„Unicorns, aren't they extinct in the modern world?”

Mucsi Emese

Az Üvegfigurák szinte iskolapéldája lehet a reflektált díszletnézésnek, mivel a darab írója, Tennessee Williams egy csoport díszletelemet, az üvegállatkákat eredetileg is a legkiemeltebb helyen, a címben szerepeltette, és ezen felül is különösen figyelt arra, hogy mi minden legyen a színpadon. A darab folyamán a törékeny, nagyon-nagyon féltett, ugyanakkor giccses tárgyacskák egy vitrinben csillognak, ahonnan időről időre előkerülnek. Hol ténylegesen kézbe veszi őket a csonka család legfiatalabb tagja, Laura, hol csak ott fényeskednek a Wingfield-lakás közepén mint a sztoriban sorra előforduló, párhuzamba állítható helyzetek metaforái. 


A vitrinbe zárt üvegállatkák képe elsősorban azt a véget nem érő túlféltést jeleníti meg, amit a férje lelépését követően a két gyerekével magára maradt nő, Amanda alakít ki magában szülői attitűdként. Másodsorban pedig azokkal a szituációkkal állítható párhuzamba, amelyekre Laura is – kimondva-kimondatlanul – saját fullasztó élethelyzetének leképezéseként tekint: a pingvinekkel teli állatkerti madárházzal, vagy az ékszerdobozként aposztrofált pálmaházzal, ahol az anyja által ráerőltetett titkárnőképzésről ellógva tölti az idejét titokban.


Lovas Rozi és Nagy Dániel Viktor. Fotó: Dömölky Dániel

Nehéz megállapítani, hogy ki a történet főszereplője, de a díszlet ezúttal ebben is segít. Nem a fiú, Tom – aki egyszersmind a narrátor is – aki az önállóság reményében, apjához hasonlóan a család elhagyását tervezgeti, de mozgássérült húga és anyja iránti felelősségének tudatában halogatja is. Sem a gyerekeit mindentől féltő anya, Amanda. Sem Tom életmód-tanácsadószerűen kiegyensúlyozott munkatársa, a Laurának nagy nehezen beszervezett, idézőjeles udvarló, Jim O'Connor. Hanem a szélsőségesen érzékeny és félénk Laura, aki egy régi fonográf hangjának segítségével merül el saját szerepjáték-birodalmában, ahol a karakterek az üvegfigurák, ő maga pedig az egyetlen megnevezett darab, az egyszarvú. 




Domenichino: A szűz és az egyszarvú, c. 1604–05, freskó a római Palazzo Farnese-ben, Annibale Carracci rajza alapján. Forrás: Wikimedia Commons

Az üvegunikornis itt nem a unicorn frappuchinókat vagy a csillámfaszláma unokatestvérét is életre hívó szivárványos, hurráoptimista egyszarvú-kultuszra utal, hanem a lény keresztény szimbolikában betöltött szerepére. Ebben az összefüggésben az egyszarvú a tisztaság, a szüzesség, a szellemi és a testi erények megtestesítője. Hogy a tárgy az Üvegfigurákban is ezek hangsúlyozása miatt szerepel, arra bizonyíték lehet többek között, hogy ugyanebben az értelmében szerepelteti az angolszász irodalom különböző remekeiből, így Tennessee Williamstől is lopkodó David Lynch a Twin Peaksben. Az üvegunikornist ott először a Horne Áruház menedzserének, Emory Battisnak a kezében látjuk, amint belépőajándékul adja át egy – a Laura (!) Palmerhez hasonlóan –, a Félszemű Jack nevű bordélyházba frissen beszervezett, ártatlan áruházi eladólánynak. Az Üvegfigurákban a Laurának „rendezett” randi során Jim a legizgalmasabb pillanatban rálép az üvegunikornisra, és letöri a szarvát. A színpadon a roppanáson kívül semmi sem történik, ez a szimbolikus aktus azonban mégis arra enged következtetni, hogy Laurát valamilyen trauma érte.


