Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának ötödik részében Keresztesi Botonddal beszélgettünk. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.

Keresztesi Botond (Marosvásárhely, 1987) a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán tanult 2007 és 2012 között. A 2010-es évek elejétől kezdve itthon és – több, az amerikai Vice Magazine-hoz hasonló internetes megjelenésnek hála – párhuzamosan külföldön is nagy figyelmet kaptak az akkor leginkább a posztdigitális vagy posztinternet esztétikákkal rokonított festészeti munkái. Alkotásai egyszerre építkeznek a popkultúra és a művészettörténet ikonográfiájából. Festményein jellemzően a virtualitás, a banalitás vagy az abszurd minőségei keverednek egy jellegzetesen közép-kelet-európai hangvétellel. 

Munkái külföldön legutóbb a New York-i The Hole galériában voltak láthatók a The Opium Smoker’s Dream (Az ópiumszívó álma) című egyéni tárlatán. Itthon szeptember 30-ig pedig a Tihanyi Bencés Apátság galériájában rendezett EREKLYE, HAYDNKOPF című kiállításon a The Rest in Peace csoport – Keresztes Zsófia, Keresztesi Botond, Lőrinc Lilla, Borsos János és Szinyova Gergő – tagjaként állít ki. 

Hogyan kezdtél el a művészet iránt érdeklődni? Van-e valami korai meghatározó képi élményed, ami az alkotás felé terelt?

Nem volt művész a családomban, így nem volt egyértelmű, hogy ezt a pályát válasszam. Gyerekkoromba az általános készségfejlesztések során kiderült, hogy nekem nincs semmilyen különleges készségem, csak rajzolni tudok. A szüleimnek azt mondták az általános iskolában, hogy lassú vagyok, de nagyon szorgalmas és kifejezetten ügyesen rajzolok. Érdekelt a vizuális kultúra, viszont nem volt ehhez valódi táptalaj a családban. Erdélyből származom, ez a kései Ceaușescu-rendszer környezete. A nagyszüleimhez jártak a gyárba rendszeresen helyi képkereskedők, így a faluban, ahol éltek több embernek is voltak ugyanattól a festőtől flamand stílusú csendéletei vagy rossz minőségű posztimpresszionista, aratást ábrázoló festményei. Nálunk is egy ilyen lógott a konyhában. Emellett volt egy képe a nagyapámnak, amiről később kiderült, hogy nem is egy olajfestmény, csak nyomat. A kép egy orosz tájat ábrázolt három nyírfával. Később ennek megtudtam a történetét is, ami szerint amíg nagyapám hadifogságban volt a nyírfák adtak neki valami erőt, hogy el tudja viselni az ottani viszonyokat, majd miután hazajött valahol megvette ezt a képet. 

Tizennyolc éves koromra a klasszikus edukációs köröket követően az érdeklődésem odáig fejlődött, hogy elkezdett érdekelni az avantgárd mozgalom és a kortárs képzőművészet is. 

Voltak olyan popkulturális termékek, amelyek hatással voltak rád ekkoriban? 

A Pókember, de nem voltam valami nagy képregény rajongó. Illetve a kilencvenes évek eleji japán animék és mangák, a TV-ben először látott Dragonball azért hatással volt rám. Inkább azt kell, hogy mondjam, hogy a klasszikus művészet érdekelt jobban – ami persze furcsa egy tizennégy éves kamasznál. Ekkoriban láttam a londoni National Gallery-ben Veronese képeit, amelyek teljesen lenyűgöztek, nagyon tetszett, hogy csomó ember van rajtuk és furák a színek… Szóval lehet van némi kapcsolat a jelenlegi művészetemben ezzel a jelenséggel: érdekelt a popkultúra, elsősorban az vett körül gyerekként, de ugyanúgy érdekelt a klasszikus művészet is. 

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen evidens volt számodra, hogy festőszakra felvételizel?

