Nem tudni, a Miskolci Nemzeti Színház mikor játszhatja majd megint A velencei kalmárt, de addig is idézzük fel az elmúlt időszak egyik legjobb díszletét.

Bár a vírushelyzet mindenképpen kedvezett a szabadtéri színpados eseményeknek, nem véletlen, hogy a Mohácsi testvérek Miskolcról kölcsönzött augusztusi produkciójára pár nap alatt elfogytak a jegyek a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A velencei kalmárt 2013 tavaszán, Alföldi korszakának utolsó évében egyszer már megrendezte Mohácsi János a Nemzeti Színházban. A Miskolci Nemzeti Színház verziója azonban valahogyan ütősebbre sikeredett. A díszletről és arról, hogy hogyan lehet megoldani Velencét víz nélkül, Mohácsi Andrással, a díszlet tervezőjével beszélgettem.

Ritkán fordul elő, hogy egy színdarabra elegendő pénz jut. 2013-ban a díszletre pedig szinte semennyi forrás nem maradt. A legfontosabb módszer akkor a „díszlethiány megtervezése” volt, amely az ottani adottságok felhasználásával, a színpad gépezeteinek bevonásával és friss diplomás MOME-s diákok tárgyaival valósult meg. Ezzel ellentétben az új, miskolci kisszínpadra tervezett díszlettel András szobrászi és festői látásmódja sokkal jobban megmutatkozik. Ebben a verzióban hatalmas rozsdás vaslapok illusztrálják Velence szűk sikátorait. Letisztult, de mégis összetett, teátrális, de nem uralja le a színpadi feszültséget. Komor, de olykor mégis ragyogóbb, mint néhány jelenet mélységes sötétsége.

A velencei kalmár filmszerű történetszálához Kovács Márton markáns zenéje mellett a forgószínpad asszisztál. A díszlet forgatása lehetővé teszi a jelenetek nesztelen átkúszását snittből snittbe. A tér dramaturgiáját a labirintus adja, amelyet András ködös időben töltött velencei utazásakor tapasztalt gyakori eltévedése ihletett. A tér így – épp mint egy labirintus – csak felülről megfejthető. A strukturális dizájn kivitelezése és a fények visszaszorított elhelyezése sikeresen kontextualizálja a darab eseményeit a gyűlölet, a remény, a múlt és a jelen színterén. Egy adott ponton a rozsdás vaslapok síkjai összemosódnak. A múlt és a jelen, a jó és a rossz, a sötét és a világos közötti különbségek eltűnnek, és a forgószínpad csak forog, ameddig a tévelygés eltévedésbe fut át.

A velencei kalmár azonban nem minden tekintetben tragédia: vígjátéki elemek is fel-feltűnnek a darab során. Mialatt a kongó falak mereven hallgatnak minden ócsárlást és gúnyos humort, hangosan szól a harmonika- és hegedűszó. Egy adott ponton a díszlet is megszólal. A falba épített zongora kicserélt szerkezetének haranglábain zenélnek. A színpadot pedig olyan inside joke-ok hatják át, amelyektől a színészek saját, személyes terüknek tekinthetik a díszletet. Ilyen például Jessica szobája, melynek falát Mészöly Anna kedvenc tinikori együtteseinek plakátjai díszítik. Azt persze a néző nem tudhatja, hogy minden alkalommal, amikor a színésznő belép a szobájába, gyermekkori otthonában találja magát. Arról sincs tudomása a nézőnek, hogy az elkészült díszlet fenntarthatósága és az újrahasznosítás is fontos tervezési szempont volt. András kézjegye ugyanis minden darab során egy-egy régi, talált bútordarab felújítása, majd a társulatra hagyományozása. Itt a kézjegyet Portia szobájának berendezési tárgyai viselik. A kárpitok összhangja Remete Kriszta jelmezeivel olyan együttes élményt adnak, amely az  időtlen, egyszerre archaikus és modern látványra épül. A fény titka (amely nem lett annyira visszaszorítva, mint a Dohány utcai Sheriffben) a terek belső megvilágításában rejlik, amely a lakóházak otthoni fényét idézi, megszüntetve a díszlet síkszerűségét.

Velence önálló városállam, gazdag kikötőváros. Azonban pompázata ellenére sem lehet eltekinteni a városban uralkodó szemet szemért archaikus értékrendszerétől. Velence víz nélkül szűkös és elszigetelt. Ítélkező mechanizmusai elavultak, a korrupció rozsdás falai sikátorként magasodnak a horizont felé. Az igazi értékeket pedig már nem lehet látni az utcákat fedő patinától.

William Shakespeare: A velencei kalmár
Bemutató: 2019 március 29.
Helyszín: Miskolci Nemzeti Színház
Rendezte: Mohácsi János
Az eredeti darabot újraírta: Mohácsi János és Mohácsi István
Dramaturg: Mohácsi István
Díszlet: Mohácsi András
Zene: Kovács Márton
Jelmez: Remete Kriszta