Férfi múlt, női jelen, de kié a jövő Velencében?
Az idei, 59. Nemzetközi Velencei Képzőművészeti Biennáléval kapcsolatban már a megnyitó utáni első napokban így szóltak a szalagcímek: „a nők biennáléja”, „a nők éve Velencében”, „elérkezett a nők világa a Biennálén”, „meghódítják a nők Velencét”. A Cecilia Alemani főkurátor által rendezett The Milk of Dreams (Az álmok teje) című központi kiállításon szándékoltan több női művész látható, mint valaha a Biennálé történetében (idén kétszáztizenhárom művészből csak huszonegy férfi, ami az eddigi arányszámoknak éppen az ellenkezője). Ebbe az idei, határozott női narratívába, amelyre a kulisszák mögött már régóta várt/vágyott a nemzetközi kortárs képzőművészeti közeg, illeszkednek a Biennálé idei díjazottjai is. Katharina Fritsch német és Cecilia Vicuña chilei művészeknek ítélték oda az Arany Oroszlán-életműdíjat, a Biennálé két legfontosabb elismerését pedig két fekete női művész kapta: a brit Sonia Boyce a legjobb nemzeti pavilonnak járó díjat, míg az amerikai Simone Leigh a Központi Pavilon legjobb kiállítójának járó díjat vehette át.
A Csontváry–Jancsó-tengely
Fáy Miklós 2007 óta az Artmagazin szinte minden lapszámába ír, gyakran az Artanzix, a Kiállítás vagy a Gutenberg-galaxis rovatba. Azonban az Egy kép rovatban megjelent Virág az ember című 2017-es műelemzésével M. S. mester Vizitáció című festményéről új színt hozott a műértelmezésbe radikálisan személyes hangvételével, megmutatta, milyen messzire el lehet rugaszkodni bevett művészettörténeti olvasatoktól és szempontoktól. Bizonyította, hogy sokszor indokolt lehet az is, ha nagyon szubjektív, sajátos benyomások alapján gondolunk újra egy képet. Épp ezért kértük fel, hogy ismét az Egy kép rovatba írjon.
Színalkímia
Henri Matisse festészetével kapcsolatban gyakran olvasható a színek alkímiája kifejezés, és általában nem zsurnalisztikai fordulatként, hanem inkább az egész pályáját meghatározó ambícióra utalva: valami szellemit hozni létre, a festészethez, szobrászathoz szükséges anyagokkal addig kísérletezni, amíg megtörténik ezek átlényegülése. Mondhatnánk, hogy valójában minden művészt ez mozgat, de Matisse-t épp akkor mozgatta, amikor a művészet sorsfordulója zajlott, vagyis amikor a valóság minél hívebb leképezése helyett a világegyetem magasabb rendű összefüggéseinek feltárása felé törekedtek a gondolkodó elmék. Ebbe éppúgy beletartozott az érzések és színek közti kölcsönhatások kutatása, mint az, hogy megértsék az egyes műfajok sajátosságait és azoknak megfelelően dolgozzanak.
Leopoldine von Habsburg házassága és a brazíliai expedíció
Az osztrák–brazil kapcsolatok több száz évre nyúlnak vissza, ami elég meglepő, mert az egyébként hatalmas kiterjedésű Habsburg Birodalom kimaradt a gyarmatosítás Európa számára gazdaságilag hasznos, ám brutális történetéből. Hogy Bécsben miért rendeztek mégis két csodálatos kiállítást Brazília függetlenségének 1822-ben történt kikiáltása alkalmából? Minden bizonnyal azért, mert a tragikus sorsú főhercegnőnek, Maria Leopoldine von Habsburgnak szerepe volt Brazília történetének alakulásában, a másik ok pedig az lehet, hogy a vele utazó tudósok és művészek jelentős részt tudhatnak magukénak a kontinens méretű ország természeti csodáinak felfedezésében. Leopoldine Európában kevéssé ismert, annál inkább az Brazíliában, ahol nemzeti hősként tisztelik.
Határtárgy
Az Orvostörténeti Múzeum állandó kiállításával párbeszédbe lépő képzőművészeti intervenciókról Lépold Zsanett számolt be részletesen az Artmagazin 124. lapszámában.1 A cikk a kiállítás narratívája mellé idézte K. Horváth Zsolt a bundátlan Vénuszról írt cikksorozatát (amely később könyvként is megjelent2). A Várószoba kiállítás katalógusába K. Horváth Zsolt mellett Darida Veronika, Sándor Judit, Csányi Gergely és Kerényi Szabina, valamint Szőke Alexandra írt tanulmányt a női orvoslás és páciensi helyzetek, a női test szabadsága és megítélése szempontjából. A projekthez a katalógus 2021-es megjelenése alkalmából térünk vissza.
