Vágyott és létező művészeti sajtó

Pódiumbeszélgetés az Art Fairen

Az Artmagazin izgalmas pódiumbeszélgetésekre invitálta a nagyérdeműt a Műcsarnokban idén is megrendezett Budapest Art Fairen. 2007. november 23-án Winkler Nóra látta vendégül Földes Andrást, az Index kulturális újságíróját, Csejdi Rékát, a Műcsarnok sajtókapcsolatokért felelős munkatársát, Kozák Gábort, a Godot Galéria egyik vezetőjét és Nemes Attila független kurátort. A résztvevők a művészeti sajtó régimódi frázisaival, a hiányzó párbeszéddel, a kortárs vizuális kultúra minőségével, az állami intézmények nehézkesen döcögő kommunikációjával és a elveszített közönséggel kapcsolatos – nem mindig hízelgő – véleményüket osztották meg a jelenlévőkkel. És most már a weboldalulnk olvasóival is.

Winkler: Mai beszélgetésünk témája, hogy milyen lenne az ideális művészeti sajtó? Ne azt a művészeti sajtót beszéljük, ami egy egészen zárt közegnek szóló, nagyon szigorúan vett szakmai dolog, hanem inkább azt, amit az András csinál: teljesen laikus és viszonylag nagyszámú közönségnek tudósít művészeti eseményekről. Pont tegnap gondolkoztam azon, milyen nagy szerencse, hogy Titeket kettőtöket is elhívtalak. A Velencei Biennále magyar pavilonja, mely körül rengeteg vita volt, még mielőtt a döntés megszületett volna, majd Andreas Fogarasi terve, melyet az egész magyar sajtó kétkedéssel fogadott. Végül ez nyerte a legjobb pavilonnak járó Arany Oroszlán díjat, úgy, hogy a magyar közönség utálta vagy közömbös volt. Ennek mi a tanulsága?

Csejdi: Tanulsága szerintem a magyar kulturális szcéna felé kell, hogy legyen, mert valószínűleg nem jó nézőpontból nézünk saját magunkra. Azt a fajta kritikai hozzáállást, amit tanúsítunk egyes képzőművészeti kiállításokkal kapcsolatban, csak egy lehetséges olvasat és a világ talán nem azzal a szemmel néz ránk, ahogyan mi magunkra tekintünk. Persze a biennále kapcsán nehéz eldönteni, hogy ez a nagyon kritikus álláspont mennyire kapcsolódik az előzményekhez.

Winkler: Nekem úgy tűnik, hogy András ellenérzése ott keletkezett. Nem úgy ment ki, hogy már eleve befolyásolták az előzmények, hanem megkérdezte a pavilonból kijövő embereket, mi a véleményük és ebből írt egy vicces, ám nagyon lesújtó cikket.

 

Gabriel von Max: Majmok mint műítészek, 1889

 

Csejdi: Igen, számomra is kérdéses, hogy valójában mi szülte az ellenérzéseket. Csodálkoztunk, mennyire egységes volt a zsűri véleménye. Egy olyan művet értékeltek, amelyhez többször is visszatértek, és egyre összetettebb képet alkottak róla. Tehát nem egy első benyomáson, impresszión alapuló alkotást értékeltek, hanem egy olyat, amely továbbgondolásra késztet. Az ember azt gondolná, hogy egy biennále látogatónak nem feltétlenül van arra ideje, hogy visszajárjon a különböző pavilonokhoz és komoly dolgokról gondolkozzon. Érdekes, mennyire egyöntetű volt a magyar sajtó kritikai megközelítése, szemben a biennále zsűrijével, mely végül is ezt a művet ajánlotta. Nagy kérdés számomra, hogy ebből a kettősségből milyen konzekvenciát von le a magyar újságíró szakma!

Földes: Nagyon érdekes kérdés, melynek a megválaszolása kétfelé vezet. Az egyik túl messzire vinne, úgyhogy kezdem a könnyebbel. Én nem érzem, hogy sajtóprobléma lett volna ez az ügy. Az értetlenséget inkább magának a munkának tulajdonítom, éppen ezért lett maga a cikk egyfajta közvélemény kutatás. Arra gondoltam, hogy én magyarként simán benne lehetek olyan mélyen ebben a dologban, hogy nem látom meg, mi is ebben a szuper. Egyszerű érdeklődőnek adva ki magam, húsz külföldit kérdeztem meg, mi volt a benyomásuk és egyetlen lelkendező szót nem hallottam. Ebből következtettem arra, hogy ez nem egy közönségbarát munka. És itt kanyarodnék át kicsit a másik témához, vagyis hogy mindez miként jelentkezett a magyar sajtóban. Mindenkiben felmerült a kérdés, vajon kihez szólnak ezek a munkák. Ahhoz az öttagú zsűrihez, aki a fél életét ezzel tölti, kortárs művészettel kel és fekszik vagy az egyszerű érdeklődőhöz? Szerintem – minden rossz indulat nélkül – azért nyerhetett ez a munka, mert a zsűri ezzel akart irányt mutatni, hogy íme, egy osztrák művész európai problémára mutat rá, vagyis megszűnik a kicsit mesterséges nemzeti reprezentáció. Erre tényleg nem volt példa más pavilonban.

Csejdi: Amit elmondtál, szubjektív interpretáció, de hivatalosan nem ez volt a zsűri indoklása.

Winkler: Min csóváltad a fejed?

Nemes: Több minden van, amihez szeretnék hozzászólni András véleményével kapcsolatban. Igazad van abban, hogy a biennále elsősorban szakmai seregszemle. De ez nem jelenti azt, hogy hosszú távon érthetetlenek maradnak olyan munkák, amelyek első látásra kicsit bonyolultnak tűnnek. Tudjuk, hogy a művészetben van egy 10-15 éves csúszás a szűk szakmai vélemény és a közönség véleménye között. Szerintem egyébként ez a munka nagyon jó volt. A zsűrinek tetszett, de én inkább annak tulajdonítom ezt, hogy az emlékezet politikával kapcsolatos témák nagyon divatosak mostanában. Ezen belül is jó, szépen installált munka, minden hibája ellenére is. Én teljesen jogosnak tartom, hogy megkaptuk azt a díjat, biztosan nem kisorsolták, hogy na most már aztán Magyarországnak is kell nyernie. Voltak jó pavilonok, de ez különlegesen jó volt.

Winkler: Kozi! Földes szempontjából itt az volt az alapeset, hogy van egy, a kortárs művészet nyelvét tökéletesen beszélő installáció, amitől egy laikus közelítéssel azt kapja az ember, amit Földes nagyon szórakoztatóan megírt. Amikor mondjuk nálad van egy kiállítás, teszel-e erőfeszítést, ha jön egy újságíró? Próbálod e kontextusba helyezni az adott munkákat? Dolgozol-e azon, hogy közérthetőbbé tedd a munkákat, ha már ott van a sajtó?

Kozák: Én személyesen nem szoktam rajta dolgozni, de ez Godot koncepciója. Azt tartom jó újságírónak, aki kér információt. Nagyon sok szubjektív vélemény lehetséges mindenről, de vannak olyan információk, amelyek hiányában nem szabad cikket írni.

Winlker: Az alapinformáció alatt azt az egy-két oldalas leírást érted, ami egy nagyon hozzáértő művészettörténész kezéből származik? Mert így ugyanoda jutunk. Én nagyon bírom Földes stílusát, hogy egy civil szemlélődő nézőpontját őrzi meg.

Kozák: Sajnos pont ezt a cikket nem olvastam Földestől, de éppen ezt a fajta újságírást hiányolom nagyon, amit ő is művel. Azokban az olvasott és jól ismert napilapokban, mint az Index és Origo, valamint a nyomtatott változatokban kellene jobban jelen lennie a kritikának. Húsz-harminc éve ez még meg volt és akik akkor írtak, még most is működnek, de már koruknál fogva is avíttas szemléletet közvetítenek. Visszatérve a kérdésedre, a szakmai véleményt soha nem művészettörténész írja nálunk, tehát nem túlzottan szakmai, csak alapadatokat mond el a művészről. Én inkább olyan információkra gondoltam, hogyha odajön valaki és megnézi a kiállítást, biztosan felmerül benne néhány kérdés. Ezt tartom természetesnek és jónak, mégis az a tapasztalatom, hogy az újságírók nem teszik fel ezeket a kérdéseket, hanem csak írnak valamit.