Nem volt evidens, hogy festő szakra jelentkezem a Képzőn – sőt igazából kérdéses is volt. A pályaválasztás előtt, tizennyolc-tizenkilenc évesen még semmit nem tudtam erről a szakmáról, csak azt hogy szeretek rajzolni és festeni is néha. Azt nem tudtam, hogy mi a különbség a képgrafika és a tervezőgrafika – vagy bármilyen Képzős szakirány – között. Először grafikus szerettem volna lenni, majd mondták a tanáraim, hogy inkább a festő szakkal próbálkozzak. Akkoriban szénnel rajzoltam sokat és a visszajelzések szerint ezek nagyon „festői” képek voltak, úgyhogy ebbe az irányba indultam el. A tanáraimnak igaza lett.

Mennyire nyitotta ki a horizontod a Képző? Mennyit változtatott a hivatkozási pontjaidon az az oktatás, amiben ott részesültél?

Nagyon nyitottan érkeztem az egyetemre és ez alapjaiban változtatta meg a hozzáállásomat és a szemléletemet. Tatabányára jártam nyolcosztályos gimnáziumba. Itt senki nem volt művészet orientált, nagyon nehezen jutottak el hozzám információk. Ha kiállításokat akartam nézni, akkor fel kellett utaznom Budapestre. Emellett a gimimben konzervatívabb légkör uralkodott, így magán úton próbáltuk magunkat edukálni a megyei könyvtárban, ahol lehetett Kassák-köteteket és dadaista albumokat is találni – de hozzáteszem, ez volt a maximum. Miklósvölgyi Zsolt is a környéken lakott és vele mindig megosztottuk egymással a művészeti az infókat amikor találkoztunk a tatai busz végállomásán és együtt mentünk rajzszakkörre. Amikor felkerültem Pestre, akkor már ott volt a Képző-könyvtár, ahol a nagyjából érintetlen nemzetközi magazinokra mindig ráugrottam és szívtam magamba az infókat – plusz emellett nagyon sok kiállításra jártam. Azt is hozzá kell tennem, hogy a felvételi előtt nagyon tudatos volt a felkészülésem, képbe akartam kerülni mindennel, egészen az Ipartervig. A kortárs művészet félig meddig vak folt volt még, de azt nagyon hamar pótoltuk. 

A mestereid milyen hatással voltak rád? 

Miután felvettek az egyetemre Szabados Árpád osztályába kerültem, aki egy érdekes meglepetés volt, mert én valahova máshova saccoltam volna magam. Szabados Árpádnak ismertem már akkor egy sorozatát a klasszikus gimnáziumi művészettörténet könyvből – ennek a sorozatnak az volt a címe, hogy Sejtések, amit megjegyeztem, mert furcsálltam  ezt a címadást. 

Valójában örültem annak, hogy hozzá kerültem, mert nagyon nyitott szellemű, liberális mester volt, aki teret hagyott nekünk és engedte, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Maga az osztály is izgalmas volt, mert ő olyan embereket válogatott össze, akik teljesen különböző karakterek voltak és mégis jó közösséget alkottunk. Persze ezen a közösségen ő is dolgozott egy csomót. Az én szememben az ő személye megkérdőjelezhetetlen tekintély volt, de mégsem volt egy tekintélyt parancsoló mester. Ez nagyon fontos. Hittem benne. Aztán sajnos elkerült az egyetemről és már nem érhette meg mire lediplomáztunk. Bukta Imre vett át minket és végül nála fejeztem be az öt évet.

Az egyetem elején milyen témák érdekeltek a festészetben?

Problémásnak éreztem az elején a Képzőt, mert nem voltak elvárásaim, hogy ott mik fognak történni velem. Végül nem nagyon történt semmi, hanem a feszült kivárás állapota állt be, ami így utólag visszanézve jót tett nekem. Nem voltak erőltetett, beszabályozó feladatok, Szabados Árpád kíváncsi volt, hogy mire vagyunk képesek, mit kezdünk el magunktól keresni. Az első év nagyon nehéz volt, de utána mindenki megtalálta magát és végig tudta vinni a saját programját. 

