Hol az a vadkan?
Azt mondja nekem a bátyám („nincs is bátyád”), miután megjött a Boschkiállításról, hogy köszöni. Szerényen mosolygok, mint a család szórakoztatásért felelős minisztere, aki mindenkinek megmondja, hová menjen, mit nézzen, mit hallgasson, mosolygok, mint aki ezt előre tudta. Bosch ilyen. Mindenkinek bejön. Bejött már a gimnáziumban is, ahol először hallottam róla, és egy viszonylag vad fiú azt magyarázta, hogy a Bosch az baromi jó, azok a fejek meg figurák, virágok meg gyümölcsök. Az egész világa olyan kísérteties.
De Bijenkorf. Egy legendás holland áruházlánc és a modern művészetek
Ha valaki esetleg tavaly Hollandiában járt, és elsétált a De Bijenkorf (A Méhkas) nagyáruház amszterdami, eindhoveni, hágai vagy éppen rotterdami épülete mellett, nyilván nem kerülték el figyelmét azok a kirakatokban elhelyezett művészi installációk, melyek egy In de Maak (Készülőben) című 2021-es vándorkiállítás alkalmával azt hivatottak érzékeltetni, hogy egyes kortárs formatervezők, illetve fiatal képzőművészek hogyan reflektálnak a legendás áruházlánc százötven éves történetére. (1) Bár minden felkért alkotó (2) valamilyen más, egyedi módon közelített a témához, annyi mindenképpen összeköti ezeket a munkákat, hogy bepillantást engednek abba a hosszú és összetett alkotói (és értékesítési) folyamatba, mely egy-egy új termék megtervezésétől és elkészítésétől egészen addig tart, míg az adott árucikk (bútor, ruhanemű, cipő, táska, piperecikk stb.) forgalomba kerül, és nem utolsósorban az intenzív és hatásos reklámkampánynak köszönhetően végül vásárlóra talál. (3)
Barokk freskók IV. Zalakomár – Az önfejű festő esete
Kiskomárom (1) a 14. században az Óbudai Szent Péter és Pál prépostság birtoka volt. III. Ferdinánd az 1648-ban alapított nagyszombati szeminárium (Seminarium Generale) kezelésébe adta jövedelmének biztosítására.
A nőműtárgy.
Kele Judit Textil textil nélkül alcímet viselő munkája két, analóg fényképezőgéppel készített fotónegatív egymásba csúsztatásával alkotott fekete-fehér fotó, amely a művészt ábrázolja egykori Benczúr utcai lakásában. (1) A fényképen egy fehér zománccal bevont – Kele édesapja által, a könnyű mozgathatóság érdekében repülőgép alumíniumból készített – szövőszék látható, mely szinte az egész képfelületet kitölti. A szövőszék lánc- és vetülékfonalát egy-egy meztelen, vékony női test, maga Kele Judit helyettesíti. Egyenes testtartással, kezét felemelve, a vertikális fonalat állva, a horizontális fonalat pedig fekve, bal lábát a szövőszék jobb széléhez helyezve alkotja. A két test, melyek enyhén transzparensek és oldalnézetből látjuk őket – a negatívok egymásba csúsztatása által –, keresztfonálként találkoznak a kép bal oldalán. A fekvő nőalak az eltérő fényviszonyok miatt néhány árnyalattal világosabb az állónál. A fény a megörökített térbe – melyből csupán egy világos, feltehetőleg fehér színű fal és parketta látszódik – a bal oldalról érkezik, így a fotó jobb oldala világosabb, mint a bal. A fotó Kele Judit I am a Work of Art (Műalkotás vagyok, 1979–1985) című sorozatának első darabja. (2)
Birkás Ákos és az építészek
Kutya nehéz úgy emlékezni, ha az ember nem emlékszik tényekre. Nagy szerencse, ha kézzel fogható bizonyítékok vannak a keze ügyében. Birkás Ákosról szép számmal maradtak ilyenek negyvenévnyi barátságunk nyomán. Gyerekvigyázással indult a kapcsolatunk – jóval fiatalabbak voltunk a párommal, Madarász Ildikóval, mint Ákos. Szerettünk a közelében lenni, ha erre alkalom kínálkozott. Aki ismerte, vonzódott hozzá. Mégsem vitt nagy társaságot, a munkája magányra kárhoztatta. Viszont ha nem dolgozott, jöttek a kirándulások a Budai-hegyekbe, a Cserháton, a Mátrában, később Várgesztesen, már ott alvósan.