Állóképek David Lynch: Twin Peaks (1. évad 7. rész) című filmjéből

Mivel az üvegvitrinbe zárt üvegfigurák az eredeti szövegben is megjelennek, a rájuk vonatkozó díszletelemzés a darab minden feldolgozása esetében érvényes lehet. A Radnóti Színházbeli változatban a vitrin rigid felszíne mintegy felnagyítva és újragondolva jelenik meg a Wingfield-lakás tereit elválasztó vékony szemes fém-, vagy legalábbis fémnek tűnő láncfüggöny formájában. A függöny maga szintén Tennesse Williams elképzelése szerint kerül a színre, az azonban, hogy fémből legyen már a díszlettervező, Horváth Jenny koncepciója. A leheletfinom, sűrű fémháló láttán – mivel színházban vagyunk – szinte önkéntelenül ugrik be a „vasfüggöny” kifejezés, ami rögtön rá is vezet a különbségre a színpad és a nézőtér közti, masszív, áthatolhatatlan szcenikai berendezés és a színpadon látható, lenge díszletelem között. A fémlánc-függöny ugyanis egyszerre asszociáltat a bezártságra, de mutatja azt is, hogy ez a gyengéd börtön a család minden szereplője által akármikor átléphető lenne, és nem valami külső erő kényszerít bele mindenkit.


Porogi Ádám. Fotó: Dömölky Dániel

 

Tennessee Williams: Üvegfigurák


Radnóti Színház
Szereplők: 

Amanda – Kováts Adél
Laura – Lovas Rozi

Tom – Porogi Ádám

Jim – Nagy Dániel Viktor

Jelmeztervező: Benedek Mari 

Díszlettervező: Horváth Jenny 

A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: Valló Péter

Bemutató: 2017. december 16.


Következő előadások:
2018. április 17. 19:00
2018. április 19. 19:00
2018. április 30. 19:00

Full 005744
Elidegenítő bordély a Mikszáth téren

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének. 

Full 005747
A feketéről

Díszletnéző új rovatunkban megnézzük milyen szoros kölcsönhatásba került mára színház és képzőművészet, milyen az átjárás a művészeti ágak között. Annak próbálunk utánajárni, mi tapasztalható meg ebből a hagyományosnak mondható színházi keretek között – milyen darabokban tudjuk felfedezni a kortárs képzőművészet hatását, vagy milyen színpadképek vannak, amik szinte műalkotásként jönnek létre, vagy hová hívnak meg képzőművészt látványtervezőnek. Arra is szeretnénk felhívni a figyelmet – amire a hazai, színész- és rendezéscentrikus színikritika nem nagyon szokott kitérni – hogy a színházakban néha milyen komoly látványok, műtárgyegyüttesek készülnek. De ezek általában a képzőművészet körébe sorolt installációkkal ellentétben gyakran eltűnnek a süllyesztőben, ahelyett, hogy megőrződnének. 

Full 005750
A Lear asztala

Sajnos a fotókon nem igazán érzékelhető, hogy nagyon erősen lejt a színpad a Lear királyban. Mindjárt ránk csúszik a hatalmas asztal, ami kerek ugyan, de úgy ül körülötte a 13 szereplő, mintha az Utolsó vacsorát néznénk, ami egyébként ugyanígy kicsit magasabban van. Itt Pesten mi, a nézők ugyanúgy nézzük (mondjuk csak ha nem az erkélyre szól a jegyünk) hogyan ebédelnek egy másik világban, mint ahogy Milánóban a turisták, vagy ahogy valaha a Santa Maria delle Grazie kolostor szerzetesei.

Full 005765
Kékszakáll

Már a plakátja is igazán menő. Kocsiban a pirosnál figyeltem meg, egy villamosmegálló hirdetőtábláján, és rögtön lejött, hogy a bennem élő operettképhez képest meglepően modern vizuális világgal van dolgom. Magával a darabbal nem éreztem volna, hogy van dolgom, a Bartók-féle kékszakállú herceg várával utoljára gimnáziumban foglalkoztam alaposan – hála Klembala Géza szuperszónikus zenetanárunknak – és meglettem volna a történet nélkül még évekig. De a korábban látott Székely Kriszta-rendezéseket nagyon szerettem, néztem, milyen munkatársi csapat dolgozott vele a színpadra állításban, és boldogan mentem a bemutatóra.