Mi volt a saját programod, amit a Képzős évek alatt megvalósítottál? Milyen megoldandó kérdések felé fordultál? Akár a téma, akár technikai megoldások tekintetében.

Az első év egy káosz volt, tele mindenféle irányok keresésével és nem igazán vezetett semmi eredményre. Viszont kipróbáltam több  technikát is, amit vagy tovább használtam vagy csak szakmai tudásként maradtak meg a későbbiekben. Második évben történt valami, ami átbillentett. Elkezdtem arra fókuszálni, amit az egyetem előtt csináltam. Ez a hozzáállás végül belehelyezett egy flow-élménybe a fejlődésemmel kapcsolatban. Az otthoni, családi házas tatabányai miliő, a posztindusztriális, posztszovjet város témája mozgatott, aminek van egy Twin Peaks-szerű hangulata: egyszerre érdekes, de unalmas is. Végső soron ez vezetett el a szürrealizmusig. Ez a melankólikus, borongós hangulat  a művészeten belül, ami tele van titkokkal elkezdett a sajátommá válni. Emellett megtaláltam René Magritte festészetét is,  ahol a belső tér mindig tele van titkokkal – illetve egyre jobban érdekelt az indusztriális környezet is. 

Ha ránézek a képeimre, látok bennük egy nagy utat, amit a Képző óta bebarangoltam. A munkáim viszont összességében vizuálisan nem változtak meg. Mindig is figuratív képeket festettem, mindig is tárgyközpontú, csendéletszerű dolgokat csináltam – de festészet technikailag nagy utat jártam be, sok mindent kipróbáltam. Évekig csak akrillal festettem, aztán elkezdtem spray-vel, airbrush-sal kísérletezni. Az egyetem elején kezdtem el olajjal dolgozni, de akkoriban ez nekem túl lassúnak bizonyult, ezért áttértem az akrilra, ami teljesen más metódust hozott magával. Egy-két éve kezdtem el újra visszatérni az olajhoz, így megint belassult a festési folyamatom, ami nagyon jót tett. Érdekes, hogy ami huszonegy évesen lassúnak tűnt, az most, harmincöt évesen épp megfelel.

Bármilyen piaci tényező hatással volt arra, hogy milyen technikával dolgozol?

Hogyha a műtárgypiac tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor  érdemes elmondani, hogy amikor elkezdtem air brush-t használni, ez nagyon divatos technika volt és zavart is, hogy kialakult  egy elvárás velem szemben azt illetően, hogy fogok-e még ilyen képeket készíteni később. Ezután tudatos váltás volt, hogy több olajfestéket használok. A „nagy mesterek technikáját” akartam használni. Ezt a megfogalmazást egy cseh barátom mondta egyébként, nem én találtam ki. Először nevettem a kifejezésen, aztán elgondolkodtam, hogy az a fajta képi világ, ami az analóg és a digitális határán van klasszikus technikával megvalósítva érdekes kontrasztot hozhat létre.

Van belső logikája annak, hogy milyen motívumokat használsz és társítasz a vásznon?

Ez érdekes kérdés. A képi motívumvilág kifejlesztése számomra intuitív folyamat, amit úgy kell elképzelni, hogy egy képet kétszer alkotok meg. Először egy monitoron és másodszor pedig a vászon felületén. Szerintem akkor beszélünk művészetről, amikor a képalkotáshoz intuitív módon áll hozzá az alkotó. Legalábbis a saját szempontomból, a saját praxisomban így érzem: a digitális képalkotás intuitív, a vásznon való kivitelezés pedig szárazabb részfolyamat. 

Hiszel-e a jó kép rossz kép közötti különbség tételben vagy más attitűddel közelíted meg ezeket a vizuális tartalmakat?

