelképezi; mit jelent számukra az áldozathozatal, és mik a nehézségei.

Minden beszélgetőpartnerem nyitottnak mutatkozott a felvetéseimre. Volt, aki a biomassza részét képező, egységnyire aprított fadarabbal azonosult, volt, aki hőkiegyenlítő berendezésként tekintett magára, és volt, aki ezt az egészet felülről nézte, mint egy tervrajzot, és a saját szerepét a közösségben úgy képzelte el, mint akinek rálátása van a folyamatokra. A beszélgetéseink alapján végül minden továbbgondolt víziót egy-egy, az erőmű csőrendszerét megidéző fémlapra készült tervrajzon ábrázoltam.

Trapp Dominika: Menekül a víz, 2022

Trapp Dominika: Menekül a víz, 2022


Több későbbi kiállításod és műved inspirációja a paraszti kultúra. Hogyan kerültél kapcsolatba a témával? 

2016-ban részben egy olyan fiú miatt költöztem haza Berlinből, aki a generációjának egyik meghatározó prímása. Rajta keresztül kerültem intenzív kapcsolatba a táncházmozgalommal, és három éven keresztül szinte minden pénteken ott ültem a táncházban. Egyébként ennek van előzménye, korábban a tinédzserkori legjobb barátnőm, Éri Kati és a családja révén már volt szerencsém belelátni ebbe a világba, ahova egyébként nagyon magas a belépési küszöb: ahhoz, hogy igazán a részesévé válj, meg kell tanulnod énekelni, táncolni vagy zenélni. Én egyiket sem tudtam, viszont egy idő után szükségét éreztem annak, hogy a más területeken megszerzett tudásomat és látásmódomat a mozgalom szolgálatába állítsam; illetve annak is, hogy a saját közegem számára mutassak fel olyan jelenségeket, amikre a kivételes pozíciómból rálátásom nyílt. 2017-ben jött egy felkérés az OFF Biennálétól, aminek a felvetése annyira tág volt, hogy a keretében megalapíthattam a Parasztok Atmoszférában nevű zenekart. Ez egy funkcionális zenekar volt, nagyjából egy évig működött azután, hogy az OFF záróeseményén debütált. A produkcióval olyasmit szerettem volna létrehozni, ami nem esik bele a kultúrharcos lövészárkokba, hanem túlmutat azon a logikán, amelynek mentén ezek a „harcok” zajlanak a népi és urbánus megközelítések között. Tisztában voltam persze azzal, hogy a kortárs művészeti közegben – amiben én otthonosan mozgok – milyen értékrend dominál, és a hagyományőrző közegben egy ettől némiképp eltérő uralkodik. Mondjuk úgy, hogy olyasmit szerettem volna létrehozni, ami úgy kritikus, hogy nem termeli újra a mérgező kultúrharcos dichotómiát, hanem túlmutat rajta. 


Művésznek mentem, idegen lettem, FKSE, 2018

Művésznek mentem, idegen lettem, FKSE, 2018

A munka kutatással indult, ami alapján kidolgoztam egy koncepciót, és aztán összeeresztettem a táncházzenész ismerőseimet az experimentális zenével foglalkozó ismerőseimmel, ismertettem velük, amire jutottam, és arra kértem őket, hogy alapítsunk közösen egy zenekart. Lelkesen fogadták, így az első dolgunk az volt, hogy közösen megtaláljuk, a zenészek milyen pontokon tudnak egymáshoz kapcsolódni. Az én feladataim közé ezen túlmenően az tartozott, hogy próbákat, koncerteket szerveztem és a kommunikációt intéztem – így a művész-kutató-kurátor pozícióm a zenekari menedzserével is kiegészült. 

