Családi triptichon
Mindketten kétszer láttuk a darabot, egymás nélkül, így összesen négy előadásról írunk. Az első és a legutóbbi megtekintés között három hónap telt el.
William Shakespeare – Mohácsi testvérek: A velencei kalmár
Nem tudni, a Miskolci Nemzeti Színház mikor játszhatja majd megint A velencei kalmárt, de addig is idézzük fel az elmúlt időszak egyik legjobb díszletét.
Egy következmények nélküli világ illúziója
A TÁP Színház legfrissebb darabjával, A Menedékkel indult el a Trafó őszi évada, ami egy megrázóan aktuális morális kérdéskört jár körül ebben a gondterhes időszakban.
Hangképek
A tánctól a színházba érkező Horváth Csaba előadásainak absztrakt látványvilága a kellékek mellett legelsősorban előadóinak mozdulataiból – tehát testekből építkezik. Talán ezért hiányzik Horváth Csaba mellől egyetlen, meghatározó tervező. Ez akkor is így van, ha Benedek Mari jelmezeit vagy Antal Csaba nevét muszáj kiemelni az életműben: előbbi alkotója Az öngyilkosnak is, és mindketten például az azt megelőző Vaterlandnek (2017). Az elmúlt évek egyik legfontosabb Horváth Csaba-bemutatója, A te országod (2015) esetében pedig Mocsár Zsófia neve megkerülhetetlen, akinek „négyzetrácsos”, majdnem kubista díszlete lényegi dialógusban áll ezzel a színházzal.
Életlabirintus az Állami Bábszínházban
A nagyszabású Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállítást követően 2017 őszén Ország Lili Stúdióvá keresztelte kamaratermét a Budapest Bábszínház (az Állami Bábszínház jogutódja). Gergye Krisztián ez alkalomból befalazva – in memorian Ország Lili címmel rendezett előadást a festőművész képeiből inspirálódva, személye és művészete előtt tisztelegve.
„Unicorns, aren't they extinct in the modern world?”
Az Üvegfigurák szinte iskolapéldája lehet a reflektált díszletnézésnek, mivel a darab írója, Tennessee Williams egy csoport díszletelemet, az üvegállatkákat eredetileg is a legkiemeltebb helyen, a címben szerepeltette, és ezen felül is különösen figyelt arra, hogy mi minden legyen a színpadon. A darab folyamán a törékeny, nagyon-nagyon féltett, ugyanakkor giccses tárgyacskák egy vitrinben csillognak, ahonnan időről időre előkerülnek. Hol ténylegesen kézbe veszi őket a csonka család legfiatalabb tagja, Laura, hol csak ott fényeskednek a Wingfield-lakás közepén mint a sztoriban sorra előforduló, párhuzamba állítható helyzetek metaforái.
Kékszakáll
Már a plakátja is igazán menő. Kocsiban a pirosnál figyeltem meg, egy villamosmegálló hirdetőtábláján, és rögtön lejött, hogy a bennem élő operettképhez képest meglepően modern vizuális világgal van dolgom. Magával a darabbal nem éreztem volna, hogy van dolgom, a Bartók-féle kékszakállú herceg várával utoljára gimnáziumban foglalkoztam alaposan – hála Klembala Géza szuperszónikus zenetanárunknak – és meglettem volna a történet nélkül még évekig. De a korábban látott Székely Kriszta-rendezéseket nagyon szerettem, néztem, milyen munkatársi csapat dolgozott vele a színpadra állításban, és boldogan mentem a bemutatóra.
A Lear asztala
Sajnos a fotókon nem igazán érzékelhető, hogy nagyon erősen lejt a színpad a Lear királyban. Mindjárt ránk csúszik a hatalmas asztal, ami kerek ugyan, de úgy ül körülötte a 13 szereplő, mintha az Utolsó vacsorát néznénk, ami egyébként ugyanígy kicsit magasabban van. Itt Pesten mi, a nézők ugyanúgy nézzük (mondjuk csak ha nem az erkélyre szól a jegyünk) hogyan ebédelnek egy másik világban, mint ahogy Milánóban a turisták, vagy ahogy valaha a Santa Maria delle Grazie kolostor szerzetesei.
A feketéről
Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének.
Elidegenítő bordély a Mikszáth téren
Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének.