A feketéről

A Dohány utcai seriff és a látvány

Herczog Noémi

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének. 

Atipikus előadás Mohácsi János holokauszt-reprezentációi között A Dohány utcai seriff (2012). A textust kivételesen nagyrészt dokumentarista szövegek adják (többek közt részletek Claude Lanzmann Shoah című dokumentumfilmjéből, esettanulmányokból, visszaemlékezésekből, naplórészletekből). De az életművön belül a színpadi megoldás is rendhagyó (noha a holokauszt-művészetben nem az), hiszen amennyire érzéki, annyira konceptuális: az előadás teljes sötétségben játszódik.
Ez elsőre azért is tűnhet meglepőnek, mert a Mohácsi-előadások többségében az avantgárd – neoavantgárd (pl. mert disszonáns, atonális stb.) művészeti formák ironikus tónusban kerülnek elő, miközben a holokauszt-művészet egyik alapproblémája, a szenvedés adekvát ábrázolásának lehetetlensége képek helyett mindig dramaturgiai metaforákon keresztül jelennek meg. Így például a kínzás színrevitele helyett a Csak egy szögben (2008) Schönberget kell hallgatniuk a foglyoknak. Az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (2011) című előadásban egy speciális kínzóeszközbe helyezik a rabot, amely szerkezet kétségbeesett kiáltozásukat szovjet indulóvá változtatja. Megint máskor a vallatás során iskolai feleltetést, vagy vizsga szituációt látunk (Csak egy szög, 2008; A helytartó, 2009; Egyszer élünk…, 2011; e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY, 2014; stb.).
A különbség azonban részben látszólagos, hiszen Mohácsi sosem naturalista megoldást választ a szenvedés ábrázolásában; A Dohány utcai… mindössze annyiban rendhagyó, hogy a színpad elfeketítése concept artos gesztus. A néző most tulajdonképpen „halló”, hiszen nagy valószínűséggel csukott szemmel fogadja be az előadást. E rendezői döntés mégsem intézhető el annyival, hogy A Dohány utcai… hangjáték. A sötétség és a gázkamrák sötétjének összejátszatása a premier óta, A Saul fiáról írott 2016-os Didi-Huberman könyv megjelenésével még tágabb diskurzusba illeszkedik: a Túl a feketén című kötet szintén a sötétség és a feketeség meghatározó tapasztalatából bontja ki a Nemes-Jeles film értelmezését.
Mohácsinál a sötét az ábrázolásról való teljes lemondást jelenti a szenvedés megmutatásában. Leginkább még a sokat vitatott, Daniel Libeskind-féle berlini Zsidó Múzeum elsötétített holokauszt termének koncepcióját követi, de nem a terror-turizmus jegyében; például anélkül, hogy kínzóan felerősítené a kívülről beszűrődő zajokat. A rendező egyszerűen lemond a színrevitel lehetőségéről, anélkül, hogy ezért a nézőt az ebben a színházban megszokott módon a nevetés lehetőségével kárpótolná; és vállalva azt is, hogy a mű témájához viszonyítva bármilyen megjelenítés elégtelen lenne, amely megpróbálja az elhangzottakat belekényszeríteni egy befogadható színházi előadás keretei közé.


A Dohány utcai seriff
Örkény István Színház
Alkotók: Kovács Márton, Mohácsi János, Mohácsi András
Szereplők: Bánfalvi Eszter / Radnay Csilla, Boros Anna, Keresztény Tamás, Kovács Márton, Lakatos Máté / Formán Bálint, Lábodi Ádám, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra / Grisnik Petra, Takács Nóra Diána / Bíró Kriszta, Tolnai Hella / Sodró Eliza

Következő előadások:
2018. április 16. 19:30
2018. április 29. 19:30
2018. május 14. 19:30

Full 005744
Elidegenítő bordély a Mikszáth téren

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének.