Edinburgh egykori piacának épületeiben a nemrég átalakított és kibővített Fruitmarket Gallery közösségi és kiállítótérként működik. Tavaly novemberben itt nyílt meg A New Language (Egy új nyelv) címmel Howardena Pindell kortárs képzőművész kiállítása, amely hatvanéves pályafutásának két távoli idősíkját helyezi egymás mellé. Az alkotásait átszövő történeteken túl az Egyesült Államokban már a hetvenes években sikeresnek tartott művész életére is ráláthatunk; a rasszizmus és a jelenünket leíró antropocén kor társadalmi és ökológiai veszélyei úgy kap­csolódnak egymáshoz az életművében, hogy klisék helyett új nézőpontokat kínálnak a látogatóknak.

A galéria földszinti tereiben kiállított konceptuális munkái az 1970-es években készültek, amikor a Yale Egyetemen tanult festészetet. Az időszakot környezetének férfi dominanciájával és ki nem mondott elvárásokkal jellemezte: a cél nagy méretű absztrakt festmények létrehozása volt, ami állandó, rejtett viszonyítási pontként végül az ő művészetét is befolyásolta. A Rosalind Krauss által médiumspecifikusnak és folyton ismétlődő mintázatnak tartott raszter a négyzethálós papírok rácsszerkezetében ismerős motívumként jelzi a kapcsolódási pontot; míg a rajtuk látható lyukasztott papírkörökbe írt számok és strigulák Roman Opałka fáradhatatlan aszketizmusát is megidézik. A papírmunkákkal kiállított, évekig használt stencil a transzcenden­cia helyett egyrészt a játékosság gesztusáról győzi meg a befogadót; személyes élmények és a korszak festészeti tendenciái között nyit átjárót. A festékszóróval készített színes köröknek ugyanakkor ellentétes jelentésrétege is van: a szegregáció és rasszizmus gyerekkori élményéhez kapcsolódnak. Howardena Pindell egy gyökérsörstandnál szembesült azzal, hogy színes pöttyel jelölték az afroamerikaiaknak szánt bögréket és evőeszközöket. A kirekesztés és elutasítás tapasztalata a papírmunkákon túl jellemzően aktivista művészetében jelenik meg az 1980-as évektől: korai kulcsművét, a Free, white and 21 (Szabad, fehér és 21) című videómunkáját a kronológiát követve állították ki a földszinti galériatérben. Annak ellenére, hogy az első fekete nő volt, aki a MoMA-ban dolgozott kurátor asszisztensként, faji és nemi előítéletek miatt rendszeresen elutasították munkáit és hátráltatták szakmai fejlődését. Azért, hogy zavartalanul dolgozhassanak és függetlened­jenek az érvényesülésüket akadályozó környezetüktől, tizenkilenc, szintén diszkriminált nőművésszel megalapították az Artist in Residence (A.I.R.) nevű kollektívát és galériát 1972-ben, ám Pindell itt sem talált befogadó közegre és közönségre. Az interszekcionalitást figyelmen kívül hagyó második hullámos feminista csoportban sem voltak nyitottak az általa javasolt témákra és az őket foglalkoztató problémák perspektíváinak tágabb értelmezésére. Erre is utal a videójában, ahol fehér alteregója hálátlannak nevezi valódi énjét, amiért nem értékeli eléggé a lehetőségeit és a művészeti közegében elfoglalt helyzetét.

A kiállítás címe is ezeket a nézőpontokat járja körül: egy esszéjének részletére utal, amelyben az 1980–1990-es évek marginalizált művészeinek és saját munkásságának értelmezésével, valamint kontextusba helyezésével foglalkozott. Howardena Pindell szerint azért van szükség új nyelvre (vagy beszédmódra), mert az olyan terminusok, mint „kisebbség” vagy „feltörekvő” valójában korlátozzák és lealacsonyítják a színesbőrű embereket és teljesítményüket, tehetetlennek tüntetik fel őket. A jogfosztás a szavakkal kezdődik, hiszen ezek a kifejezések megerősítik a rendszerszintű rasszizmust – a kiállítás pedig egy ezt felülíró narratívára nyit ablakot.

Az időben távolinak tűnő világokat, a huszadik század rasszizmusát és a hu­szonegyedik század szimptomatikus természeti katasztrófáit végső soron az kapcsolja össze, hogy kit tekintünk embernek. Nicholas Mirzoeff szerint az antropocentrikus (emberközpontú) fogalmának gyökere nem a termé­szethez vezet, hanem az emberek egymáshoz fűződő viszonyrendszeréhez, amelynek középpontjába az impe­rialista férfit helyezi, aki egy személyben testesíti meg az egész emberiséget. Még olyan jelentős kortárs gondolkodók is megfeledkeznek saját privilegizált helyzetükről, mint Bruno Latour, aki korábban a nők és rabszolgák szavazati jogának megvonását azonos szintű problémaként tárgyalta. Mirzoeff álláspontja szerint, ha univerzális történelmet akarunk írni arról, hogyan globalizálta a világot a kapitalizmus, akkor abba a rabszolgatartás történetét is bele kell foglalnunk a kü­lönböző javak transzatlanti kereskedelmével és a vírusok terjedésével – tehát az antropocén központi kérdéseivel – együtt.

