Artmagazin ❤️ Animáció 1. rész – Jankovics Marcell

Láng Orsolya

Tavaly hunyt el, nyolcvanéves korában a magyar animáció meghatározó alakja, Jankovics Marcell. Nemcsak a celluloidhoz szorosan köthető szakmában, vagyis filmrendezőként és mozdulattervezőként alkotott jelentőset, hanem papíron, illusztrátorként és látványtervezőként is (írott munkásságáról nem is beszélve). Most elsősorban legfestőibb filmjeinek vizualitásával foglalkozunk, és hogy miből táplálkozik az a forma- és színvilág, ami olyan emlékezetessé teszi ezeket a műveket.

Jankovics Marcell a Pannónia Filmvállalat (később Pannónia Filmstúdió) fázisrajzolójaként tanulta ki az animációs mesterséget. Gyorsan kitűnt tehetségével, ezért 1965-ben a Gusztáv című sorozat egyik rendezőjének nevezték ki – Dargay Attila és Nepp József mellett. A humor ekkor vált számára a gondolat kifejezésének egyik fontos eszközévé, a saját stílusát kereső rendezőre ugyanekkor Kovásznai György festőisége és elvont gondolatisága, valamint Macskássy Gyula sűrített, letisztult ábrázolásmódja volt nagy hatással. A jankovicsi életműben mindez összegződött: egységesen van jelen benne a humor, a festőiség és a tömörség.

Mma 24196 jankovics janos vitez 1.1.11 jav

Jankovics Marcell: János vitéz (1973)

Jankovics Marcell első filmje, a János vitéz 1973-ban, Petőfi születésének százötvenedik évfordulójára készült el. Ez volt az első egész estés magyar rajzfilm. Jankovicsot bízták meg a rendezéssel, a forgatókönyvet hárman írták, Szabó Sipos Tamással és Szoboszlay Péterrel közösen. Jankovics az eredeti mű eszméjét kívánta szem előtt tartani, megtisztítva a népmesei elemeket a rájuk tapadt nosztalgikus álromantikától, és meglátva benne azt a fiatalos lendületet, aminek köszönhetően egy stilizált road movie-t is ki lehet hozni belőle. A népi hagyományt nagy leleménnyel abba az akkor új vizuális formába csomagolta, ami a Heinz Edelmann nevével fémjelzett 1968-as Beatles-filmmel, a Sárga tengeralattjáróval robbant be az animáció világába (és ami maga a pop art).

Részlet a János vitézből

A János vitézre jellemző ornamentális rajzanimáció szembehelyezkedik a klasszikus rajzanimációhoz kötődő realisztikus ábrázolásmód direktívájával. Legfőbb forrása a folklór és a képzőművészet volt, ami paradox módon erősen hajlott az elbeszélő jelleg felszámolása felé. (Ez az ötvözet annyira bevált, hogy Jankovics továbbvitte a Magyar népmesék sorozatba, és finomítva a Fehérlófiába is.) Ez a „szecessziós pop art“-nak nevezett stílus az animálás szempontjából praktikus volt: a letisztult, de állandóan hullámzó kontúrok mintha képlékeny anyagból lévő alakokat zárnának körül, ezért azokon akkor sem látszott torzulás, ha sok rajzoló kezén mentek át (a János vitézen százötvenen dolgoztak). A színvilággal Richly Zsolt háttér- és színtervező úgy modernizálta a klasszikus művet, hogy ez a modernizálás nem redukciót jelentett, hanem az alapanyagot gazdagította másfajta eszköztárral. Ha csak azt tekintjük, hogy a szereplőket megformáló karakterek színösszeállítása hangulatuktól függően változik a hideg és a meleg színskálán, megértjük, miként tartalmazhat több kifejezési lehetőséget a rajzfilm, mint az élőszereplős filmadaptáció.