Földes: Én egyfajta ájtatosságot érzek az újságírókban a képzőművészettel kapcsolatban, amely leblokkolja a legtöbb újságírót és nem mernek kérdezni. Ha kint van a falon, el vannak ájulva és ez meggátolja a diskurzus létrejöttét. Mindez persze csak még inkább növeli a távolságot az olvasóval.

Csejdi: Teljesen egyetértek a Kozival, de mi megpróbáltuk bevezetni a Műcsarnokban, hogy minden kiállítás előtt tárlatvezetést tartunk a művészek jelenlétében. Befuccsolt a dolog, mert nincs rá érdeklődés, pedig ez olyan alkalom, amikor meglehetne ismeri a művészi szándékot és a kurátort.

Kozák: De kit hívunk tulajdonképpen újságírónak? Mert én az Andráson kívül nem tudnék túl sok olyan kritikust megnevezni, aki napi szinten ír a művészetről.

Winkler: Örülsz, hogy Te vagy a sztár?

Földes: Igen, nagyon szeretek sztár lenni!

Nemes: Sokan írnak művészetről, de például ha az Élet és Irodalmat olvasom, olyan, mintha megnyílna egy időkapu és térben, időben teljesen más világba lépnék át. Olyan dolgokról írnak, mintha nem is egy világban élnénk. Ilyen szemel a kortárs nyelven megírt, kortárs magyar kritika nem értékelhető. A szakmai téren folytatott viták is nagyon korlátoltak, bár ez pici tér és engem sem nagyon érdekel. Viszont a széles nyilvánosságnak szánt művészeti sajtó semmilyen, egy cérnaszál.

Kozák: Szerintem van ebben egyfajta információhiány is!

Winkler: Mire gondolsz?

Kozák: Elsősorban a képzőművészeti újságírásra, de a többi is marginális. Én például nagyon sokszor láttam, hogy egy kiállításunkról megjelenik néhány cikk az interneten, napilapokban, művészeti folyóiratokban, mégis, ha megkérdezem egy laikus, de művészet iránt érdeklődő ismerősömet, azt látom, hogy fogalma sincsen, mi van nálunk. Ha olvassa valaki a cikkeket, kritikákat, a tárlat részt egyszerűen átlapozza. Valahol ez jogos, hiszen olyan emberek írnak, akik nem magáról a művészetről, hanem a művészettörténetről nyilatkoznak, ráadásul túlságosan szakmai, túlírt szövegekkel vannak tele a lapok.

Nemes: Nagyon jó indulatú vagy! Én például ha az ÉS-ben azt olvasom egy tárlatnál, hogy a kolorit, meg satöbbi, azt érzem, hogy elővennék egy machetát és szétcsapnék köztük, mert ezt a szót körülbelül hetven éve írták le utoljára. Szerintem már a nagymamám sem használta.

Kozák: Én még használom.

Csejdi: Az is nagy probléma, hogy nincs sok orgánum. Ha a szaksajtót leszámítom, van négy-öt napilap és néhány hetilap, amely szakszerűen tud reagálni a dolgokra, ez nagy jóindulattal is csak 10-15 lap a komolyabb internetes portálokat is beleszámítva. Ezen kívül van az úgynevezett vélemény újságírás, ez nagyon jó és szeretem, jól szórakozom rajta, ugyanakkor az egy lehetséges olvasat és nem feltétlenül takarja a realitást. Könnyen el tudnám képzelni, hogy főleg egy sok vitát kiváltó kiállítás esetében akár két-három kritika is megjelenjen egymás mellett, ez prezentálná a lehetséges olvasatokat. Hiszen annyira nincs múzeum és kiállítás látogatási kultúránk, hogy az elkeserítő. Sokszor szembesülök azzal itt a Műcsarnokban, hogy mennyire szegényes nálunk a vizuális nevelés. Nem tudják dekódolni az ide érkező látogatók a kiállított dolgokat. A sajtónak nagyon nagy szerepe lehetne abban, hogy részt vegyen egyfajta nevelői tevékenységben. Ezt fontosnak tartanám.

Földes: Ez nagyon nehéz, mert az emberek utálják, ha nevelik őket. Próbálom úgy megközelíteni a dolgokat, hogy az ne legyen fennkölt, és azon a nyelven beszéljünk az olvasóhoz, amit ők is használnak. Ne játsszuk meg magunkat! Csak ez hozhatja közelebb hozzájuk azt, amiről írunk. Való igaz, hogy kéne nevelni, de nem tudom, hogy az első lépést a sajtóban kell e megtenni. Az emberek egyszerűen továbblapoznak, mert megvan rá a lehetőségük. Ez egy saját farkába harapó kígyó, melynek feje a kiállítóhely vagy a múzeum, aztán van a nevelés, és van a prezentáció, vagyis a sajtó. Valahol ezt a kört meg kellene szakítani.

Csejdi: Én sem olyan nevelésre gondolok, hogy adjunk képzőművészeti abc-t az emberek kezébe, hanem arra, hogy többféle megközelítési módot prezentáljunk. Te ez alól kivétel vagy, mert bármilyen egyszerűen is fogalmazol, illetve érthető nyelven, utánajársz a dolgoknak és még le is ülsz beszélgetni az alkotókkal, felteszed a Téged izgató kérdéseket. De azért ez valljuk be, nem jellemző.

Nemes: Most egészen elmentünk a művészettől, pedig szerintem ez nem a művészeti sajtót érintő probléma, hanem hogy nincs kortárs kultúránk, illetve a kortárs kultúrához való viszonyunk tragikus. Ez társadalmi probléma. Térben és időben eltévedt helyen élünk, ahol az embereknek nincs közük a múltjukhoz, jelenükhöz. Furcsa törések vannak ebben. Most nem akarok csoportos pszichoanalízisbe átmenni, de először azt kéne tisztáznunk, hogy érdekel-e minket a múltunk, jelenünk annyira, hogy beszélgessünk róla. Például András írásaiból az derül ki, hogy ezeknek a dolgoknak van jelene. De ha felszállunk a hármas metróra, poros üvegek mögött bejutunk egy abszolút nem kortárs térbe és minden sarkon azt érezni a nagyvárosi életben, hogy nem a jelent kreáljuk. És ez nem pénz kérdése, nem az államnak kell minket kortárs terekkel körülvennie, hanem magunknak kell megkreálnunk saját kortárs kultúránkat, amelyre érdemes reflektálni. Az Indexen vagy bármely fórumon, van-e folyamatos reflexió saját jelenünkre, azon kívül, hogy nagyon triviális szinten politikáról beszélgetünk és a benzinár drágulásáról? Tudunk-e például kortárs módon beszélgetni kajákról? Van-e kortárs gasztronómiai érdeklődésünk? Nekem az a tapasztalatom, hogy nincsen, hanem meg kellene kreálnunk. Egyáltalán érdekeljen minket az, hogy én vagy a következő generáció, mivel veszi körül magát!

Winkler: A Kitchen Budapesten, amit Te szerveztél, számomra nagyon nagy élmény volt az a természetesség, ahogyan körbevezettek minket a különböző platformok között. Ilyen értelemben ez kortárs esemény volt. A munkák maguk is, és azok felénk való közvetítése is.

Nemes: Nekem ott mindig az a stratégiám, hogy csak olyan embereket hívok el, akik ismerőseim, és szeretném, ha megismernék vagy érdekli őket. Sosem küldünk ki általános sajtónak szóló meghívókat. Annak a helynek a kommunikációs vezetője vagyok és minden sajtólistát töröltettem az összes rendszerből. Magyarországon tilos mechanikusan kezelni a sajtót, mert nincs ilyen jellegű, mechanikusan kezelhető sajtónk. Azt a négy-öt, néha csak egy embert kell hívni, akinek érdemes szólni. Nem működik a sajtótájékoztató sem. Menj be például Bécsben vagy bárhol Európában egy hírlapárusító üzletbe, és nézd meg, hogy mekkora a kortárs művészettel foglalkozó szekció. Hol van kritika például a napi sajtóban?