A képek demokráciájában hiszek. Mindig kérdéses, hogy mitől lesz jó egy képem. Szeretem, hogy ez így működik, intuitívan, mert így van valami okkult varázs a dolog mélyén, ami élővé teszi az egész folyamatot. Az hogy én a képeket demokratizálom abból fakad, hogy a kétezres évek elején, a digitalizáció és az internet térnyerése alatt szocializálódtam, ehhez az átmeneti generációhoz tartozom. Tíz-tizenöt éves koromig egy analóg világban nevelkedtem, aztán szép lassan jött a digitális átalakulás. Már nem könyvtárba jártunk például képeket, albumokat nézni, hanem bekötötték otthon az internetet. Nekem ez nagy élmény volt a képek kapcsán. A neten mindenféle korszaknak ott vannak a lenyomatai egy óriás wunderkammer-szerű Wikipédia-szörnyben, ami bármikor rendelkezésre áll, különböző felbontásokban és színhelyességben. A képek elmentődnek a desktopomra, összeállnak masszaként, amiből később összeáll egy mű. 

Amikor én ezeket a szétroncsolt, különböző felbontású, hol gyenge, hol erős képeket megfestem egy anyaggal – mondjuk az olajfestékkel –, akkor ezek azonos rétegre kerülnek és azonos esztétikai szinten kezdenek el működni is. Ez a képek demokráciája.

Pontosan milyen metódussal dolgozol?

Ahogyan elkezdtem lementeni a képfájlokat, mappákat alakítok ki a gépemen és oda beszórom az egy-egy tervezett műhöz tartozó képeket, amiket a későbbiekben használni szeretnék. Általában van narratív vetülete, sztorija annak a fejemben, hogy miért épp ezeket a motívumokat akarom egymás mellett használni. Illetve, hogy szerintem ezek később hogyan hatnak majd egymásra. Az akril gyorsan száradó anyag, így amikor ezzel festek, akkor általában a kis flekkektől a nagyobbak felé terjednek a dolgok és a maszkolás során lehatárolódnak a felületetek. Ez a festési gyakorlat hozott magával egyfajta képi világot, ami  később a technika mentén tovább változott. Amikor beemelődött a tárházamba a spray és az airbrush, az  többletjelentést és másfajta vizuális megoldásokat hozott magával. Aztán az olajfestékkel kezdődött az a folyamat, ahol a motívumok fluidabbá váltak – hiszen az akrill hard edge sarkos megjelenései  kicsit feloldódtak. 

Ha ezt évszámokban kellene leírnom, akkor az  airbrush-korszak 2017 és 2019 között volt, majd 2019 környékén váltottam intenzívebben olajfestékre.

Részt vettél a Csakoda munkájában is. Pontosan milyen szerepet vállaltál ebben a csoportban? 

A Csakodával mondhatni tettem egy szociális kitérőt. Trapp Dominika és Dés Marci, a csapat alapítói barátaim voltak az egyetemen és közvetlenül az egyetem vége előtt fél füllel hallottam róla, hogy ők kiállítanak vidéki  művelődési házakban és nagyon megtetszett az ötlet. 

A csoport egy klasszikusan alulról szerveződő jelenség volt, abszolút naiv elképzelések mentén. Az ötlet az volt, hogy milyen vicces lenne, ha mi nem a sztár galériák felkéréseire várnánk, hanem végigvinnénk azt az avantgárd – Magyarországon egyébként megvalósult – módszert, hogy adjuk oda a magyar átlag embereknek azt, amit mi művészetnek tartunk. Menjünk és állítsunk ki vidéken. Úgy kezdünk el turnézni, ahogy mondjuk a kilencvenes években a Mayhem, akik Interrail jegyekkel jártak fellépni Európa-szerte. Mi Ikeás szatyorba raktunk kompatibilis, szállítható festményeket és leutaztunk vidéki műházakba és kiállításokat csináltunk. Dominika munkája figyelmet generált Budapesten még azok körében is, akik a tevékenységünk nem látták testközelből. 

Tudatos vállalásod, hogy azok a motívumok, amelyeket használsz mindenki számára felismerhetőek, érthetőek legyenek? 

Nem akarom máshogy csinálni. Ez az én életem Veronika kendője. Ami a harmincöt évem alatt szembejött velem az valószínüleg nagyon sok más lakótelepen élő gyereknek is meghatározó volt. Én ezt nem akarom elhazudni, nem akarom elitizálni a művészetemet. Valószínűleg ez volt a kapocs a Csakodával is. Mindannyian így gondolkodtunk művészetről: ez nem valami elitista szubkultúra, hanem a hétköznapi élet része és  átlagos emberekből is ismerős érzéseket válthat ki. 