Mma 24174 jankovics feherlofia diarol 6 jav

Jankovics Marcell: Fehérlófia (1981)


A szecesszió hatása nagyon erősen érzékelhető Jankovics formanyelvén, ezen az életörömöt sugárzó dekoratív stíluson. A századfordulós (mármint a 19. és 20. század fordulója) stílusban két fontos képi rendszer különböztethető meg, az organikus és a geometrikus, vagyis a természet indázását imitáló vonalvezetés és a teret szabályos mértani idomokra osztó motívumformálás. Ha akkor létezett volna animációs film, az összművészetre törekvő szecesszionisták bizonyára hasonló módon aknázták volna ki lehetőségeit, ahogyan Jankovics tette akár a Magyar Népmesék sorozatban, akár a János vitézben vagy a Fehérlófiában. Az ornamentális animációkban ugyanis a teljes képtartalom megy keresztül átváltozáson, a díszítés maga válik mozgásélménnyé.

A Magyar népmesék sorozat furulyaszóval madáréneket imitáló emlékezetes főcímének látványában a virág- és levélmintás, népi díszítő hímzések köszönnek vissza.

A szecesszió művészetében a kor uralkodó eszméi és divatja szerint a szimbolizmus és a nemzeti vonások domináltak. Jankovics életműve ezzel is rokonságot mutat, a magyar népi motívumok ugyanolyan fontos szerepet játszanak képalkotásában, mint a szimbolizmusra jellemző spiritualizmus vagy álomesztétika, álomdramaturgia. A népmesék kiváló terepet biztosítottak ahhoz, hogy mindkét irányt egyformán érvényesítse, ahogyan a nemzeti hőseposz, a János vitéz, majd később az utolsó mű, a Toldi is. Ezek megfilmesítése éppen addig mondható igazán sikeresnek, amíg egyforma arányban érvényesült bennük az egyetemes és a nemzeti. Nem volt véletlen a Fehérlófia vagy a Sisyphus című rövidfilm elsöprő külföldi sikere – ezek Jankovics legegyetemesebb üzenetet hordozó filmjei. És éppen ezért mondható némileg kifulladt vállalkozásnak a Toldi, mert ebben Jankovics leváltja a szecessziót és a szimbolizmust ezek kontroverzére, a realizmusra. Tudható, hogy Jankovics egész estés animációi az elsőtől az utolsóig nagy horderejű vállalkozások voltak. De míg korábbi filmjei kapcsán mégsem ezt, hanem a kísérletezés felszabadító kockázatvállalását érzékeljük, illetve valamiféle euforikus tobzódást a színekben és formákban, addig a későbbi biztonsági játékot látva hiányérzetünk lehet.

Mma 24178 jankovics feherlofia diarol jav

Jankovics Marcell: Fehérlófia (1981)

Jankovics második egész estés filmje, az 1981-es Fehérlófia a pusztai népeknek állít emléket: az avar, hun, magyar mondavilág elemeiből építkezik. Magát a gyártási folyamatot hosszas egyezkedés előzte meg, több forgatókönyv-változat is készült, míg végül a stúdió és a rendező közös nevezőre jutott. A kivitelezés embert próbáló munka volt, mivel újfajta színezési technikát használtak: a celluloidlapokra festékszóróval vitték fel a színeket, hogy ne legyenek a felületen ecsetvonások, és mert az átlátszó műanyag lapon áthatóbbak a színek, mint a hagyományos papíralapú színezésnél. A formákat a kontrasztok választják el egymástól, nem kontúrok nyomán válnak láthatóvá, ezáltal létrejön egy homogén látványvilág, és a nyolcvanperces film végig egységes marad. A film a mese absztrakciójának vagy sűrítményének tekinthető, a figurák archetípusok. Ahogyan a királykisasszonyok az évszakokat képviselik (neveik magukért beszélnek), úgy a fivérek a Nap stációit: Fanyűvő-Fehérlófia a delelő Napét – alakja az antik naphéroszokéval mutat analógiát –, Vasgyúró a felkelő, Kőmorzsoló a lenyugvó Napét. Ez a rajzfilmes karakterek színeiben is megnyilvánul: sárga, zöldes, vöröses. A film ritmusa lassú, szervezőelvként az ismétlődések határozzák meg, a szerkezetben a népmesei hármas szám játssza a legfontosabb szerepet. A vizuális stilizáció olykor egészen közel kerül a teljes absztrakcióhoz. (Nyugodtan nevezhetjük ezt a filmnyelvet akár pszichedelikusnak is, mert szinte hasonló hatást lehet elérni vele, mint a táltosok által is fogyasztott tudatmódosító szerekkel).