Földes: Igen. És a sajtó ráadásul lenyomata az alaphelyzetnek, mert az újságok nyilván arról írnak, ami érdekli az embereket. Az olvasók nem találják a kapcsolatot a képzőművészettel, a kortárs kultúrával, leszámítva a gazdag embereket, akik ezt gyűjtik és akiknek ez státusszimbólum. Talán a nevelésnél kell kezdeni, hogy az alkotók azzal foglalkoznak, amivel te is, csak éppen máshogy fogalmaznak. Ezt nekünk dekódolni kell. Fontos és akár menő dolog, hogy egy képben, vagy videó munkában elmondják a véleményüket.

Kozák: Én csak azzal a tételével nem értenék egyet Andrásnak, hogy a sajtó nem felelős ezért. Nem hiszem, hogy a nyolcvanas években jobban érdekelte az embereket a kultúra, mégis mentek kiállításokra. Az más kérdés, hogy diktatúra volt és rájuk volt kényszerítve. Ha abban a kettő darab tévéműsorban lement a kulturális adás, mindenki tudta. Most tehetnének a sajtósok nagyobb lépéseket ebbe az irányba, mert azt eszik az emberek, amit eléjük raknak.

Földes: Az internetes sajtóban nagyon látszik, hogy mit olvasnak az emberek, mert percre pontosan megfigyelhető, hogy melyik cikkre hányan kattintanak. Maga a rendszer erre a megfigyelésre épül, tehát ez nagyon erős egymásra hatás. Ha az újságíró sokszor ír olyanról, amit nem olvasnak, akkor előbb-utóbb azt mondják neki, hogy a te cikkedet csak 3000-en olvasták fél óra alatt, míg a másikat 13.000-en. Vannak olyan trükkök, amiket próbálok a képzőművészettel kapcsolatban behozni. Elmondtam a véleményemet arról, hogy hogyan lehet műtárgyakat értelmezni és milyen diskurzusok vannak, miközben az egész egy megtörtént sztoriba volt ágyazva: elhívtam egy juppi barátomat, hogy segítségére legyek élete első műtárgyának megvásárlásában.

Kozák: Tartom azt az állítást, hogyha mondjuk beleírom egy cikk címébe a nyal szót, rengetegen fognak rákattintani. Visszakanyarodva a velencei biennáléhoz, az orosz pavilonban erőszakos, szexista képeket vetítettek és egyszerűen nem bírtam felállni. Tömött sorokban ültek bent az emberek és senki nem tudott elszakadni, mert kíváncsi volt, mi lesz a következő jelenet. Ezzel szemben a magyar pavilon nem lépte át a látogatók ingerküszöbét. Ettől függetlenül nem az orosz pavilon volt jobb.

Nemes: Szórakoztató ipari megközelítésben ez igaz, de mégiscsak képzőművészetről van szó!

Földes: A mostani beszélgetésünk elég furcsa, mert van két teljesen különböző kontextus: a képzőművészet kontextusa és a sajtó belső logikája. Tulajdonképpen arról beszélünk, hogy a kettő metszetét miként lehet tágítani, miközben logikájuk nem feltétlenül azonos.

Winkler: Mondtad az előbb, ha András beleírja egy cikk címébe a nyal szót, sokkal többen elolvassák. Ha sajtóanyagot készítetek egy kiállításról ki választja ki, hogy mely képek kerüljenek bele? Van bennetek egyfajta tudatosság és inkább az etetősebb, mutatósabb, szexibb vagy érthetőbb képeket külditek?

Kozák: Általában négy-öt képet rakunk be egy sajtólevélhez. A rendszerező elv nagyon egyszerű: egyrészt próbáljuk a művészre legjellemzőbb munkát kiválasztani, másrészt nem lehet nagyon részletgazdag, csak egy-két alakos képet küldeni. Ezen kívül én nem feltétlenül akarom mindig a színeset, a négy-öt kép közül kettő általában dacból sötét.

Csejdi: Azon gondolkozom, hogy ki kiről, kinek és mit kommunikál. Te megteheted, hogy elhívod azt az öt-tíz embert, akik a barátaid, mi ezt a Műcsarnokban nem tehetjük meg. Nem zárhatunk ki bizonyos embereket az információs körünkből. Ugyanakkor nagyon nehéz kérdés számunkra, hogy mit, miért és hogyan kommunikáljunk. Néha kapunk kurátoroktól olyan szöveget, amelyet szinte lehetetlen úgy kommunikálni, hogy mondjuk Mariska néni is megértse, viszont azt sem szeretnénk, ha túlságosan le kellene vinni a kommunikáció színvonalát. Ez egy kötéltánc, mindig megpróbálunk az egyensúlyra törekedni.

Nemes: Megértem és szerintem is így kell csinálni. András is beszélt arról, hogy a figyelem hiánya nagyon fontos szempont. Más országokban komolyan figyelnek a kortárs művészetre és ott nem kell túlreklámozni, akkor is működik, mert megvan az a közeg, amelyben értelmezhető. Nem tudom megmondani, pontosan mi is ebben a sajtó feladata, de az biztos, hogy egyelőre nincs meg az a tömeg, amiben ez működik. A galériák nem operálnak még akkora tömeggel, hogy gazdaságosan tudják működtetni saját infrastruktúrájukat. Ebben mindannyiunknak közösen van felelősségünk. Az a szado-mazo frusztrációs játék, amit mi egymással űzünk itt Budapesten, kihat erre is. Azt érzem, hogy a kritikák nagyon rossz hangulatúak és sokszor nem szakmaiak. Legtöbbjük csak arra megy ki, hogy rossz hangulatot teremtsen. Amerikában a kritikus nem azt jelenti, hogy folyamatosan negatív dolgokat mond, hanem hogy benne van egy körben, amely értelmesen tud beszélgetni a művészetről. A napi kritikában András egyedülálló. Szakmai, koherens párbeszédre épülő kritikaírás sincsen. A kritika nem arról szól, hogy valami tetszik-e vagy sem, ez teljesen mellékes dolog.

Kozák: Most már összeállt a kép, eddig nem értettem, hogy a képzőművészetről beszélsz-e egyáltalán, mert ott nagyon ritka a negatív kritika.
 

Honoré Daumier: A kritikus

Nemes: Annyival egészíteném ki, hogy a kritika területén érződik az a belterjesség, amely nem fut ki máshova, mint egy direkt gyomrosba.

Kozák: New Yorkban is belterjes a kritika, csak náluk össze van csiszolódva.

Földes: Drámai fordulatot szeretnék tenni a beszélgetésben Réka felvetésére, hogy keresi azokat a módokat, miként lehetne legjobban a közönség felé kommunikálni. A VAM Design példáján okulva, azt látom, hogy ezek erős és agresszív kommunikációval rendelkeznek. Ennek a hátterében komoly politikai és pénzügyi segítség áll, mellyel belenyomják az emberek fejébe az információkat. Képesek kialakítani egy olyan képet, amely őket pozícióba hozza. Ezek a vállalkozások most gombaként nőnek ki a földből, és ha nem találjuk ki azt, hogy hogyan lehet effektíve eljuttatni az információkat a célközönséghez, már lehet, hogy késő lesz. Voltam ennek a bizonyos király utcai művészeti centrumnak a sajtótájékoztatóján, ahol felállt Beke László művészettörténész és azt mondta, hogy hajrá, mert mindez nagyon dinamikus kezdeményezés, de sajnos nem tudja, hogy ezeknek a műtárgyaknak itt mi lesz a sorsa, üzenete. Másnap elolvastam a napi sajtót, amelyben csak a hajrát írták le, miközben Beke tíz percig beszélt arról, hogy ő ezt az egészet nem érti. Sajnos, ezek a technikák fennállnak és nagyon veszélyesek.

