Posztmodern technoesztétikák a vizuális kultúrában

Ahogy azt Brian McHale, amerikai irodalomteoretikus részletesen elemzi Postmodernist Fiction című könyvében (melynek jelenleg még nincs magyar fordítása – a szerk.), a modernitás és posztmodernitás közötti átmenetet a műveket alapvetően strukturáló kérdések fókuszának megváltozásában is felfedezhetjük. Míg a modernitás fő irányultsága episztemológiai jellegű, tehát a fő kérdése az, hogy mit és hogyan tudhatunk a világról, addig ez a teoretikus faggatózás a posztmodernre sokkal inkább ontológiai jellegűvé válik: a kérdés nem az többé, hogy mit tudhatunk a világról, hanem az, hogy melyik világban vagyunk egyáltalán. Míg a modernitás irodalmának populáris kistestvérműfaja a krimi volt, addig a posztmodernnek kétségkívül a sci -fi és a fantasy. Úgy vélem, ez a megállapítás kiterjeszthető más művészeti ágazatokra is, legyen az akár a film vagy a képzőművészet. A digitalitás és az internet elterjedése, valamint a poszthumanizmus és a posztantropocentrikus perspektíva megjelenése pedig még inkább felerősítette azt a lét­elméleti bizonytalanságot, amely va­­lamilyen módon jelentős számú kortárs alkotást körülleng. Az emberi szubjektum létállapotának, egocentrikus percepciójának és valóságának megkérdőjelezése, valamint a különböző nonhumán, természeti -technológiai jelenségek egyre erőteljesebb tematizálása mind a mchale-i diagnózist támasztják alá.

Dalvonalak a kiállítótérben

Edinburgh egykori piacának épületeiben a nemrég átalakított és kibővített Fruitmarket Gallery közösségi és kiállítótérként működik. Tavaly novemberben itt nyílt meg A New Language (Egy új nyelv) címmel Howardena Pindell kortárs képzőművész kiállítása, amely hatvanéves pályafutásának két távoli idősíkját helyezi egymás mellé. Az alkotásait átszövő történeteken túl az Egyesült Államokban már a hetvenes években sikeresnek tartott művész életére is ráláthatunk; a rasszizmus és a jelenünket leíró antropocén kor társadalmi és ökológiai veszélyei úgy kap­csolódnak egymáshoz az életművében, hogy klisék helyett új nézőpontokat kínálnak a látogatóknak.

Genitálpánik

Szikra Renáta az Artmagazin 98. lapszámában megjelent cikkében a bécsi Mumok a Sammlung Verbundot, a feminista avantgárd alkotásait összegyűjtő kollekciót bemutató kiállítása kapcsán írt arról, hogyan használták az 1960-as, 1970-es évek feminista művészei a saját testüket médiumként. A feminista avantgárd Gabriele Schor kétezres évekbeli fogalma, és a bécsi Sammlung Verbund kialakulásával együtt jött létre. Az irányzatot a világháborúk utáni avantgárdok közé soroljuk, hiszen az alkotók az avantgárd művészekhez hasonlóan a társadalmi renden belül próbáltak elérni változást. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy maga a feminizmus is hozzájárult a művészeti irányzathoz, például relativizálta a túlnyomórészt férfiakhoz kötött avantgárdizmust.

Kémiai nász a szürrealista festészetben

Szeptemberig a velencei Guggenheimben, októbertől a potsdami Barberiniben látható egy tárlat a szürrealisták mágia iránti érdeklődéséről. (1) A téma talán legavatottabb művésze Kurt Seligmann volt, aki 1939 szeptemberében a szürrealisták közül elsőként emigrált New Yorkba. Itt elkezdett a varázslással, alkímiával és boszorkánysággal foglalkozó könyvritkaságokat gyűjteni: ő volt a szürrealisták legfőbb összeköttetése az okkultizmussal. Festészetében is ez az érdeklődés tükröződik, emellett mágiáról írt a szürrealisták folyóiratába, a VVV-be és az avantgárd Viewba. Összegző kötetét 1948-ban publikálta The Mirror of Magic: A History of Magic in the Western World (2) címmel (magyar fordítása, a Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban (3) 1987-ben jelent meg).