Visszaugorva az időben: amikor Lipcsében tanultál miben változott meg az alkotói gondolkodásmódod? Az ott tapasztaltak miben tértek el az itthoni oktatástól? 

Az egyetem alatt volt lehetőségem Erasmus ösztöndíjjal mentem Lipcsébe, 2011 körül. A lipcsei festészeti iskola ekkor nagyon felfutóban volt és meghatározó trenddé volt nemzetközileg. Izgalmas volt az egész közel, amit ott megtapasztaltam. Érdekes volt megtapasztalni egy idegen országban, hogy a helyi művészek hogyan állnak a dolgokhoz, milyen az attitűdjük, milyen a munkamorál. A német művészek pedig példaértékűen képesek teljesíteni. 

A közelség és a távolság, ami a német és a magyar szcénát összeköti vagy elválasztja kifejezetten tanulságos volt. 

2015-ben a budapesti Horizont Galériában volt az első egyéni kiállításod Roman, Gothic, Baroque címmel. 

A kiállítás közvetlenül egy szlovákiai rezidenciám után valósult meg. Selmecbányán megismertem a cseh és szlovák közeg egy nagyobb részét. Engem mindig érdekelt a történelem, Selmecbánya pedig nagyon historikus, már-már misztikus hely, ahol a középkorban aranyat és ezüstöt bányásztak, sőt, a hely  a szocializmus alatt is virágzó bányaváros volt. Ma ennek már csak a díszletei vannak meg. Tulajdonképpen engem Selmecbányán értek olyan középkori hatások, amikből fel tudott épülni az első kiállításom, a Roman, Gothic, Baroque. 

Ez tulajdonképpen egy kint készült rajzom címe volt – a rajzon egy különböző  terméskövekből és sírkövekből állított kompozíció alatt szerepelt ez a szöveg, hogy RGB – Roman, Gothic, Baroque. 

A festményeiden szereplő motívumok sokszor különböző korokat idéznek meg. Számodra mit jelent az, hogy konkrét kulturális javakat, termékeket szinte egy az egyben, a saját festői stílusodban idézel a képeiden? 

Európai emberként számunkra természetes, de amúgy ritka a világban az, hogy egy középkori város határai megmaradjanak vagy hogy egy város szerkezete szinte érintetlen maradjon. Gyönyörű dómjaink vannak, amik engem megborzongatnak és libabőrös leszek tőlük. Érdekel a gótika, a szecesszió és úgy gondolom, hogy egy európai ember át van itatva ezekkel a hatásokkal. Én ezeket, mint egy szivacs beszívom. Az, hogy különböző korokkal dolgozom köthető az interneten kialakult nagy közös masszához, amit már említettünk. 

Talán arról van itt szó, hogy a képen az időbeliség kulcsmomentum. Szerintem főleg az fajta festészet, ami engem érdekel az egy-egy kifagyott momentum, ami a múltat, a jövőt és a kettő között beszorult jelent próbálja valahogyan konzerválni. Ahogy elkészül a kép, annak van  időbelisége, de a végeredmény tényleg egyetlen bezárt pillanat. Azáltal, hogy ezek az idősíkok találkoznak a kép kapcsán kiütik egymást és ezáltal kialakul egy időtlenség-érzés.

Mi van hatással a színpalettádra és az mennyit változott az évek során?

Az általam használt színek egy ponton megváltoztak. Ez szerintem annak köszönhető, hogy a látómezőmet egyre inkább betöltötte az a hihetetlen mennyiségű háromdimenziós render, ami az interneten szembejött velem. A természetes fényt egyszerűen felváltotta egy stúdió jellegű megvilágítás, egy olyan a virtuális térre, a 3D renderekre jellemző artificial light, ami fémessé teszi a dolgok felületét. Ez pedig átszűrődött a festészetembe.