Csejdi: Megfogadtam, hogy nem fogok erről beszélni, ezért nem tudok erre válaszolni. Ez egy államilag, közpénzekből finanszírozott hely. Nehéz bármit is progresszíven csinálni a semmiből. Mindannyian tudjuk, nem kell tovább ragozni. Az biztos, hogy kell egy minimális keret, ami szükséges az induláshoz.

Winkler: Az a szemlélet, amely a VAM Designnál ebben a néhány éves tervben a sajtóra vonatkozóan megjelent, dermesztően ijesztő volt a számomra. Ezeknek a sztoriknak pont az a veszélye, hogy annak a közönségnek, akit a VAM Design magának közönségként beszervez – és akinek jobb, rosszabb képeket egyaránt elad – teljesen mindegy, hogy milyen a sajtó kommunikációja. Ők nem kritikára, hanem inkább bibliográfiára vágynak, hogy íme, itt van egy 12 orgánumból álló lista arról a művészről, akinek a képét meg fogod venni, ennyi és ennyi helyen publikáltak róla. Ezeknek a vásárlóknak idejük sem lenne komoly dolgokat elolvasni. Tehát igazából nem tudom, hogy a Réka hol tudna ebbe a versenybe beszállni.

Földes: Ezt én sem tudom. Ezt a helyzetet kezelni kell.

Csejdi: Itt az a nehéz, hogy mi a minőségét tekintve – rossz szó, de – elit kultúrát csinálunk, amelyet pop módon kell kommunikálni ebben az iszonyatos információs és vizuális dömpingben. Elég összetett feladat, mely nap mint nap alakul. Tíz évvel ezelőtt még egészen más volt a helyzet, mint most. Az lenne az érdekes, ha egy kiállítás kulturális állítás lenne és az újságírók erre az állításra reagálnának. Mivel szól hozzá az én napi életemhez egy kiállítás?

Nemes: Itt már az a meghatározó, hogy mi érdekli az embereket. Alap, hogy tudjunk beszélni kortárs kultúráról. A művészek leginkább a globális térrel kommunikálnak és nincs egymás közti kommunikációjuk. Mit írjon erről egy mai újságíró? Lehet-e mai kortárs produkciókról írni? Léteznek-e ilyenek? Van-e értelme kritikai párbeszédet kezdeni? Nemrég voltam Tokióban egy robot-fesztiválon. Itt ez képzőművészeti esemény lenne, persze ott nem így definiálják. Olyan tömeges az érdeklődés, hogy hónapokkal a bemutatók előtt megveszik a jegyet. Látszik, hogy itt nem egy kifinomult, szofisztikált réteg érdeklődik, hanem a hétköznapi emberek.

Kozák: Nálunk csak a Monet volt ilyen.

Csejdi: Ne várjuk el minden művésztől, hogy ennyire direkt legyen!

Nemes: Száz kiállításból én is csak hármat nézek meg, pedig szakmabeli vagyok. Engem leginkább a kortárs művészet érdekel. Azt definiálom kortársnak, ami valamilyen párbeszédben van velem vagy az én világommal. Azt szeretném kihangsúlyozni, hogy mekkora az aránya azoknak az alkotásoknak, amelyek szeretnének velem kommunikálni.

Csejdi: Te a csúcs elit része vagy, de egy csomó egyéb kérdésfelvetés is létezik. Sokfélék vagyunk, sokféle dolog tetszik nekünk. Nem kell, hogy az újságíró csak feltétlenül magából induljon ki. Ha ő nem is érti, próbáljon meg utána járni, mit akarhat a művész, a kurátor.

Nemes: De ha nem érdekli, miért foglalkozzon vele?

Földes: Egyetértek veled, sokfélék vagyunk, de a sokféleséget összeköti az, hogy mindannyiunkat érdekel, vajon ebben a pillanatban mi történik velünk. A valóság nagyjából egy körülöttünk: globalizáció, nemzeti problémák, stb. Én is csak százból három kiállításra megyek el, mert az szólít meg. A kulturális sémák ismétlődései nekem már nem mondanak semmit. Itt elérkeztünk ahhoz, hogy nem csak az olvasókban kell keresni a hibát, hanem mintha a hazai képzőművészek közömbösek lennének a jelen valósága iránt.

Kozák: Azt mondjuk, hogy írnak valamiről, beszámolnak róla. Ez is egy olyan fogalom, ami nagyon megváltozott ebben e felgyorsult világban. Ha szétküldöm a sajtólevelemet, nagyon sok fórumon megjelenik. Évente egy-két kulturális újság biztosan elindul, ami aztán be is fuccsol. Úgyhogy érdekes ennek a definíciója, hogy mit is nevezhetünk egyáltalán publicitásnak, írásnak. Harminc éve egy cikkel még odakerülhetett valahova a művész, ma pedig nehéz lenne olyat mondani, ami ér is valamit.

Nemes: Én azért nem hoznám fel példának a 30 évvel ezelőtti állapotokat, mert az egy nagyon mesterséges helyzet volt, bár akkor a magaskultúra erősebben volt az emberek fejébe passzírozva és ennek voltak pozitív hozományai is.

Kozák: Egyszer egy interjúban mondták a Polgár lányok, hogy a Der Spiegel címlapján voltak mint magyar sakkozók. Mikor jelenne meg nálunk akármelyik hetilap címlapján mondjuk egy hozzánk látogató albán sakkozó?

Földes: Ezt a sport területén én nem tartom elképzelhetetlennek.

Kozák: Képzőművész biztosan nem kerül a címlapra Magyarországon!

Winkler: Szerintetek melyik az az intézmény, amely jól kommunikál, érti a feladatát és jól fogalmazza meg, jól juttatja el az információkat?

Földes: Én egy eléggé vitákra csábító választ tudok erre adni: szerintem a Szépművészeti jól kommunikál és hatékonyan éri el, amit akar. Kritikusai viszont azt mondják, hogy nem azt a célközönséget vonzza be, akit szeretne. Ha csak a kommunikációt nézzük, ott hatásos mechanizmus működik. Más is tanulhatna belőle és kicsipegethetné az értékes részeket.

Nemes: A nagyobb intézmények közül a Trafó jó kommunikációt folytatott, főleg a kortárs tánc területén. Somogyi Hajni és Bircsák Eszter nemzetközi színtéren is kiemelkedő színvonalat értek el kommunikációjukkal. A Trafó megvan a kortárs szcénában, az egyetlen olyan intézmény, amit mindig odanyomnak nekem. Ebből azt gondolom, hogy valamit jól csináltak.

Kozák: Én nem tudnék egy példát mondani, mert szerintem nagyon sok olyan intézmény van, amelyik jól kommunikál a magángalériák között is. Náluk sikeresnek számít, aki el tud adni. Ha egy kiállítást csak hárman néztek meg, de azok vettek képet, akkor már jól oldották meg a feladatot. Nagyon ritka viszont az a non-profit intézmény, amelyik jól kommunikál, kezdve a Műcsarnoktól a Stúdió Galériáig.

Csejdi: Mivel két dologban is érintett vagyok, egy hozzáfűzésem lenne a Szépművészetivel kapcsolatban. Minden nap szembesülünk a jó kommunikációjával, viszont nem tartom fairnek, hogy egy nem kortárs intézményt összehasonlítunk egy kortárssal. Előbbinél egy olyan közös tudatalattira tudsz hivatkozni, ami mindenkinek megvan. A kortárs esetében ez hiányzik és más kommunikációt igényel. A Trafó esetében pedig már az indulásnál hangsúlyos téma volt a kommunikáció kiemelt szerepe. Hajniék jól csinálták a nemzetközi dolgokat. Végkicsengésképp azt a kérdést vetném fel, hogy vajon mennyire befolyásolja ma a sajtót a publicitás? Ha egyszer lesz pénzünk, arról kérdezem majd meg a közönségünket, hogy mi az az információs adag, amely őt idehozta a kiállításra?

Nemes: Egymás véleménye biztosan mindig sokkal fontosabb, mint a sajtóé.