Az apóriatároló kipakolása
1986-ban jelent meg a kulturális antropológia iránt is érdeklődő vizionárius amerikai író, Ursula K. Le Guin The Carrier Bag Theory of Fiction (A fikció tarisznyaelmélete) című szövege (1). Az írás az emberi eredet történetét meséli el újra – gondolatmenetének lényege, hogy a technológiára, technikai vívmányokra nem mint az uralom lehetséges eszközeire, hanem kulturális batyuként, hordozóként tekint. Hogy ez pontosan mit jelent? Olvasatában a marokkövek, ölésre alkalmas szerszámok előtt őseink legnagyobb találmányai a tárolásra alkalmas eszközök voltak: kosarak, hajból készített hálók és társaik. Hiszen ha nincs miben hazavinni az élelmet, akkor csak a gyomor által befogadható táplálék hasznosítható, hogyha pedig az élelem nem osztható meg az otthon várakozó, gyalogolni képtelen társakkal, akkor őket kell a hátunkon cipelni, ami lassítja a mozgást – hogy csak két evidens példát említsünk. Le Guin szövegében a főhős szerepét a tárolók, batyuk és zsákok kapják – véleménye szerint az egyik legemberibb gesztus, hogy amire szükségünk van, azt el akarjuk tenni, magunkkal akarjuk vinni, hogy megőrizzük vagy épp megosszuk. Le Guin konklúziói a sci-fi irodalom felé kanyarodnak, azonban néhány fogalmat behelyettesítve könnyedén jutunk el a képzőművészet területén is érvényes tudáshoz. Hiszen: a mű is tároló, üzenetet foglal magában, az üzenet dolgokról mesél, a dolgoknak pedig jelentősége és jelentése van. A művészet egy csomag, amely a dolgokat sajátos és erőteljes kapcsolatban tartja egymással és velünk.
A felfedezés és megértés öröméről
Lopott Banksy-művel illusztrált kollekciót adott ki nemrég egy ismert ruhamárka, a különböző street art stíluselemek galériákban és a műtárgypiacon köszönnek vissza, de a graffiti mégsem a kánon része, és bizonyos esetekben a hatályos magyar jogszabályok szabadságvesztéssel büntetik. Nem könnyű rájönni, hogyan gondolkozzunk róla, sőt néha már alig vesszük észre.
Egy lebontott városrész rekonstruálása
„Tekintetes székesfővárosi Tanács! Tudvalevő dolog, hogy a Gellérthegynek a Tabánvárosrészhez tartozó oldalán levő házak lassanként ki fognak sajátittatni. [...] Az sem tagadható, hogy ez a hegyoldal a maga igénytelen, kidöltbedült rendezetlen házcsoportjaival, ha nem is értékes, de érdekes maradványa a régi Budának [...] épen ezért kár volna, ha e házikók ugy részletükben mint csoportok szerint teljesen eltünnének, mielőtt a jövő számára legalább képekben megörökittetnének.”
Arról, ami nincs, azzal, ami van
Eloxált alumínium, napvédő üveg, márvány, kerámiacsempe, lakkozott fa, farostlemez, márvány, glazúrozott kerámia, profilozott üveg, hőszigetelő üveg, parketta, hullámpala, hungarocell, acél. Többek között ezek az anyag- meghatározások szerepelnek a műtárgyak leírásában Andreas Fogarasi új, a Budapest Galériában megrendezett Skin Calendar – A város bőre című kiállításán.
Feminista Psycho?
1972 januárjában nyílt meg az Amerikai Egyesült Államokban a Womanhouse, az első nőközpontú művészeti kiállítás a kísérletezés és az együttműködés fúziójaként vagy épp (női) szellemi közösségként, amely a művészetnek számító tevékenység kereteit a performatív és helyspecifikus művek felé is tágította.
Elhervadt Rózsa
Halász András (Pecás) a magyar neoavantgárdból és az akkori elitista szubkultúrából startolt el, hogy Párizson át New Yorkba érkezzen, majd negyed század múltán megint egy nyugat-európai lépcsőfokot beiktatva hazatelepedjen, és tanítani kezdjen a Képzőművészeti Egyetem festő tanszékén. Így aztán belülről ismeri az akkori történetet, de kívülről, amerikai szemmel is rálát a budapesti művészeti életre, egyáltalán a magyar Művészetre (az ő nagybetűhasználata!). Facebook-posztok és barátokkal folytatott viták, beszélgetések generálták azt a szövegfolyamot, amelynek rövidített, szerkesztett változatát most közreadjuk, remélve, hogy bármennyire szubjektív is, sok fontos adalékkal tud szolgálni. Mindazonáltal ez csak egy a sok lehetséges narratíva közül!
Megtanultam minden hibát nagyra becsülni. Interjú Tölg-Molnár Zoltánnal
Régóta nézek fel egy műteremablakra a Rákóczi úton. Most két dolgot is sikerült ott bepótolnom: végre feltehettem Tölg-Molnár Zoltánnak az összes, alkotóművészetét érintő kérdésemet, és úgy tűnik, a dohányzásra is sikerült örökre visszaszoknom. Interjú.
Mit (nem) állítunk? Köztéri átalakulások a Duna-parton
A 2010-ben induló Duna-parti szobrok sorozatban a szerző a száz év múlva arra sétáló szemével is megkísérelte látni a szobrokat, a sétát hat fotóművész lencséjén keresztül követhettük. Ha száz még nem is, tíz év már mögöttünk van a jövőből megidézett tekintet távolságából. Mit üzen az elmúlt tizenkét évben felépített emlékezetpolitika?