Trapp Dominika: Parázstartás, 2019

Trapp Dominika: Parázstartás, 2019


A kutatásom arra törekedtem, hogy a paraszti kultúrához való avantgárd hozzáállás hagyományát mutassam fel a jóval ismertebb, és a jelenben sokkal elterjedtebb megőrizve megtartó” gyakorlatokkal szemben. Nyilvánvalóan adta magát Bartók Béla, akiről én nem tudtam korábban, hogy Kassák Lajossal jó viszonyt ápolt, sőt Kassák Lajos rajongott Bartókért. Olyannyira, hogy még egy MA számot is neki dedikált. Kassák kritikus volt Bartók romantikus hevületével szemben, de nagyra tartotta a kompozícióit. Ebből a kapcsolatból indultam ki, majd végigvettem a táncház mozgalomig azokat a művészeti törekvéseket vagy értelmiségi megmozdulásokat, amelyek a paraszti kultúrára olyan alapanyagként tekintettek, amiből kortárs művészet születhetet. 

A bemutatott zenemű dramaturgiája úgy állt össze, hogy a teljesen tisztán népzenei részeket sokkal inkább kísérleti zeneként értelmezhető átiratok követték, majd a végén minden egy Kassák versbe torkollott, ami szociografikus hűséggel ábrázolta a 10-es, 20-as évek parasztságának kiszolgáltatottságát. Az első koncertünket a Törekvés Művelődési Házban tartottuk, ami egy tudatos választás volt a részemről. Ez egy olyan helyszín, ahol a rendszerváltás előtt a neoavantgárd művészet és a táncház egyszerre voltak jelen mint az ellenkulturális mozgalom egy-egy ága.

A Parasztok Atmoszférában produkciója Berlinben

A Parasztok Atmoszférában produkciója Berlinben

A zenekarnak lett valamilyen utóélete?

Az OFF után érkeztek felkérések, játszottunk a Collegium Hungaricum Berlinben, a Budapest Ritmo-n, a Kolorádó fesztiválon, az Öttemplom Fesztiválon és a KÉK-ben is.


Trapp Dominika: Ne tegyétek reám, 2020, Trafó Galéria

Trapp Dominika: Ne tegyétek reám, 2020, Trafó Galéria


A 2022-as Trafóban megrendezett 
„Ne tegyétek reám…” című kiállításod is a paraszti kultúra témáját görgette tovább.

2020-ban Szalai Bori felkért, hogy csináljunk egy egyéni kiállítást nekem a Trafóban. Ez a felkérés nagyjából egy időben jött azzal, hogy eltávolodtam a táncház mozgalomtól. A kiállítás során egy olyan megközelítési módot alkalmaztam, amely jóval radikálisabb volt, mint a korábbi. Nagyban támogatta az erősebb, kritikai hang megjelenését az a tény, hogy a távolság okán nagyobb rálátásom nyílt bizonyos feltételezhető összefüggésekre, valamint az is, hogy a táncházmozgalmi aktivitásommal párhuzamosan egy radikális feminista önismereti csoport tagja is voltam, közel másfél éven keresztül. A kiállításban egyesíteni szerettem volna a táncházas élményeimet a kritikai meglátásaimmal, úgyhogy feminista módszertanokkal és néprajzi forrásokkal dolgoztam. A kiállítás három részből állt, ezek a hagyomány és a női test kapcsolatát vizsgálták: a múltban, a jelenben és spekulatív módon a jövőbe vetítve. Az egyik legfontosabb forrásom Nagy Olga Asszonyok könyve című antológiája. A könyv parasztasszonyok egyéni sorstörténeteit vonultatja fel, amelyeket saját maguk osztottak meg az etnográfussal az 1975 és 1984 között Kolozs és Maros megyében végzett gyűjtései során. Ezek a szövegek nagyrészt trauma-történetek, és azért fogtak meg igazán, mert egy olyan nyers, cenzúrázatlan őszinteséget képviseltek, ami hagyományos népi elbeszélések körében szokatlan jelenség. Prokk Balázzsal filozófussal – akit szintén táncházból ismertem – közösen dolgoztunk és azt vizsgáltuk, az adott falvak paraszti közösségeiben a hagyomány és a társadalmi normák mennyi teret engedélyeztek a nőknek a szabad mozgásra és az önreflexióra, illetve mennyit tudtak ők a maguk számára kiharcolni. Az Asszonyok könyvében szereplő kilencven történet közül a kolozsi György Zsuzsánna elbeszélése alapján lejegyzett Anyám végakarata című írást választottam kerettörténetül a múltat reprezentáló installációhoz. Ez a vallomásos írás az egyik legszűkebb mozgástérrel rendelkező asszony élettörténetét dolgozza fel, aki erőszakos és zsarnoki férjének tizenöt gyereket szült, majd a halálos ágyán utolsó kívánsága volt a gyerekei felé, hogy a férjét ne temessék rá, ha meghal. Az önrendelkezés hiányának számomra ez volt a legszélsőségesebb megnyilvánulása, ezért is választottam a kiállítás címéül az asszony szájából elhangzó utolsó mondatok egyikét. 