Winkler: Én inkább azt gondolom, hogy nehéz összehasonlítani kortárs és kanonizált művészetet kommunikáló intézményeket. A lényeg mégsem ez, hanem a hogyan? Ha egy újságíró egy kortárs alkotással kapcsolatban azzal szembesül, hogy az a bőréig hatoló élmény tud lenni, neki szól, akkor az egy jól megírt sajtóanyag tud lenni. Én is és Földes is nagyon sok sajtóanyagot kapunk nyílni és zárni készülő kortárs kiállításokról, de kevés az olyan, amely esetében a szöveg figyelembe veszi, hogy azt egy másik ember el fogja olvasni. Már az első soroknál eldől, hogy be tud e hatolni az agyamig.

Winkler: Mai beszélgetésünk témája, hogy milyen lenne az ideális művészeti sajtó? Ne azt a művészeti sajtót beszéljük, ami egy egészen zárt közegnek szóló, nagyon szigorúan vett szakmai dolog, hanem inkább azt, amit az András csinál: teljesen laikus és viszonylag nagyszámú közönségnek tudósít művészeti eseményekről. Pont tegnap gondolkoztam azon, milyen nagy szerencse, hogy Titeket kettőtöket is elhívtalak. A Velencei Biennále magyar pavilonja, mely körül rengeteg vita volt, még mielőtt a döntés megszületett volna, majd Andreas Fogarasi terve, melyet az egész magyar sajtó kétkedéssel fogadott. Végül ez nyerte a legjobb pavilonnak járó Arany Oroszlán díjat, úgy, hogy a magyar közönség utálta vagy közömbös volt. Ennek mi a tanulsága?

Csejdi: Tanulsága szerintem a magyar kulturális szcéna felé kell, hogy legyen, mert valószínűleg nem jó nézőpontból nézünk saját magunkra. Azt a fajta kritikai hozzáállást, amit tanúsítunk egyes képzőművészeti kiállításokkal kapcsolatban, csak egy lehetséges olvasat és a világ talán nem azzal a szemmel néz ránk, ahogyan mi magunkra tekintünk. Persze a biennále kapcsán nehéz eldönteni, hogy ez a nagyon kritikus álláspont mennyire kapcsolódik az előzményekhez.

Winkler: Nekem úgy tűnik, hogy András ellenérzése ott keletkezett. Nem úgy ment ki, hogy már eleve befolyásolták az előzmények, hanem megkérdezte a pavilonból kijövő embereket, mi a véleményük és ebből írt egy vicces, ám nagyon lesújtó cikket.

Csejdi: Igen, számomra is kérdéses, hogy valójában mi szülte az ellenérzéseket. Csodálkoztunk, mennyire egységes volt a zsűri véleménye. Egy olyan művet értékeltek, amelyhez többször is visszatértek, és egyre összetettebb képet alkottak róla. Tehát nem egy első benyomáson, impresszión alapuló alkotást értékeltek, hanem egy olyat, amely továbbgondolásra késztet. Az ember azt gondolná, hogy egy biennále látogatónak nem feltétlenül van arra ideje, hogy visszajárjon a különböző pavilonokhoz és komoly dolgokról gondolkozzon. Érdekes, mennyire egyöntetű volt a magyar sajtó kritikai megközelítése, szemben a biennále zsűrijével, mely végül is ezt a művet ajánlotta. Nagy kérdés számomra, hogy ebből a kettősségből milyen konzekvenciát von le a magyar újságíró szakma!

Földes: Nagyon érdekes kérdés, melynek a megválaszolása kétfelé vezet. Az egyik túl messzire vinne, úgyhogy kezdem a könnyebbel. Én nem érzem, hogy sajtóprobléma lett volna ez az ügy. Az értetlenséget inkább magának a munkának tulajdonítom, éppen ezért lett maga a cikk egyfajta közvélemény kutatás. Arra gondoltam, hogy én magyarként simán benne lehetek olyan mélyen ebben a dologban, hogy nem látom meg, mi is ebben a szuper. Egyszerű érdeklődőnek adva ki magam, húsz külföldit kérdeztem meg, mi volt a benyomásuk és egyetlen lelkendező szót nem hallottam. Ebből következtettem arra, hogy ez nem egy közönségbarát munka. És itt kanyarodnék át kicsit a másik témához, vagyis hogy mindez miként jelentkezett a magyar sajtóban. Mindenkiben felmerült a kérdés, vajon kihez szólnak ezek a munkák. Ahhoz az öttagú zsűrihez, aki a fél életét ezzel tölti, kortárs művészettel kel és fekszik vagy az egyszerű érdeklődőhöz? Szerintem – minden rossz indulat nélkül – azért nyerhetett ez a munka, mert a zsűri ezzel akart irányt mutatni, hogy íme, egy osztrák művész európai problémára mutat rá, vagyis megszűnik a kicsit mesterséges nemzeti reprezentáció. Erre tényleg nem volt példa más pavilonban.

Csejdi: Amit elmondtál, szubjektív interpretáció, de hivatalosan nem ez volt a zsűri indoklása.

Winkler: Min csóváltad a fejed?

Nemes: Több minden van, amihez szeretnék hozzászólni András véleményével kapcsolatban. Igazad van abban, hogy a biennále elsősorban szakmai seregszemle. De ez nem jelenti azt, hogy hosszú távon érthetetlenek maradnak olyan munkák, amelyek első látásra kicsit bonyolultnak tűnnek. Tudjuk, hogy a művészetben van egy 10-15 éves csúszás a szűk szakmai vélemény és a közönség véleménye között. Szerintem egyébként ez a munka nagyon jó volt. A zsűrinek tetszett, de én inkább annak tulajdonítom ezt, hogy az emlékezet politikával kapcsolatos témák nagyon divatosak mostanában. Ezen belül is jó, szépen installált munka, minden hibája ellenére is. Én teljesen jogosnak tartom, hogy megkaptuk azt a díjat, biztosan nem kisorsolták, hogy na most már aztán Magyarországnak is kell nyernie. Voltak jó pavilonok, de ez különlegesen jó volt.

Winkler: Kozi! Földes szempontjából itt az volt az alapeset, hogy van egy, a kortárs művészet nyelvét tökéletesen beszélő installáció, amitől egy laikus közelítéssel azt kapja az ember, amit Földes nagyon szórakoztatóan megírt. Amikor mondjuk nálad van egy kiállítás, teszel-e erőfeszítést, ha jön egy újságíró? Próbálod e kontextusba helyezni az adott munkákat? Dolgozol-e azon, hogy közérthetőbbé tedd a munkákat, ha már ott van a sajtó?

Kozák: Én személyesen nem szoktam rajta dolgozni, de ez Godot koncepciója. Azt tartom jó újságírónak, aki kér információt. Nagyon sok szubjektív vélemény lehetséges mindenről, de vannak olyan információk, amelyek hiányában nem szabad cikket írni.

Winlker: Az alapinformáció alatt azt az egy-két oldalas leírást érted, ami egy nagyon hozzáértő művészettörténész kezéből származik? Mert így ugyanoda jutunk. Én nagyon bírom Földes stílusát, hogy egy civil szemlélődő nézőpontját őrzi meg.

Kozák: Sajnos pont ezt a cikket nem olvastam Földestől, de éppen ezt a fajta újságírást hiányolom nagyon, amit ő is művel. Azokban az olvasott és jól ismert napilapokban, mint az Index és Origo, valamint a nyomtatott változatokban kellene jobban jelen lennie a kritikának. Húsz-harminc éve ez még meg volt és akik akkor írtak, még most is működnek, de már koruknál fogva is avíttas szemléletet közvetítenek. Visszatérve a kérdésedre, a szakmai véleményt soha nem művészettörténész írja nálunk, tehát nem túlzottan szakmai, csak alapadatokat mond el a művészről. Én inkább olyan információkra gondoltam, hogyha odajön valaki és megnézi a kiállítást, biztosan felmerül benne néhány kérdés. Ezt tartom természetesnek és jónak, mégis az a tapasztalatom, hogy az újságírók nem teszik fel ezeket a kérdéseket, hanem csak írnak valamit.

Földes: Én egyfajta ájtatosságot érzek az újságírókban a képzőművészettel kapcsolatban, amely leblokkolja a legtöbb újságírót és nem mernek kérdezni. Ha kint van a falon, el vannak ájulva és ez meggátolja a diskurzus létrejöttét. Mindez persze csak még inkább növeli a távolságot az olvasóval.

