Hangképek

Horváth Csaba előadásainak recycling látványvilága és Az öngyilkos

Herczog Noémi

A tánctól a színházba érkező Horváth Csaba előadásainak absztrakt látványvilága a kellékek mellett legelsősorban előadóinak mozdulataiból – tehát testekből építkezik. Talán ezért hiányzik Horváth Csaba mellől egyetlen, meghatározó tervező. Ez akkor is így van, ha Benedek Mari jelmezeit vagy Antal Csaba nevét muszáj kiemelni az életműben: előbbi alkotója Az öngyilkosnak is, és mindketten például az azt megelőző Vaterlandnek (2017). Az elmúlt évek egyik legfontosabb Horváth Csaba-bemutatója, A te országod (2015) esetében pedig Mocsár Zsófia neve megkerülhetetlen, akinek „négyzetrácsos”, majdnem kubista díszlete lényegi dialógusban áll ezzel a színházzal.

A rendező saját látványtervét használó A tavasz ébredése (2007) és a Kalevala (2008) óta talán A te országod tervezője érzett rá a legsikerültebben a rendező-koreográfust érdeklő színházi szótárra, és formálta át azt a díszlet és a kellékek nyelvére, amikor szinesztetikus képet társított az előadás zeneiségéhez. Ahogyan Horváth Csaba fogalmazott Fuchs Líviával beszélgetve:

Nekem koreográfusként is a zene csinálta meg a képeket, még ha ott sokkal nagyobb hangsúlyt kell is fektetni magára a mozgásra. A rendezésben a történet vagy a történet egyes szereplői, akik engem megérintenek, azok alakítják a képeket. Ehhez társul a zenei világ, amely sok esetben nem is hallatszik, de ott van. Nem akarom ezt misztifikálni, de nincs olyan előadásom, amelyiknek ne lenne domináns a zeneisége. Sokszor találok olyan zenét, amit aztán egyáltalán nem használok, de sokat segít abban, hogy közelebb kerüljek a színházi megoldásokhoz.


Az öngyilkos. Fotó: Mészáros Csaba

E szinesztetikus gondolkodás fontos sajátossága a gazdaságossága és az ennek látszólag ellentmondó rengeteg kellék. Ami egyszer bekerül e recycling színpadi térbe, új meg új funkciót nyer. De a kellékek nem hiperrealista értelemben fontosak, mint Ágh Márton gyönyörűségesen túlzsúfolt horror vacui színpadain. Ellenkezőleg: e sok eszköz jellemzően fizikai akadályt képez a színészeknek, ezért használatuk nagyfokú fegyelmezettséget is követel. Így valami mást, mint amit a lélektani realista színházi trendek egyikében-másikában itthon megszoktunk, akkor már inkább valami hasonlót ahhoz, amit éppen Az öngyilkos első rendezője, Vaszilij Mejerhold biomechanikája is képviselt.


Az öngyilkos. Fotó: Mészáros Csaba

Mindig akad egy kitüntetett és meghatározó motívum: Az öngyilkos újságpapírjaira is érdemes úgy gondolni, mint A nagy füzet (2013) gyümölcseiből és zöldségeiből, az Irtás (2014) földdel töltött zsákjaiból és farkasaiból, a Bűn és bűnhődés (2015) matracaiból, A te országod csöveiből vagy a Vaterland csontjaiból felépített és folyton újrakonstruált képekre. A vizualitás sosem pszichológiai és jó esetben nem is illusztratív viszonyban áll a drámai cselekménnyel. Többnyire a szereplőkben lejátszódó elfojtott vagy titkolni vágyott érzelmeket teszi megmutathatóvá, esetleg leplezi le. Például a Bűn és bűnhődésben a matrac mögött álló férfi kikandikáló lábai orvul elárulják izgalmát, bár ő ebből mit sem vesz észre, mert valóban profi mosoly mögé rejti: lábai azonban kontrollálatlan, akrobatikus táncot járnak, és szteppjük (akár egy animációs filmen), felnagyítja a rejteni vágyott valóságot.

Ugyanígy, Nyikolaj Erdman Az öngyilkosában a vécén ülő arcát takarja el az Otthonunk című lap, amit olvas, így éppen a letolt gatya, tehát az intim tevékenység marad fedetlen. Már ebből is sejthető, hogy Az öngyilkos szatíra, és (fekete) humorát stílszerűen black box színpadi tér keretezi: itt bomlik ki a magát feleslegesnek érző, munkanélküli Szemjon Szemjonovics egy elejtett mondatából adódó félreértés története. Amelynek részben ma is fenyegető élét leginkább az adja, hogy a főhősnek oka még volna is a véletlenül bejelentett öngyilkosságra. Humora pedig abból fakad, hogy a félreértett öngyilkossági tervből a társadalom összes hasonlóan elnyomott tagja profitálni próbál: és ez a piócatabló mutatkozik be két órában. Szintén az előadás humorához tartozik, hogy a férfiak sokat pompáznak nőszerepben; például a Pallag Mártonra osztott nagymama eszünkbe juttatja Andrássy Máté emblematikus nagymamáját A nagy füzetből: hórihorgas, krumpliszsákot cígölő teste a Belleville randevú szereplőit idézi.