Az élettörténeteket összefoglaló installáció alapmotívumául a széket választottam, amely funkcionalitásán túl használójának a paraszti közösségen belül uralkodó hierarchiában betöltött szerepéről is árulkodik. Olyan széktípusokat gyűjtöttem össze, amelyek a választott élettörténetek karaktereihez kapcsolhatók. Az építményt legfelül egy ékkel szorítottam a térben található keresztgerendához, amellyel szimbolikus értelemben a történetben feltáruló családmodell stabilitásának kérdésességére kívántam irányítani a figyelmet.

Trapp Dominika: Ne tegyétek reám, 2020, Trafó Galéria

Trapp Dominika: Ne tegyétek reám, 2020, Trafó Galéria


A kiállítás második része a jelenbéli határtágításokkal foglalkozott. Ezen Szivós Kata néptáncossal dolgoztunk együtt. Őt egy szilveszteri táncházban ismertem meg, ahol szokatlan módon legényest táncolt, azért többen meg is szólták. A tárlat előtt kiderült, hogy éppen egy női szóló táncon dolgozik, aminek a Leányos címet adta és kézenfekvő volt, hogy ezt fogjuk bemutatni a Trafóban. Ennek kapcsán Varga Noémi rendezővel forgattunk is egy portréfilmet Katáról

A kiállításon a harmadik  installáció mutatta fel a legextrémebb példát a mozgástér kitágítására, és radikális, pornóellenes feminista álláspontot alapul véve fogalmazott meg vele szemben kritikát. Kiindulópontja egy anekdota olyan használatban lévő népi hangszerekről, amelyek belsejébe fiatal készítőjük a prolapse feliratot stencilezte. Ez a felirat ebben az esetben egy, a BDSM kultúrából ismert anális fétisre, egy tartós egészségkárosodással járó pornós zsánerre utal. A művem a kritika tárgyával való túlazonosulás gesztusát alkalmazva kísérelte meg felmutatni a szexuális alávetettséggel járó testi szenvedés realitását, valamint arra kérdezett rá, milyen annak a hagyományőrző kultúrának a nemi szerepekhez és a szexualitáshoz való viszonya, amelyben megfér egymás mellett az egyenlőtlenséget szexualizáló pornókultúra és a paraszti kultúra. Ez a mű képviselte leginkább azt a fajta radikális feminista szemléletmódot, amelyet a megelőző hónapokban a magamévá tettem. 

Egész sokan írtak erről a kiállításról, és feltűnő volt az egyes kritikákban megnyilvánuló ideologikusság. Azt gondolom, várható volt, hogy a kiállításom apropóján próbálnak majd állást foglalni az emberek a megidézett ideológiák ellen vagy azok mentén, és úgy érzem, a Parasztok Atmoszférában sokkal közelebb áll ahhoz, amit művészként képviselni szeretnék: szubtilisabb kritikát, ami nem csúszik bele a kultúrharc egyik térfelének lövészárkába sem.


Trapp Dominika: Ne tegyétek reám, 2020, Trafó Galéria

Trapp Dominika: Ne tegyétek reám, 2020, Trafó Galéria


Mivel foglalkozol azóta?