Csejdi: Teljesen egyetértek a Kozival, de mi megpróbáltuk bevezetni a Műcsarnokban, hogy minden kiállítás előtt tárlatvezetést tartunk a művészek jelenlétében. Befuccsolt a dolog, mert nincs rá érdeklődés, pedig ez olyan alkalom, amikor meglehetne ismeri a művészi szándékot és a kurátort.

Kozák: De kit hívunk tulajdonképpen újságírónak? Mert én az Andráson kívül nem tudnék túl sok olyan kritikust megnevezni, aki napi szinten ír a művészetről.

Winkler: Örülsz, hogy Te vagy a sztár?

Földes: Igen, nagyon szeretek sztár lenni!

Nemes: Sokan írnak művészetről, de például ha az Élet és Irodalmat olvasom, olyan, mintha megnyílna egy időkapu és térben, időben teljesen más világba lépnék át. Olyan dolgokról írnak, mintha nem is egy világban élnénk. Ilyen szemel a kortárs nyelven megírt, kortárs magyar kritika nem értékelhető. A szakmai téren folytatott viták is nagyon korlátoltak, bár ez pici tér és engem sem nagyon érdekel. Viszont a széles nyilvánosságnak szánt művészeti sajtó semmilyen, egy cérnaszál.

Kozák: Szerintem van ebben egyfajta információhiány is!

Winkler: Mire gondolsz?

Kozák: Elsősorban a képzőművészeti újságírásra, de a többi is marginális. Én például nagyon sokszor láttam, hogy egy kiállításunkról megjelenik néhány cikk az interneten, napilapokban, művészeti folyóiratokban, mégis, ha megkérdezem egy laikus, de művészet iránt érdeklődő ismerősömet, azt látom, hogy fogalma sincsen, mi van nálunk. Ha olvassa valaki a cikkeket, kritikákat, a tárlat részt egyszerűen átlapozza. Valahol ez jogos, hiszen olyan emberek írnak, akik nem magáról a művészetről, hanem a művészettörténetről nyilatkoznak, ráadásul túlságosan szakmai, túlírt szövegekkel vannak tele a lapok.

Nemes: Nagyon jó indulatú vagy! Én például ha az ÉS-ben azt olvasom egy tárlatnál, hogy a kolorit, meg satöbbi, azt érzem, hogy elővennék egy machetát és szétcsapnék köztük, mert ezt a szót körülbelül hetven éve írták le utoljára. Szerintem már a nagymamám sem használta.

Kozák: Én még használom.

Csejdi: Az is nagy probléma, hogy nincs sok orgánum. Ha a szaksajtót leszámítom, van négy-öt napilap és néhány hetilap, amely szakszerűen tud reagálni a dolgokra, ez nagy jóindulattal is csak 10-15 lap a komolyabb internetes portálokat is beleszámítva. Ezen kívül van az úgynevezett vélemény újságírás, ez nagyon jó és szeretem, jól szórakozom rajta, ugyanakkor az egy lehetséges olvasat és nem feltétlenül takarja a realitást. Könnyen el tudnám képzelni, hogy főleg egy sok vitát kiváltó kiállítás esetében akár két-három kritika is megjelenjen egymás mellett, ez prezentálná a lehetséges olvasatokat. Hiszen annyira nincs múzeum és kiállítás látogatási kultúránk, hogy az elkeserítő. Sokszor szembesülök azzal itt a Műcsarnokban, hogy mennyire szegényes nálunk a vizuális nevelés. Nem tudják dekódolni az ide érkező látogatók a kiállított dolgokat. A sajtónak nagyon nagy szerepe lehetne abban, hogy részt vegyen egyfajta nevelői tevékenységben. Ezt fontosnak tartanám.

Földes: Ez nagyon nehéz, mert az emberek utálják, ha nevelik őket. Próbálom úgy megközelíteni a dolgokat, hogy az ne legyen fennkölt, és azon a nyelven beszéljünk az olvasóhoz, amit ők is használnak. Ne játsszuk meg magunkat! Csak ez hozhatja közelebb hozzájuk azt, amiről írunk. Való igaz, hogy kéne nevelni, de nem tudom, hogy az első lépést a sajtóban kell e megtenni. Az emberek egyszerűen továbblapoznak, mert megvan rá a lehetőségük. Ez egy saját farkába harapó kígyó, melynek feje a kiállítóhely vagy a múzeum, aztán van a nevelés, és van a prezentáció, vagyis a sajtó. Valahol ezt a kört meg kellene szakítani.

Csejdi: Én sem olyan nevelésre gondolok, hogy adjunk képzőművészeti abc-t az emberek kezébe, hanem arra, hogy többféle megközelítési módot prezentáljunk. Te ez alól kivétel vagy, mert bármilyen egyszerűen is fogalmazol, illetve érthető nyelven, utánajársz a dolgoknak és még le is ülsz beszélgetni az alkotókkal, felteszed a Téged izgató kérdéseket. De azért ez valljuk be, nem jellemző.

Nemes: Most egészen elmentünk a művészettől, pedig szerintem ez nem a művészeti sajtót érintő probléma, hanem hogy nincs kortárs kultúránk, illetve a kortárs kultúrához való viszonyunk tragikus. Ez társadalmi probléma. Térben és időben eltévedt helyen élünk, ahol az embereknek nincs közük a múltjukhoz, jelenükhöz. Furcsa törések vannak ebben. Most nem akarok csoportos pszichoanalízisbe átmenni, de először azt kéne tisztáznunk, hogy érdekel-e minket a múltunk, jelenünk annyira, hogy beszélgessünk róla. Például András írásaiból az derül ki, hogy ezeknek a dolgoknak van jelene. De ha felszállunk a hármas metróra, poros üvegek mögött bejutunk egy abszolút nem kortárs térbe és minden sarkon azt érezni a nagyvárosi életben, hogy nem a jelent kreáljuk. És ez nem pénz kérdése, nem az államnak kell minket kortárs terekkel körülvennie, hanem magunknak kell megkreálnunk saját kortárs kultúránkat, amelyre érdemes reflektálni. Az Indexen vagy bármely fórumon, van-e folyamatos reflexió saját jelenünkre, azon kívül, hogy nagyon triviális szinten politikáról beszélgetünk és a benzinár drágulásáról? Tudunk-e például kortárs módon beszélgetni kajákról? Van-e kortárs gasztronómiai érdeklődésünk? Nekem az a tapasztalatom, hogy nincsen, hanem meg kellene kreálnunk. Egyáltalán érdekeljen minket az, hogy én vagy a következő generáció, mivel veszi körül magát!

Winkler: A Kitchen Budapesten, amit Te szerveztél, számomra nagyon nagy élmény volt az a természetesség, ahogyan körbevezettek minket a különböző platformok között. Ilyen értelemben ez kortárs esemény volt. A munkák maguk is, és azok felénk való közvetítése is.

Nemes: Nekem ott mindig az a stratégiám, hogy csak olyan embereket hívok el, akik ismerőseim, és szeretném, ha megismernék vagy érdekli őket. Sosem küldünk ki általános sajtónak szóló meghívókat. Annak a helynek a kommunikációs vezetője vagyok és minden sajtólistát töröltettem az összes rendszerből. Magyarországon tilos mechanikusan kezelni a sajtót, mert nincs ilyen jellegű, mechanikusan kezelhető sajtónk. Azt a négy-öt, néha csak egy embert kell hívni, akinek érdemes szólni. Nem működik a sajtótájékoztató sem. Menj be például Bécsben vagy bárhol Európában egy hírlapárusító üzletbe, és nézd meg, hogy mekkora a kortárs művészettel foglalkozó szekció. Hol van kritika például a napi sajtóban?