Mirzoeff gondolatainak feszültsége a kiállítótérben a 2020-ban készült Columbus című installációban és a Rope/Fire/Water (Kötél/Tűz/Víz) című videómunkában éri el tetőpontját. A kifeszített sötét vásznon a ras ­ szizmus történeti kontextusba kerül: II. Lipót belga király kongói gyarmatosítását és Kolumbusz amerikai hódításait az alkotó a kézcsonkítás gyakorlatának ábrázolásával idézi fel, amelyet ellenállás vagy elégedetlenség esetén hajtottak végre az őslakosokon. A videóba az embertelen bánásmód napjainkig tartó történetét is beemeli, a nézőt így a lincseléstől és kolonializmustól a Black Lives Matter mozgalmat megelőző és kiváltó (és továbbra is releváns) rendőri erőszak bemutatásáig kíséri. Az erőszak külön­böző formái mellett Pindell statisztikákat, a meggyilkolt gyermekek és felnőttek neveit is a filmbe foglalja, a reprezentáció és az azt meghaladó tények pedig akkor is lesújtanak a né­zőre, ha már rendelkezett előzetes tudással a fajgyűlölet történelméről és a kiállítótérben is felidézett gyilkosságokról. Az aktivista művészet vizuális ereje a tudásátadáson túl triggerként is működhet a „társadalmilag elkötelezett” vagy a hasonló traumatikus élményeket átélt befogadók számára. Az ebből fakadó túláradó érzések és szorongás enyhítésére a művész és a galéria is kínál egy-egy stratégiát. 

Howardena Pindell a szép kategóriájának médiumspecifikus lehetőségeivel reflektál az aktivista művek hatására: újabb, 2020-ban készült absztrakt munkáinak vizuális gyógyító hatását helyezi szembe – a térben és átvitt értelemben – a többi munka fontos és terhelt témáival. A Plankton Lace #1 (Planktoncsipke #1) színes és csillogó, feszítetlen vászondarabokból összeöltött festményt a bolygó egészségéhez elengedhetetlen mikroorganizmusok képére formálta. Ambivalens a társadalmi egyenlőtlenségeket a klímaválság és az óceánok felmelegedésének veszélye által csillapítani, de az időfaktor miatt talán mégis működőképes a sugallat. Az ábrázolás részletei a fest­mény környezetével, a fénnyel vagy a látogatóval kialakított kölcsönhatásban változnak: a kép esztétikai mi­nőségével és a szemlélődéssel töltött idő hosszával távolít el a brutalitás élményétől, az emlékezést mégsem befolyásolja. A második emeleti absztrakt műalkotások – köztük a Songlines: Connect the Dots (Dalvonalak: kösd össze a pontokat) című 2017-es festménye – tükrök: általuk reflektálhatunk a látottakra, hogy a kiállításon megfogalmazott új beszédmód működésbe léphessen.

A dalvonalak (vagy álomösvények) az ausztrál őslakosok animista tájékozódási rendszerének azon útvonalait jelölik, amelyeket korábban a helyi teremtő lények is bejártak. A megfelelő dalokat és sorrendjüket ismerő személy a dallam felidézésével a környék tájékozódási pontjait vagy a más csoportokhoz vezető utakat is kön ­ nyedén megtalálhatja, és egyúttal élet­ben is tartja a földet, amin jár. A galériában elhelyezett, a True and Woke (Igaz és éber) elnevezésű közösségi pro­jekt által készített alternatív kísérőszöveg is hasonlóan strukturált, a táj helyett azonban a kiállítótérben való kiigazodásban és az érzelmi reakciók kezelésében segíti a látogatókat. A füzet információkat tartalmaz a traumák és triggerek természetéről, mentális és fizikai gyakorlatokat javasol a kiállításon és az utána megélt stressz enyhítésére, az olvasó pedig a neki szegezett kérdések megválaszolásával a tanulás tapasztalatával is gazdagodhat. A men­tális egyensúlyt segítő vezető jelensége meglepő, de eddigi hiánya még inkább; mintha a társadalmilag elkötelezett művészet nem számolt volna saját komolyan vehetőségével, a befogadói élmény esztétizált, de pszichológiai szempontjaival. 

Howardena Pindell kiállításán nemcsak megférnek egymás mellett a pár­huzamos valóságok – egykor dichotómiák –, hanem támogatják is egymást: a befogadók számára nyújtott értelmezések épp azért nem veszítenek érvényükből, mert elemeik állandó mozgásban vannak. Az alkotások közötti párbeszéddel, személyes megélésekkel és tényekkel telített élmény túlmutat saját terein: azzal az érzéssel enged kilépni a galériából, hogy a művészet nyelve is megismerésre érdemes álomösvény.

Howardena Pindell képzőművész, író, aktivista, tanár és kurátor 1943-ban született Philadelphiában. A hatvanas években a Bostoni és a Yale Egyetemen tanult, majd a New York-i MoMA kurátor asszisztenseként dolgozott. 1979-ben hagyta ott múzeumi állását, azóta tanít a Long Island-i Stony Brook Egyetemen. Az Egyesült Királyságban 2021 novemberében volt először nonprofit intézményben egyéni kiállítása.