A második, 2017-ben a Horizont Galériában rendezett kiállításon a szolárium helyszínével foglalkoztál. Hogyan kezdted el ezt motívumként használni? 

A szoláriumokra nem elsősorban mint egy szubkultúra helyszínére tekintettem. Nekem az tetszett meg, hogy a helyszínnek ultra high-tech megjelenése van. A Gogol utcai lakásomhoz közel van egy  óriási Ergoline palota, ami úgy néz ki, mint egy egyiptomi szarkofág vagy piramis. Sötét gránit tömbök és neon feliratok jellemzik kívülről. Azt hiszem a szolárium formája fogott meg először, mert olyanok kicsit mint egy jetski vagy egy motor, de közben az ágy részük nagyon bizarr. 

Tulajdonképpen ez egy David Cronenberg inspirálta gondolatom volt: az élő szövet ráfekszik erre a hideg csövekkel kibélelt kapszulára és akkor – szinte mint egy mikrohullámú sütőben – történik valami. A kiállításon bemutatott festményeimen nem élő emberek fekszenek a szoláriumokba, hanem szobrok vagy élettelen női testek, akiket ismert, a művészettörténetben fontos festményekről és szobrokról kölcsönöztem. 

A két kiállítás után mi volt az első olyan szakmai elismerés, amire fontos momentumként tekintesz vissza?

Szerintem fontos momentum volt az, amikor a Horizont Galériában kiállított anyagom megjelent nagyobb médiumoknál – azáltal hogy Cserháti János, aki akkoriban a galériában dolgozott elküldte a befotózott anyagot a Vice-nak, ahol a Creators Projects rovatban fiatal művészeket mutatnak be. Az, hogy bekerültem ide hirtelen szélesebb körű elérhetést biztosított. Szépen lassan eljutottunk oda, hogy meghívtak Oslóba az első nemzetközi csoportos kiállításomra. 

A 2017-es Horizont Galériás kiállításon már megjelent egy megoldás, ami úgy érződik egyre inkább meghatározó a munkásságodban: festett falfelületen voltak kiállítva a képek. A 2022-es, a New York-i The Hole-ban rendezett The Opium Smoker’s Dream című kiállításodon már egy teljes környezet teremtés zajlott a falak segítségével. Mi foglalkoztat a kép a képen és a fehér falakból történő kiszakadás kérdéskörében?

Az installatív festészeti megoldás iránti érdeklődésem abban gyökerezik, hogy ezek a képek, amikről a festmények készülnek, a laptopom desktopján szanaszét vannak dobálva. Ez már önmagában is kicsit azt a hatást mutatja, amit én el szeretnék érni a kiállítóterekben. A New York-i kiállításon egy kicsit grafikusabb megoldást használtam, ez adott egy új réteget és kontrasztot a kiállítás megjelenésének. Foglalkoztat az, hogy a tipográfia, az ornamentika, az elementárisabb grafikus jelek hogyan tudnak együtt mozogni az organikusabb festményekkel. 

Mi a viszonyod a humor eszközéhez? Az összekapaszkodva, Matisse Táncát idéző Teletubby figuráid elég mókásak…

Nekem nagyon fontos a humor. A képeimen már talán kevésbé hangsúlyos eszköz, de az életemben fontos helyet foglal el a humor egy sötétebb, elvont formája.

Imádom a magyar humort, ami szabálytalanul kötődik a brit humorhoz. Galla Miklóst is imádom. Sőt, szerintem a képzőművészeten belül is van egy nagyon specifikus magyar humor vonal, ami engem mindig rettentően érdekelt. Szerettem például Gerber Pál, Gerhes Gábor vagy Hekker Péternek munkáit – ezek között sok borzasztóan humoros mű van. 

Mostanában min dolgozol? 

Mostanában valahogy a motívumok lerombolása lenne jövőbeli akció. Tehát, hogy feloldódjanak a képi elemek és absztrahálódjon az egész festmény. Csömöröm lett a saját festészetemtől, ami igényt generált bennem a változásra.