Kísérlet a figyelem újraelosztására

The Milk of Dreams, vagyis Az álmok teje – az 59. Velencei Biennálé címét a főkurátor, Cecilia Alemani Leonora Carrington egyszerre nyugtalanító és meghökkentően üdítő mesekönyvének címéből kölcsönözte. A brit születésű Carrington a harmincas évek végétől a szürrealizmus egyik központi alakja volt, akit már Max Ernsttel való 1937 és 1940 közötti kapcsolatát megelőzően rabul ejtett a mágia és a szimbolizmus. 1953-ban költözött Mexikóba, ahol a helyi boszorkányhagyományokat és a mexikói miszticizmust például Remedios Varóval, émigré pályatársával tanulmányozva alakította ki sajátos formanyelvét. Művei most a Biennálé központi kiállítása mellett a Peggy Guggenheim Museum Surrealism and Magic: Enchanted Modernity (Szürrealizmus és mágia: bűbájos modernitás) című válogatásában is szerepelnek.

Artanzix / 137

Színalkímia

Henri Matisse festészetével kapcsolatban gyakran olvasható a színek alkímiája kifejezés, és általában nem zsurnalisztikai fordulatként, hanem inkább az egész pályáját meghatározó ambícióra utalva: valami szellemit hozni létre, a festészethez, szobrászathoz szükséges anyagokkal addig kísérletezni, amíg megtörténik ezek átlényegülése. Mondhatnánk, hogy valójában minden művészt ez mozgat, de Matisse-t épp akkor mozgatta, amikor a művészet sorsfordulója zajlott, vagyis amikor a valóság minél hívebb leképezése helyett a világegyetem magasabb rendű összefüggéseinek feltárása felé törekedtek a gondolkodó elmék. Ebbe éppúgy beletartozott az érzések és színek közti kölcsönhatások kutatása, mint az, hogy megértsék az egyes műfajok sajátosságait és azoknak megfelelően dolgozzanak.

Szerkesztői beköszönő

A Csontváry–Jancsó-tengely

Fáy Miklós 2007 óta az Artmagazin szinte minden lapszámába ír, gyakran az Artanzix, a Kiállítás vagy a Gutenberg-galaxis rovatba. Azonban az Egy kép rovatban megjelent Virág az ember című 2017-es műelemzésével M. S. mester Vizitáció című festményéről új színt hozott a műértelmezésbe radikálisan személyes hangvételével, megmutatta, milyen messzire el lehet rugaszkodni bevett művészettörténeti olvasatoktól és szempontoktól. Bizonyította, hogy sokszor indokolt lehet az is, ha nagyon szubjektív, sajátos benyomások alapján gondolunk újra egy képet. Épp ezért kértük fel, hogy ismét az Egy kép rovatba írjon.

Férfi múlt, női jelen, de kié a jövő Velencében?

Az idei, 59. Nemzetközi Velencei Képzőművészeti Biennáléval kapcsolatban már a megnyitó utáni első napokban így szóltak a szalagcímek: „a nők biennáléja”, „a nők éve Velencében”, „elérkezett a nők világa a Biennálén”, „meghódítják a nők Velencét”. A Cecilia Alemani főkurátor által rendezett The Milk of Dreams (Az álmok teje) című központi kiállításon szándékoltan több női művész látható, mint valaha a Biennálé történetében (idén kétszáz­tizenhárom művészből csak huszonegy férfi, ami az eddigi arányszámoknak éppen az ellenkezője). Ebbe az idei, határozott női narratívába, amelyre a kulisszák mögött már régóta várt/vá­gyott a nemzetközi kortárs képzőművészeti közeg, illeszkednek a Biennálé idei díjazottjai is. Katharina Fritsch német és Cecilia Vicuña chilei művészeknek ítélték oda az Arany Oroszlán-életműdíjat, a Biennálé két legfontosabb elismerését pedig két fekete női művész kapta: a brit Sonia Boyce a legjobb nemzeti pavilonnak járó díjat, míg az amerikai Simone Leigh a Központi Pavilon legjobb kiállítójának járó díjat vehette át.

