A magányos cédrus és libanoni barátai
Joggal pályázhat a leghíresebb magyar festmény titulusra. Számtalan címlapon szerepelt, bélyegen sokszorosították, végtelen mennyiségű másolat és poszter készült róla. A Magányos cédrus a hazai festészet egyik legismertebb ikonja, mégse tudtuk róla eddig, hogy hol készült, ki vagy mi volt a modellje. Pőrén, valóságtól elemelve áll a szikla peremén, heroikus pusztulásának narancsszín felhőjébe burkolódzva. A Google Street View és a Kongresszusi Könyvtár segítségével viszont most fény derült titkára: előkerült az igazi „magányos” cédrus. Egykori és mai formájában.
Lehetséges együttható
Rajk László egykori műterme a Paulay Ede utcában mostantól Art Department néven nyilvános művészeti térként működik, így az első kiállítást, amelyet Rajk László, a Kis Varsó és Schmied Andi munkáiból állított össze a kurátor, Soós Andi, szemlélhetjük egyrészt intézményi szempontból, másrészt önmagában. Az intézmény profilja, szerepe és súlya persze csak hónapok vagy évek múlva látszik majd igazán, egyelőre annyi bizonyos, hogy a művészeti szabadgondolkodás kapott újabb teret, amelyben a tervek szerint több generáció elképzelései találkozhatnak, illetve ütközhetnek.
Állandó újratervezés
Angol nyelvű katalógusokat lapozgatva biztos mindenkit ütött már szíven egy ilyen képaláírás: Lazlo Mednyanszky Austro-Hungarian. Vagy: Slovakian.
Kísérlet a figyelem újraelosztására
The Milk of Dreams, vagyis Az álmok teje – az 59. Velencei Biennálé címét a főkurátor, Cecilia Alemani Leonora Carrington egyszerre nyugtalanító és meghökkentően üdítő mesekönyvének címéből kölcsönözte. A brit születésű Carrington a harmincas évek végétől a szürrealizmus egyik központi alakja volt, akit már Max Ernsttel való 1937 és 1940 közötti kapcsolatát megelőzően rabul ejtett a mágia és a szimbolizmus. 1953-ban költözött Mexikóba, ahol a helyi boszorkányhagyományokat és a mexikói miszticizmust például Remedios Varóval, émigré pályatársával tanulmányozva alakította ki sajátos formanyelvét. Művei most a Biennálé központi kiállítása mellett a Peggy Guggenheim Museum Surrealism and Magic: Enchanted Modernity (Szürrealizmus és mágia: bűbájos modernitás) című válogatásában is szerepelnek.
Kémiai nász a szürrealista festészetben
Szeptemberig a velencei Guggenheimben, októbertől a potsdami Barberiniben látható egy tárlat a szürrealisták mágia iránti érdeklődéséről. (1) A téma talán legavatottabb művésze Kurt Seligmann volt, aki 1939 szeptemberében a szürrealisták közül elsőként emigrált New Yorkba. Itt elkezdett a varázslással, alkímiával és boszorkánysággal foglalkozó könyvritkaságokat gyűjteni: ő volt a szürrealisták legfőbb összeköttetése az okkultizmussal. Festészetében is ez az érdeklődés tükröződik, emellett mágiáról írt a szürrealisták folyóiratába, a VVV-be és az avantgárd Viewba. Összegző kötetét 1948-ban publikálta The Mirror of Magic: A History of Magic in the Western World (2) címmel (magyar fordítása, a Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban (3) 1987-ben jelent meg).
Genitálpánik
Szikra Renáta az Artmagazin 98. lapszámában megjelent cikkében a bécsi Mumok a Sammlung Verbundot, a feminista avantgárd alkotásait összegyűjtő kollekciót bemutató kiállítása kapcsán írt arról, hogyan használták az 1960-as, 1970-es évek feminista művészei a saját testüket médiumként. A feminista avantgárd Gabriele Schor kétezres évekbeli fogalma, és a bécsi Sammlung Verbund kialakulásával együtt jött létre. Az irányzatot a világháborúk utáni avantgárdok közé soroljuk, hiszen az alkotók az avantgárd művészekhez hasonlóan a társadalmi renden belül próbáltak elérni változást. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy maga a feminizmus is hozzájárult a művészeti irányzathoz, például relativizálta a túlnyomórészt férfiakhoz kötött avantgárdizmust.
Dalvonalak a kiállítótérben
Edinburgh egykori piacának épületeiben a nemrég átalakított és kibővített Fruitmarket Gallery közösségi és kiállítótérként működik. Tavaly novemberben itt nyílt meg A New Language (Egy új nyelv) címmel Howardena Pindell kortárs képzőművész kiállítása, amely hatvanéves pályafutásának két távoli idősíkját helyezi egymás mellé. Az alkotásait átszövő történeteken túl az Egyesült Államokban már a hetvenes években sikeresnek tartott művész életére is ráláthatunk; a rasszizmus és a jelenünket leíró antropocén kor társadalmi és ökológiai veszélyei úgy kapcsolódnak egymáshoz az életművében, hogy klisék helyett új nézőpontokat kínálnak a látogatóknak.