A meghatározó kellék most az újságpapír: a mindenkit elnyelő, lírai halomban pedig megtaláljuk a The New Yorkertől kezdve, a Karrieren át, a Muzsika egy-egy számát. Színpadon mindig nagy sikerük van a kortárs lapoknak: a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila Bánk bánjában (2017) Udvaros Dorottya Gertrudisza hosszan olvassa az Élet és Irodalmat, bizonyos helyek irányában azt is felfedve, mely rovatoknál időz hosszabban. Az öngyilkosban sem véletlen, hogy Szemjon Szemjonovics akkor veszi elő az IKEA katalógust, amikor elhangzik, hogy a családi fészek is elkészült mire ő megszületett. Később a Színház folyóirat „Gyász” feliratú számából olvassa végakaratát.


Az öngyilkos. Fotó: Mészáros Csaba

Az öngyilkos zenéjének (Ökrös Csaba) ütemét is az újságpapírokból tákolt „ütők” szolgáltatják. Mert zeneiség alatt ne csak azt értsük, amikor a főhős megszólaltat egy bariton szárnykürtöt (tehát egy valós hangszert). Vagy amikor a Tar Sándor-novellákból írott Szürke galambban (2017) Spilák Lajos zenél nem evilági, guruló, ütős hangszer-együttesén. Hanem ahogy Az öngyilkos látványvilágába szervült és ezáltal átlényegült újságokkal megadott ritmus áll össze sajátos zeneművé. Az újsággal, akár A te országod csöveivel, vagy a Vaterland csontjaival, szintén sokféle hang megszólaltatható. Mintha Horváth Csaba a Klee és Kandinszkij-tradíció folytatásaként képekben látná a zenét és e szinesztetikus érzékelésnek köszönhetően hangképekké formálná a benne szóló muzsikát (e festők, különösen Klee világát A te országod valamennyire a maga konkrétságában is felidézte).

Ha már hangképek, akkor a zárókép néma aláfestő zenéje: induló. Míg a Vaterland végén Antal Csaba díszletét szerelték szét az utolsó szögig az előadók, itt a főhőst játszó Fehér László testét fedik be a többiek minuciózus alapossággal. Addig-addig pólyálják újságpapír-pólyájukkal, amíg a „hírtömeg” egész testét el nem borítja, és ez a Magritte-szerű, arc nélküli lény bele nem „fullad” a hírekbe. Horváth Csaba Bartók Concertójára (2016) készült koreográfiája szintén gyakran élt a mozgásokat állóképpé merevítő, szinte szoborszerű, monumentális, tablószerű beállításokkal. Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikovot pedig végül úgy viszik végig a vörös szőnyegen, mint a sajtószabadság halálának allegóriáját.


Az öngyilkos. Fotó: Mészáros Csaba
 
 

Az öngyilkos
Forte Társulat
Szkéné Színház
Dramaturg: Rácz Attila
Fordító: Dalos Rimma
Zene: Ökrös Csaba
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Payer Ferenc
Produkciós vezető: Kudron Anna
Rendezőasszisztens: Stangl Franciska
Rendező: Horváth Csaba

Következő előadások:
2018. szeptember 28. 19:00
2018. október 15. 19:00
2018. október 24. 19:00

Full 005747
A feketéről

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének. 

Full 005750
A Lear asztala

Sajnos a fotókon nem igazán érzékelhető, hogy nagyon erősen lejt a színpad a Lear királyban. Mindjárt ránk csúszik a hatalmas asztal, ami kerek ugyan, de úgy ül körülötte a 13 szereplő, mintha az Utolsó vacsorát néznénk, ami egyébként ugyanígy kicsit magasabban van. Itt Pesten mi, a nézők ugyanúgy nézzük (mondjuk csak ha nem az erkélyre szól a jegyünk) hogyan ebédelnek egy másik világban, mint ahogy Milánóban a turisták, vagy ahogy valaha a Santa Maria delle Grazie kolostor szerzetesei.

Full 005797
Életlabirintus az Állami Bábszínházban

A nagyszabású Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállítást követően 2017 őszén Ország Lili Stúdióvá keresztelte kamaratermét a Budapest Bábszínház (az Állami Bábszínház jogutódja). Gergye Krisztián ez alkalomból befalazva – in memorian Ország Lili címmel rendezett előadást a festőművész képeiből inspirálódva, személye és művészete előtt tisztelegve.