Részlet a Fehérlófiából

A János vitéz ornamentális stilizációja tehát a Fehérlófiában radikalizálódik. A határok, körvonalak képlékennyé válnak, és mint valami mikroszkóp alatt nézett sejtosztódásban, a színfoltok is átjárnak rajtuk, egyik szereplőből a másikba, háttérből előtérbe. Minden rajzolt elem a kép fontos része, a kontúrok felszámolásával eltörlődik a hierarchia, demokratizálódik az előtér és háttér viszonya. Mintha sem a formák, sem a kolorit nem volna végleges, illetve mintha minden mozgás egy végtelenített mozgásszekvenciából lenne kiragadva. A mozgások egyszerre hordozzák magukban a véglegességet és a végtelenséget. A tekintetnek nincs egy percnyi nyugta, ez az állandó morfolódás mégis harmonikus, ahogyan a természet mozgásai is azok – tekintsük akár a felszíni oszcillálást, akár a „longue durée“ felszín alatti monotonitását. Jankovics filmjeit nézve eszünkbe juthat Fernand Braudel francia történész, aki a történelmet egymásra rétegződő szintekben látta: a felszíni rétegek gyorsabban változnak, és ahogy egyre mélyebbre hatolunk, annál lomhább a mozgás, a struktúra legmélyén pedig már csaknem teljes mozdulatlanság honol. Braudel ezt olyan architektúrának látja, „amelyet úgyszólván alig koptat, és nagyon hosszú ideig görget magával az idő.”

Jankovicsnál az emberi történetek, az emberi élet nagy történései mindig a kozmikusba ágyazottak. A születés, szülés, szeretkezés, halál a kozmosz díszletei között történnek, a földi léptékről ilyenkor mindig átvált a világegyetem dimeziójára. Nem filmes életművében is kiemelt szerepet játszottak a csillagok, az 1988-as Jelképkalendáriumban természettudományi, antropológiai, kultúratörténeti szemszögből vizsgálja meg a csillagok állása által meghatározott ciklikusságot. Nagyívű összefüggésekre világít rá az emberiség közös örökségében, ahol a különböző hagyományok és vallások szoros kapcsolatban állnak. Nála Mária és Vénusz ugyanannak az istenanyának egy-egy változata, Jézus és a Nap héroszok, a húsvét pedig nem más, mint a pogány tavaszünnep keresztény változata. És a csillagok, amelyek a Föld minden pontjáról láthatók, segítenek ezeket az összefüggéseket megteremteni. Ez a világkép az örök körforgást tekinti alapnak; a Magyar népmesék képes forgatókönyveiben is szembetűnő a kör, mint forma gyakorisága. Jankovicsnál gyakran látunk példát a modern és a hagyományos ötvözetére is. A Fehérlófia sárkányai a modern világ embertelenségét szimbolizálják, a tizenkétfejű sárkány digitális arca vagy a gépfegyverek és rakéták beidézése a szkíta díszítményekről kölcsönzött formavilágba nem más, mint a mese aktualizált újraértelmezése. 


Gépfegyvereket és rakétákat idéző motívumok a Fehérlófiából

A sárkányok különböző történelmi korokat testesítenek meg, és ebben kódolva láthatjuk Jankovics véleményét is a „fejlődő“ világról. Ahogy sokasodik a sárkányok feje, a veszélyes csapdák úgy válnak egyre alattomosabbá és megkerülhetetlenebbé. V. J. Propp mesekutató az orosz varázsmeséket vizsgálva szétválasztotta az elbeszélésben a cselekményt (szüzsé) és a történetet (fabula). Noha Jankovics különböző szüzséket választ, a fabula nála mindig ugyanaz: a hős útja. Tekintsük akár egész estés animációit, akár rövidfilmjeit, a tét mindig az, hogy a jó erő legyőzi-e a gonosz erőt. A fabula rejtett történet, ami a befogadó fejében áll össze a szüzsé iránymutatásai alapján. (A Toldi ebből a szempontból befogadóbarátabb, mint a Fehérlófia, mert a szüzsé dominál benne a fabula rovására, de éppen ettől válik némiképp didaktikussá és redundánssá is. A kép ott alig bővíti a narráció jelentéstartalmát.)