Földes: Igen. És a sajtó ráadásul lenyomata az alaphelyzetnek, mert az újságok nyilván arról írnak, ami érdekli az embereket. Az olvasók nem találják a kapcsolatot a képzőművészettel, a kortárs kultúrával, leszámítva a gazdag embereket, akik ezt gyűjtik és akiknek ez státusszimbólum. Talán a nevelésnél kell kezdeni, hogy az alkotók azzal foglalkoznak, amivel te is, csak éppen máshogy fogalmaznak. Ezt nekünk dekódolni kell. Fontos és akár menő dolog, hogy egy képben, vagy videó munkában elmondják a véleményüket.

Kozák: Én csak azzal a tételével nem értenék egyet Andrásnak, hogy a sajtó nem felelős ezért. Nem hiszem, hogy a nyolcvanas években jobban érdekelte az embereket a kultúra, mégis mentek kiállításokra. Az más kérdés, hogy diktatúra volt és rájuk volt kényszerítve. Ha abban a kettő darab tévéműsorban lement a kulturális adás, mindenki tudta. Most tehetnének a sajtósok nagyobb lépéseket ebbe az irányba, mert azt eszik az emberek, amit eléjük raknak.

Földes: Az internetes sajtóban nagyon látszik, hogy mit olvasnak az emberek, mert percre pontosan megfigyelhető, hogy melyik cikkre hányan kattintanak. Maga a rendszer erre a megfigyelésre épül, tehát ez nagyon erős egymásra hatás. Ha az újságíró sokszor ír olyanról, amit nem olvasnak, akkor előbb-utóbb azt mondják neki, hogy a te cikkedet csak 3000-en olvasták fél óra alatt, míg a másikat 13.000-en. Vannak olyan trükkök, amiket próbálok a képzőművészettel kapcsolatban behozni. Elmondtam a véleményemet arról, hogy hogyan lehet műtárgyakat értelmezni és milyen diskurzusok vannak, miközben az egész egy megtörtént sztoriba volt ágyazva: elhívtam egy juppi barátomat, hogy segítségére legyek élete első műtárgyának megvásárlásában.

Kozák: Tartom azt az állítást, hogyha mondjuk beleírom egy cikk címébe a nyal szót, rengetegen fognak rákattintani. Visszakanyarodva a velencei biennáléhoz, az orosz pavilonban erőszakos, szexista képeket vetítettek és egyszerűen nem bírtam felállni. Tömött sorokban ültek bent az emberek és senki nem tudott elszakadni, mert kíváncsi volt, mi lesz a következő jelenet. Ezzel szemben a magyar pavilon nem lépte át a látogatók ingerküszöbét. Ettől függetlenül nem az orosz pavilon volt jobb.

Nemes: Szórakoztató ipari megközelítésben ez igaz, de mégiscsak képzőművészetről van szó!

Földes: A mostani beszélgetésünk elég furcsa, mert van két teljesen különböző kontextus: a képzőművészet kontextusa és a sajtó belső logikája. Tulajdonképpen arról beszélünk, hogy a kettő metszetét miként lehet tágítani, miközben logikájuk nem feltétlenül azonos.

Winkler: Mondtad az előbb, ha András beleírja egy cikk címébe a nyal szót, sokkal többen elolvassák. Ha sajtóanyagot készítetek egy kiállításról ki választja ki, hogy mely képek kerüljenek bele? Van bennetek egyfajta tudatosság és inkább az etetősebb, mutatósabb, szexibb vagy érthetőbb képeket külditek?

Kozák: Általában négy-öt képet rakunk be egy sajtólevélhez. A rendszerező elv nagyon egyszerű: egyrészt próbáljuk a művészre legjellemzőbb munkát kiválasztani, másrészt nem lehet nagyon részletgazdag, csak egy-két alakos képet küldeni. Ezen kívül én nem feltétlenül akarom mindig a színeset, a négy-öt kép közül kettő általában dacból sötét.

Csejdi: Azon gondolkozom, hogy ki kiről, kinek és mit kommunikál. Te megteheted, hogy elhívod azt az öt-tíz embert, akik a barátaid, mi ezt a Műcsarnokban nem tehetjük meg. Nem zárhatunk ki bizonyos embereket az információs körünkből. Ugyanakkor nagyon nehéz kérdés számunkra, hogy mit, miért és hogyan kommunikáljunk. Néha kapunk kurátoroktól olyan szöveget, amelyet szinte lehetetlen úgy kommunikálni, hogy mondjuk Mariska néni is megértse, viszont azt sem szeretnénk, ha túlságosan le kellene vinni a kommunikáció színvonalát. Ez egy kötéltánc, mindig megpróbálunk az egyensúlyra törekedni.

Nemes: Megértem és szerintem is így kell csinálni. András is beszélt arról, hogy a figyelem hiánya nagyon fontos szempont. Más országokban komolyan figyelnek a kortárs művészetre és ott nem kell túlreklámozni, akkor is működik, mert megvan az a közeg, amelyben értelmezhető. Nem tudom megmondani, pontosan mi is ebben a sajtó feladata, de az biztos, hogy egyelőre nincs meg az a tömeg, amiben ez működik. A galériák nem operálnak még akkora tömeggel, hogy gazdaságosan tudják működtetni saját infrastruktúrájukat. Ebben mindannyiunknak közösen van felelősségünk. Az a szado-mazo frusztrációs játék, amit mi egymással űzünk itt Budapesten, kihat erre is. Azt érzem, hogy a kritikák nagyon rossz hangulatúak és sokszor nem szakmaiak. Legtöbbjük csak arra megy ki, hogy rossz hangulatot teremtsen. Amerikában a kritikus nem azt jelenti, hogy folyamatosan negatív dolgokat mond, hanem hogy benne van egy körben, amely értelmesen tud beszélgetni a művészetről. A napi kritikában András egyedülálló. Szakmai, koherens párbeszédre épülő kritikaírás sincsen. A kritika nem arról szól, hogy valami tetszik-e vagy sem, ez teljesen mellékes dolog.

Kozák: Most már összeállt a kép, eddig nem értettem, hogy a képzőművészetről beszélsz-e egyáltalán, mert ott nagyon ritka a negatív kritika.

Nemes: Annyival egészíteném ki, hogy a kritika területén érződik az a belterjesség, amely nem fut ki máshova, mint egy direkt gyomrosba.

Kozák: New Yorkban is belterjes a kritika, csak náluk össze van csiszolódva.

Földes: Drámai fordulatot szeretnék tenni a beszélgetésben Réka felvetésére, hogy keresi azokat a módokat, miként lehetne legjobban a közönség felé kommunikálni. A VAM Design példáján okulva, azt látom, hogy ezek erős és agresszív kommunikációval rendelkeznek. Ennek a hátterében komoly politikai és pénzügyi segítség áll, mellyel belenyomják az emberek fejébe az információkat. Képesek kialakítani egy olyan képet, amely őket pozícióba hozza. Ezek a vállalkozások most gombaként nőnek ki a földből, és ha nem találjuk ki azt, hogy hogyan lehet effektíve eljuttatni az információkat a célközönséghez, már lehet, hogy késő lesz. Voltam ennek a bizonyos király utcai művészeti centrumnak a sajtótájékoztatóján, ahol felállt Beke László művészettörténész és azt mondta, hogy hajrá, mert mindez nagyon dinamikus kezdeményezés, de sajnos nem tudja, hogy ezeknek a műtárgyaknak itt mi lesz a sorsa, üzenete. Másnap elolvastam a napi sajtót, amelyben csak a hajrát írták le, miközben Beke tíz percig beszélt arról, hogy ő ezt az egészet nem érti. Sajnos, ezek a technikák fennállnak és nagyon veszélyesek.

Csejdi: Megfogadtam, hogy nem fogok erről beszélni, ezért nem tudok erre válaszolni. Ez egy államilag, közpénzekből finanszírozott hely. Nehéz bármit is progresszíven csinálni a semmiből. Mindannyian tudjuk, nem kell tovább ragozni. Az biztos, hogy kell egy minimális keret, ami szükséges az induláshoz.