Határtárgy

Az Orvostörténeti Múzeum állandó kiállításával párbeszédbe lépő képzőművészeti intervenciókról Lépold Zsanett számolt be részletesen az Artmagazin 124. lapszámában.1 A cikk a kiállítás narratívája mellé idézte K. Horváth Zsolt a bundátlan Vénuszról írt cikksorozatát (amely később könyvként is megjelent2). A Várószoba kiállítás katalógusába K. Horváth Zsolt mellett Darida Veronika, Sándor Judit, Csányi Gergely és Kerényi Szabina, valamint Szőke Alexandra írt tanulmányt a női orvoslás és páciensi helyzetek, a női test szabadsága és megítélése szempontjából. A projekthez a katalógus 2021-es megjelenése alkalmából térünk vissza.

Dramma giocoso. Révész László Lászlóról

A hermeneutika alaptézise szerint az értelmezés folyamatát az idegenség érzése indítja el: az, hogy nem – vagy félig – értjük, ami előtt állunk, és ezért az ismerős felől indulunk az ismeretlen felfedezésére. Az egy éve váratlanul elhunyt Révész László László (1957– 2021) – festő, média- és performanszművész, rendező, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára – képei is ezt az idegenség és ismerősség közti, sokat emlegetett helyet lakják be, ennek megfelelően az interpretáció során a mű újramegvalósítására adnak lehetőséget különféle változatokban. Révész Az ismeretlen remekmű című Balzackisregényt feldolgozó filmjének (1993) interpretációértelmezése is ezt a felfogást visszhangozza. Révész munkássága a festészet és a grafika, valamint a szimbólumhasználat, gondolkodásmód szempontjából azokkal szorosan összefüggő performansz mellett a korai komputerművészet története mentén közelíthető meg – ez az emlékezés céljából létrejött írás az előbbire koncentrálva elsősorban Révész munkáinak olvasatára, recepciójára figyel a legfontosabb felmerült szempontok, fogalmak kiemelésével. (1)

Ye. Kiút a disztópiából

Az Artmagazin 19. lapszámában Jósvai Péter Madonna a művész, mindenki múzsája című cikkében Madonna műfajokon átívelő hatását, eredetiségét és céltudatosságát hangsúlyozza, expresszív és felszabadító művészként hivatkozik rá, aki képes áttörni világok közti határokat. Az áttörés a cikk esetében is megvalósult: ez volt az Artmagazin első popkultúrával kapcsolatos beszámolója. A témakör mára meghatározó alkotóelemmé vált, relevanciája pedig nem is kérdés, a popkultúra vizsgálata befogadhatóbbá teszi a körülöttünk zajló világot és új nézőpontokat nyújthat a kortárs művészet jelenségeinek értelmezéséhez. A következőkben visszatérünk a kezdetekhez a populáris kultúra egy másik, mostanra aktuálisabb ikonjával folytatva a hagyományt.

Mit (nem) állítunk? Köztéri átalakulások a Duna-parton

A 2010-ben induló Duna-parti szobrok sorozatban a szerző a száz év múlva arra sétáló szemével is megkísérelte látni a szobrokat, a sétát hat fotóművész lencséjén keresztül követhettük. Ha száz még nem is, tíz év már mögöttünk van a jövőből megidézett tekintet távolságából. Mit üzen az elmúlt tizenkét évben felépített emlékezetpolitika?