Posztmodern technoesztétikák a vizuális kultúrában
Ahogy azt Brian McHale, amerikai irodalomteoretikus részletesen elemzi Postmodernist Fiction című könyvében (melynek jelenleg még nincs magyar fordítása – a szerk.), a modernitás és posztmodernitás közötti átmenetet a műveket alapvetően strukturáló kérdések fókuszának megváltozásában is felfedezhetjük. Míg a modernitás fő irányultsága episztemológiai jellegű, tehát a fő kérdése az, hogy mit és hogyan tudhatunk a világról, addig ez a teoretikus faggatózás a posztmodernre sokkal inkább ontológiai jellegűvé válik: a kérdés nem az többé, hogy mit tudhatunk a világról, hanem az, hogy melyik világban vagyunk egyáltalán. Míg a modernitás irodalmának populáris kistestvérműfaja a krimi volt, addig a posztmodernnek kétségkívül a sci -fi és a fantasy. Úgy vélem, ez a megállapítás kiterjeszthető más művészeti ágazatokra is, legyen az akár a film vagy a képzőművészet. A digitalitás és az internet elterjedése, valamint a poszthumanizmus és a posztantropocentrikus perspektíva megjelenése pedig még inkább felerősítette azt a lételméleti bizonytalanságot, amely valamilyen módon jelentős számú kortárs alkotást körülleng. Az emberi szubjektum létállapotának, egocentrikus percepciójának és valóságának megkérdőjelezése, valamint a különböző nonhumán, természeti -technológiai jelenségek egyre erőteljesebb tematizálása mind a mchale-i diagnózist támasztják alá.
Férfi múlt, női jelen, de kié a jövő Velencében?
Az idei, 59. Nemzetközi Velencei Képzőművészeti Biennáléval kapcsolatban már a megnyitó utáni első napokban így szóltak a szalagcímek: „a nők biennáléja”, „a nők éve Velencében”, „elérkezett a nők világa a Biennálén”, „meghódítják a nők Velencét”. A Cecilia Alemani főkurátor által rendezett The Milk of Dreams (Az álmok teje) című központi kiállításon szándékoltan több női művész látható, mint valaha a Biennálé történetében (idén kétszáztizenhárom művészből csak huszonegy férfi, ami az eddigi arányszámoknak éppen az ellenkezője). Ebbe az idei, határozott női narratívába, amelyre a kulisszák mögött már régóta várt/vágyott a nemzetközi kortárs képzőművészeti közeg, illeszkednek a Biennálé idei díjazottjai is. Katharina Fritsch német és Cecilia Vicuña chilei művészeknek ítélték oda az Arany Oroszlán-életműdíjat, a Biennálé két legfontosabb elismerését pedig két fekete női művész kapta: a brit Sonia Boyce a legjobb nemzeti pavilonnak járó díjat, míg az amerikai Simone Leigh a Központi Pavilon legjobb kiállítójának járó díjat vehette át.
A Csontváry–Jancsó-tengely
Fáy Miklós 2007 óta az Artmagazin szinte minden lapszámába ír, gyakran az Artanzix, a Kiállítás vagy a Gutenberg-galaxis rovatba. Azonban az Egy kép rovatban megjelent Virág az ember című 2017-es műelemzésével M. S. mester Vizitáció című festményéről új színt hozott a műértelmezésbe radikálisan személyes hangvételével, megmutatta, milyen messzire el lehet rugaszkodni bevett művészettörténeti olvasatoktól és szempontoktól. Bizonyította, hogy sokszor indokolt lehet az is, ha nagyon szubjektív, sajátos benyomások alapján gondolunk újra egy képet. Épp ezért kértük fel, hogy ismét az Egy kép rovatba írjon.
Színalkímia
Henri Matisse festészetével kapcsolatban gyakran olvasható a színek alkímiája kifejezés, és általában nem zsurnalisztikai fordulatként, hanem inkább az egész pályáját meghatározó ambícióra utalva: valami szellemit hozni létre, a festészethez, szobrászathoz szükséges anyagokkal addig kísérletezni, amíg megtörténik ezek átlényegülése. Mondhatnánk, hogy valójában minden művészt ez mozgat, de Matisse-t épp akkor mozgatta, amikor a művészet sorsfordulója zajlott, vagyis amikor a valóság minél hívebb leképezése helyett a világegyetem magasabb rendű összefüggéseinek feltárása felé törekedtek a gondolkodó elmék. Ebbe éppúgy beletartozott az érzések és színek közti kölcsönhatások kutatása, mint az, hogy megértsék az egyes műfajok sajátosságait és azoknak megfelelően dolgozzanak.
Leopoldine von Habsburg házassága és a brazíliai expedíció
Az osztrák–brazil kapcsolatok több száz évre nyúlnak vissza, ami elég meglepő, mert az egyébként hatalmas kiterjedésű Habsburg Birodalom kimaradt a gyarmatosítás Európa számára gazdaságilag hasznos, ám brutális történetéből. Hogy Bécsben miért rendeztek mégis két csodálatos kiállítást Brazília függetlenségének 1822-ben történt kikiáltása alkalmából? Minden bizonnyal azért, mert a tragikus sorsú főhercegnőnek, Maria Leopoldine von Habsburgnak szerepe volt Brazília történetének alakulásában, a másik ok pedig az lehet, hogy a vele utazó tudósok és művészek jelentős részt tudhatnak magukénak a kontinens méretű ország természeti csodáinak felfedezésében. Leopoldine Európában kevéssé ismert, annál inkább az Brazíliában, ahol nemzeti hősként tisztelik.