Winkler: Az a szemlélet, amely a VAM Designnál ebben a néhány éves tervben a sajtóra vonatkozóan megjelent, dermesztően ijesztő volt a számomra. Ezeknek a sztoriknak pont az a veszélye, hogy annak a közönségnek, akit a VAM Design magának közönségként beszervez – és akinek jobb, rosszabb képeket egyaránt elad – teljesen mindegy, hogy milyen a sajtó kommunikációja. Ők nem kritikára, hanem inkább bibliográfiára vágynak, hogy íme, itt van egy 12 orgánumból álló lista arról a művészről, akinek a képét meg fogod venni, ennyi és ennyi helyen publikáltak róla. Ezeknek a vásárlóknak idejük sem lenne komoly dolgokat elolvasni. Tehát igazából nem tudom, hogy a Réka hol tudna ebbe a versenybe beszállni.

Földes: Ezt én sem tudom. Ezt a helyzetet kezelni kell.

Csejdi: Itt az a nehéz, hogy mi a minőségét tekintve – rossz szó, de – elit kultúrát csinálunk, amelyet pop módon kell kommunikálni ebben az iszonyatos információs és vizuális dömpingben. Elég összetett feladat, mely nap mint nap alakul. Tíz évvel ezelőtt még egészen más volt a helyzet, mint most. Az lenne az érdekes, ha egy kiállítás kulturális állítás lenne és az újságírók erre az állításra reagálnának. Mivel szól hozzá az én napi életemhez egy kiállítás?

 

 

Honoré Daumier: Kritikusok, 1862, Montreal Museum of Fine Arts


Nemes: Itt már az a meghatározó, hogy mi érdekli az embereket. Alap, hogy tudjunk beszélni kortárs kultúráról. A művészek leginkább a globális térrel kommunikálnak és nincs egymás közti kommunikációjuk. Mit írjon erről egy mai újságíró? Lehet-e mai kortárs produkciókról írni? Léteznek-e ilyenek? Van-e értelme kritikai párbeszédet kezdeni? Nemrég voltam Tokióban egy robot-fesztiválon. Itt ez képzőművészeti esemény lenne, persze ott nem így definiálják. Olyan tömeges az érdeklődés, hogy hónapokkal a bemutatók előtt megveszik a jegyet. Látszik, hogy itt nem egy kifinomult, szofisztikált réteg érdeklődik, hanem a hétköznapi emberek.

Kozák: Nálunk csak a Monet volt ilyen.

Csejdi: Ne várjuk el minden művésztől, hogy ennyire direkt legyen!

Nemes: Száz kiállításból én is csak hármat nézek meg, pedig szakmabeli vagyok. Engem leginkább a kortárs művészet érdekel. Azt definiálom kortársnak, ami valamilyen párbeszédben van velem vagy az én világommal. Azt szeretném kihangsúlyozni, hogy mekkora az aránya azoknak az alkotásoknak, amelyek szeretnének velem kommunikálni.

Csejdi: Te a csúcs elit része vagy, de egy csomó egyéb kérdésfelvetés is létezik. Sokfélék vagyunk, sokféle dolog tetszik nekünk. Nem kell, hogy az újságíró csak feltétlenül magából induljon ki. Ha ő nem is érti, próbáljon meg utána járni, mit akarhat a művész, a kurátor.

Nemes: De ha nem érdekli, miért foglalkozzon vele?

Földes: Egyetértek veled, sokfélék vagyunk, de a sokféleséget összeköti az, hogy mindannyiunkat érdekel, vajon ebben a pillanatban mi történik velünk. A valóság nagyjából egy körülöttünk: globalizáció, nemzeti problémák, stb. Én is csak százból három kiállításra megyek el, mert az szólít meg. A kulturális sémák ismétlődései nekem már nem mondanak semmit. Itt elérkeztünk ahhoz, hogy nem csak az olvasókban kell keresni a hibát, hanem mintha a hazai képzőművészek közömbösek lennének a jelen valósága iránt.

Kozák: Azt mondjuk, hogy írnak valamiről, beszámolnak róla. Ez is egy olyan fogalom, ami nagyon megváltozott ebben e felgyorsult világban. Ha szétküldöm a sajtólevelemet, nagyon sok fórumon megjelenik. Évente egy-két kulturális újság biztosan elindul, ami aztán be is fuccsol. Úgyhogy érdekes ennek a definíciója, hogy mit is nevezhetünk egyáltalán publicitásnak, írásnak. Harminc éve egy cikkel még odakerülhetett valahova a művész, ma pedig nehéz lenne olyat mondani, ami ér is valamit.

Nemes: Én azért nem hoznám fel példának a 30 évvel ezelőtti állapotokat, mert az egy nagyon mesterséges helyzet volt, bár akkor a magaskultúra erősebben volt az emberek fejébe passzírozva és ennek voltak pozitív hozományai is.

Kozák: Egyszer egy interjúban mondták a Polgár lányok, hogy a Der Spiegel címlapján voltak mint magyar sakkozók. Mikor jelenne meg nálunk akármelyik hetilap címlapján mondjuk egy hozzánk látogató albán sakkozó?

Földes: Ezt a sport területén én nem tartom elképzelhetetlennek.

Kozák: Képzőművész biztosan nem kerül a címlapra Magyarországon!

Winkler: Szerintetek melyik az az intézmény, amely jól kommunikál, érti a feladatát és jól fogalmazza meg, jól juttatja el az információkat?

Földes: Én egy eléggé vitákra csábító választ tudok erre adni: szerintem a Szépművészeti jól kommunikál és hatékonyan éri el, amit akar. Kritikusai viszont azt mondják, hogy nem azt a célközönséget vonzza be, akit szeretne. Ha csak a kommunikációt nézzük, ott hatásos mechanizmus működik. Más is tanulhatna belőle és kicsipegethetné az értékes részeket.

Nemes: A nagyobb intézmények közül a Trafó jó kommunikációt folytatott, főleg a kortárs tánc területén. Somogyi Hajni és Bircsák Eszter nemzetközi színtéren is kiemelkedő színvonalat értek el kommunikációjukkal. A Trafó megvan a kortárs szcénában, az egyetlen olyan intézmény, amit mindig odanyomnak nekem. Ebből azt gondolom, hogy valamit jól csináltak.

Kozák: Én nem tudnék egy példát mondani, mert szerintem nagyon sok olyan intézmény van, amelyik jól kommunikál a magángalériák között is. Náluk sikeresnek számít, aki el tud adni. Ha egy kiállítást csak hárman néztek meg, de azok vettek képet, akkor már jól oldották meg a feladatot. Nagyon ritka viszont az a non-profit intézmény, amelyik jól kommunikál, kezdve a Műcsarnoktól a Stúdió Galériáig.

Csejdi: Mivel két dologban is érintett vagyok, egy hozzáfűzésem lenne a Szépművészetivel kapcsolatban. Minden nap szembesülünk a jó kommunikációjával, viszont nem tartom fairnek, hogy egy nem kortárs intézményt összehasonlítunk egy kortárssal. Előbbinél egy olyan közös tudatalattira tudsz hivatkozni, ami mindenkinek megvan. A kortárs esetében ez hiányzik és más kommunikációt igényel. A Trafó esetében pedig már az indulásnál hangsúlyos téma volt a kommunikáció kiemelt szerepe. Hajniék jól csinálták a nemzetközi dolgokat. Végkicsengésképp azt a kérdést vetném fel, hogy vajon mennyire befolyásolja ma a sajtót a publicitás? Ha egyszer lesz pénzünk, arról kérdezem majd meg a közönségünket, hogy mi az az információs adag, amely őt idehozta a kiállításra?

Nemes: Egymás véleménye biztosan mindig sokkal fontosabb, mint a sajtóé.

Winkler: Én inkább azt gondolom, hogy nehéz összehasonlítani kortárs és kanonizált művészetet kommunikáló intézményeket. A lényeg mégsem ez, hanem a hogyan? Ha egy újságíró egy kortárs alkotással kapcsolatban azzal szembesül, hogy az a bőréig hatoló élmény tud lenni, neki szól, akkor az egy jól megírt sajtóanyag tud lenni. Én is és Földes is nagyon sok sajtóanyagot kapunk nyílni és zárni készülő kortárs kiállításokról, de kevés az olyan, amely esetében a szöveg figyelembe veszi, hogy azt egy másik ember el fogja olvasni. Már az első soroknál eldől, hogy be tud e hatolni az agyamig.