A Trafó galériában rendezett kiállítás után beindult egy önreflexiós folyamat, és új alkotásokban kezdtem. Nem sokkal a kiállítás után Prágában dolgozhattam egy rezidencia program keretében. A reflexiós munkát egy olyan intuitív módon kiválasztott metafora feltárásán keresztül kezdtem el, amelynek középpontjában festményeimnek egy tíz év óta visszatérő eleme a fogas hajcsat állt. Mivel elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen aktuális személyes jelentéssel bír számomra ez a tárgy, az intuitív festészetet mint önismereti és kutatási eszközt alkalmaztam a feltárására. Kétféle karakterből indultam ki: a hajcsatot mint invazív ágenst tételeztem, amellyel szándékokkal kevésbé vértezett, organikus minőségeket eresztettem össze. A hajcsatok jelentését illetően Simone Weil gondolatai adtak támpontot, amelyeket kései írásaiban a értékítéletek mibenlétéről fejt ki. Ezek fényében a hajcsatot az ideológia szimbólumaként értelmeztem, amely azáltal hoz létre olvasatokat számomra, hogy a valóságot különféle formákba fésüli – olyan formákba, amelyeket már nem voltam képes a magam igazságaként elfogadni. Mindez arra ösztökélt, hogy végiggondoljam a feminizmushoz fűződő viszonyom történetét, amelynek lejegyzett, kézírásos változata végül a kiállításon szereplő installáció részévé vált    

Mire elkészültem ezekkel a művekkel, arra megállapításra jutottam, hogy saját művészi autonómiám sokkal fontosabb, mintsem hogy alárendeljem bármilyen ideológiának vagy politikai küldetéstudatnak. Olyan műveket akartam csinálni, amik esendőbbek, ambivalensebbek. Úgy éreztem, hogy az a pozíció, amiből én addig kritikát fogalmaztam meg szűkös, és hogy az emberismerethez nem elégséges az a mozgástér. Simone Weil beszél arról, hogy ahhoz, hogy helyes erkölcsi ítéletet hozzunk érdemes segítségül hívnunk a testi intelligenciánkat is. Weil a világot szövegként értelmezi, amely többféle szinten olvasható. A világnak különféle értékek mentén töredezett képei maguk az olvasatok. Ítélethozatalkor ezeket az olvasatokat vizsgáljuk, és Weil szerint fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miképpen juthatunk át az egyik olvasatból egy másikba? Ő a megoldást egy olyan szomatikus gyakorlat kidolgozásában látta, amelynek alkalmazásával egy spirituálisan és morálisan kiegyensúlyozott perspektívához juthatunk: a testünk segítségül hívásával mediálhatunk a különféle olvasatok között. Ennek a vállalkozásnak talán az az érdekessége, hogy a feminizmus kontextusában gyakran tárgyalt női test és ágencia ezúttal abban játszik szerepet, hogy a testi intelligenciának az intuitív festészeten keresztüli megszólaltatásával magáról a feminizmusról mint ideológiáról mond szubjektív véleményt. Én a hajcsatos sorozatom készítése során úgy tekintettem a festésre mint egy szomatikus praxisra, ami hangot ad a testi intelligenciának és segít engem abban, hogy eldöntsem mi az én autentikus viszonyom egy adott témához – ebben az esetben a saját radikális feminizmusomhoz. Szóval Simone Weil láthatóan vissza-visszatér nálam, mindig a test és az önrendelkezés vonatkozásában. 


Trapp Dominika: Power must grow, if it doesn’t grow, it rots., 2022

Trapp Dominika: Power must grow, if it doesn’t grow, it rots., 2022


1 A cikk, amelyre a válasz érkezett itt érhető el
2 Többek között a nagyon intenzív anális szex következményeképpen is kialakulhat végbél előreesés – angol nyelven prolapse, eufemizált változatban rosebud. Míg korábban a pornóforgatások nem kívánatos velejárójaként tartották számon – a BDSM kultúrán belül pedig egy szűk réteg fétise volt –, mára a pornóipar terjeszkedő piaci logikája következtében, egyre gyakrabban bukkan fel a népszerű pornózsánerek sorában.


Pkü eem logo

Készült a Petőfi Kulturális Ügynökség és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.

Screenshot 2022-06-08 at 18.09.13.jpg
„Az ideológia különféle formákba fésüli a valóságot, de ugyanakkor gúzsba is köt. A saját művészi autonómiám sokkal fontosabb.”

Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának harmadik részében Trapp Dominikát látogattuk meg.