Ádám Judit, a magyar absztrakció elfelejtett matchmakere
„1959-ig általában tájképeket, portrékat, csendéleteket festettem, majd a dolgok természetes fejlődésének menetében 1960 óta fokozatosan a nonfiguratív (absztrakt) festészet felé orientálódtam. Figyelemmel kísérem a világ képzőművészetének sokféle irányzatát és […] levelezést folytatok különböző országok múzeumaival és galériáival. Levelezésem alapján több nyugatnémet múzeum hajlandó volt arra, hogy magyar nonfiguratív művészek műveinek bemutatására kiállítást hozzon létre.” (1)
Dramma giocoso. Révész László Lászlóról
A hermeneutika alaptézise szerint az értelmezés folyamatát az idegenség érzése indítja el: az, hogy nem – vagy félig – értjük, ami előtt állunk, és ezért az ismerős felől indulunk az ismeretlen felfedezésére. Az egy éve váratlanul elhunyt Révész László László (1957– 2021) – festő, média- és performanszművész, rendező, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára – képei is ezt az idegenség és ismerősség közti, sokat emlegetett helyet lakják be, ennek megfelelően az interpretáció során a mű újramegvalósítására adnak lehetőséget különféle változatokban. Révész Az ismeretlen remekmű című Balzackisregényt feldolgozó filmjének (1993) interpretációértelmezése is ezt a felfogást visszhangozza. Révész munkássága a festészet és a grafika, valamint a szimbólumhasználat, gondolkodásmód szempontjából azokkal szorosan összefüggő performansz mellett a korai komputerművészet története mentén közelíthető meg – ez az emlékezés céljából létrejött írás az előbbire koncentrálva elsősorban Révész munkáinak olvasatára, recepciójára figyel a legfontosabb felmerült szempontok, fogalmak kiemelésével. (1)
Miskolc, Dunaújváros, Salgótarján és Paks után: a modern Kecskemét
Ezévi első túránk egy nem kifejezetten a szocializmus korában született modern épületeiről ismert városba vezetett. Kecskemétről mindenkinek a Cifrapalota vagy más szecessziós épület jut az eszébe, de ettől még itt is találunk érdekes késő modern épületeket.
„...talán sosem váltottam szót élő művésszel úgy, hogy Cezanne neve ne merült volna fel viszonylag hamar”
Geskó Judit 2012-ben rendezte a Cézanne és a múlt. Hagyomány és alkotóerő című nagysikerű kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. Ehhez kapcsolódott egy angol nyelvű, 2017-ben kiadott konferenciakötet. A járvány miatt az eredeti tervekhez képest némileg eltolódva, 2021 októberében nyílt meg Geskó átfogó, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található művekből kiinduló projektjének második része, a Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig, amelyet a Cezanne-monográfiájáról híres Richard Shiff nyitott meg. Vele beszélgettünk.
Georgia ablakai
”I wish you could see what I see out my window. (Bárcsak látnád, amit én látok az ablakomon át.)”
Térbe kilépő vonalak. Molnár Zsolt művészetéről
Tény, hogy az ember és a természet (változzon akárhogyan is ez utóbbi fogalom definíciója) kapcsolata a nyugati gondolkodásnak, a filozófiának, a művészetnek a kezdetektől kitüntetett, kifogyhatatlan témája. A klímaválság fenyegetésének árnyékában azonban korunk globális kapitalista berendezkedésének viszonya a természeti környezethez megkerülhetetlen politikai és társadalmi, sőt morális problémává vált. Ez természetesen azzal jár, hogy a kortárs művészetnek – a tematikus kurátori kiállítások világában, a társadalmi témákra kötelezően érzékeny, progresszív képzőművészetnek – is meg kell találnia a megfelelő pozíciókat, hogy kivehesse részét a témáról folytatott diskurzusban. A kérdések, hogy melyek ezek a releváns pozíciók, milyennek kell lennie a legitim művészeti hozzájárulásnak, az utóbbi években nemzetközi szinten mindennapos polémia tárgyát képezik, és ez valószínűleg még egy jó darabig így is marad. Itthon azonban mintha az egyébként is csak ritkán meg-megszólaló kritika részéről a kelleténél nagyobb csend övezné ezt a területet. Ezt a csendet én sem fogom megtörni, ugyanis egy egészen más típusú feladatra kaptam felkérést: egy olyan képzőművész, Molnár Zsolt portréjának megrajzolására, aki a maga egészen sajátos módján a kultúratermészet viszonyt dolgozza fel munkáin újra és újra, de akinek művészete alapvetően különbözik az ökológiai kérdésekkel foglalkozó, társadalomtudományos elméleteket fókuszba állító, sokszor azokat illusztráló kritikai megközelítésektől. Amit mégis mondani szeretnék, az csupán annyi, hogy Molnár (sokszor túlságosan leegyszerűsített, de annál határozottabb) tartózkodása a statementektől és az, ahogyan az alapvető vizuális eszközöket mármár klasszikusként jellemezhetően használja, a fentieknél egyszerre kevesebbet és többet is mond a témáról, és ez számomra figyelemre méltóvá és érdemessé teszi arra, hogy mégis e narratíván belül kapjon helyet.
Magasművészet alacsony példányszámban
Az Artmagazin immár tizenegyedik alkalommal nyújtotta át a hazai művészeti vásárok legszebb standjának járó díjat az Art Market Budapesten, amelynek ebben az évben a Bálna adott otthont. Az idei terepszemlét a Pszeudoposzt kollektíva tagjai tartották, a nyertes pedig a Heart & Cherry Limited Editions lett. Sárvári Zitával, a projekt megálmodójával beszélgettünk.
A festészet múltja és jövője, az oktatás jelene. Hecker Péter „önreflektív” sorozatai
A Busó bevásárlószatyorral csónakázik, Apu kézen áll, A jószívű rendőr kölcsönadja a pisztolyát a síró kisfiúnak és az ezekhez hasonlóan meghökkentő és viccesen abszurd címek Hecker Péter védjegyévé váltak az idők során. Abszurditás, humor, váratlan helyzetek, szövegek.