A Fehérlófiában megjelennek a visszatérő, fontos dramaturgiai pontokként funkcionáló képkompozíciók: a mandala, a körkörösséget szimbolizáló motívum, és a villám, a világ töredezettségét érzékeltető motívum. Míg az egyik a világegész fragmentálódását fejezi ki, addig a másik az ennek korrekciójára tett kísérletet jelképezi, tehát amit a cselekmény szintjén a hős harcai, vagyis a jó és a rossz viaskodása jelent, az motivikus szinten az ornamentális stilizáció eszközei révén jelenik meg. A rituális köralakzatok egyben az álom struktúráját és mozgásait is idézik, ezzel megteremtik a történet tér-idő kontextusát.

Az egész estés magyar animációk sorában példátlan a Fehérlófia zörejekből és hangeffektusokból összeállított, szintén az álom vagy a hallucináció állapotát megidéző hangsávja. Vajda István tibeti rituális kántáláson alapuló zenéje hatásában ugyanolyan „kontúrtalan“, mint a rajzfilm karakterei, ugyanúgy elmosódik zörej és zene között a határ, ahogyan a vizualitás szintjén a háttér és a figurák között. Ezt a képi és hangi síkon megvalósított képlékenységet a mesei elem, a metamorfózis indukálja. 

Feherlofia1 foto c mnf filmarchivum

Jankovics Marcell: Fehérlófia (1981)

Tudjuk, hogy a színekért felelős Richly Zsoltot, a háttértervezőt, Hegedűs 2 Lászlót és magát Jankovicsot is Goethe színköre inspirálta. A ma is használatban lévő Goethe-féle színrendszer a polaritásra épül, hideg és meleg színekre oszlik, és a három alapszín, valamint ezek komplementerei alkotják. A Jankovics által megidézett mesevilág számára, amelyik szintén a pozitív és a negatív pólust teszi meg tengelyévé, kiváló kifejezési eszköz. Goethe kiemelte a sárgát, mint a legtisztább és legfényesebb színt – Fanyűvő alakja ennek megfelelően arany árnyalatokban gazdag. Goethe szerint a színek a fény és a sötétség keverékéből születnek. A pozitív, fényes oldalhoz társította a világosság, hatás, erő, meleg, közel, taszítás, savak és aktív szavakat, melyek a színek fő jellegzetességét mutatják. A negatív, árnyékos oldal kapta a sötétség, megfosztottság, gyengeség, hideg, távolság, vonzás, lúgok és passzív jelzőket, fogalmakat. Jankovics a színspektrumot egy-egy karakter mozgásdramaturgiájában is használja, például amikor a kanca felágaskodik, akkor piros, amikor földet ér, kék.

A jankovicsi életmű talán legepikusabb műve, Az ember tragédiája (Madách Imre drámájának adaptációja) vizuálisan szintén nagyon izgalmas és sokrétű anyag, viszont a Fehérlófia egységes képi világához képest inkább széttartó. A színek különböző, az egyes koroknak megfelelő grafikai stílusban jelennek meg, és ez már önmagában is a narrativitást domborítja ki a dekorativitás rovására. Kétségtelenül nagy trouvaille ennyi stílust egymás mellé sorakoztatni, és önmagában mindegyik jól is működik, de mégis kijelenthető, hogy Jankovics akkor alkotta a legnagyobbat, amikor műveivel nem szemléltetni vagy  illusztrálni akart, hanem újat teremteni: megmutatni olyan nem nyilvánvaló dolgokat, mint az idő vagy az érzelmek. És élete során nem egyszer bizonyította be, hogy ezek láthatóvá tehetők. 

Színekkel, mozgással, az átváltozásnak leginkább kedvező műfaj, az animáció által.

Screenshot 2022-10-24 at 13.15.20.jpg
Artmagazin ❤️ Animáció

Az Artmagazin Online-on új, a magyar animáció történetére és jelentős alakjaira fókuszáló sorozatot indítunk.