Pontos, mint az atomóra 

Ez a képeslap nem térbeli távolságot hidal át. Az idő által lett madárlátta, a nyolcvanas évekből utazott. A Petőfi hídnál álló hajóról írok, ahol bemutatták az Új Modern Akrobatika áldokumentumfilmjét (ami nem is igazán pszeudo). A Pontos, mint az atomóra című filmet Molnár Ágnes Éva rendezte Balázs Kata szakmai segítségével. Kata két tanulmányt is írt az ÚMA-ról az Artmagazin nyolcvanas évekről szóló különszámaiba, amelyeket Szabó Eszter Ágnessel közösen szerkesztett. Az Új Modern Akrobatika is elválaszthatatlan a nyolcvanas évek második felétől – akkor alakultak. A formáció tagjai szerint emiatt a későbbi generációk csak nehezen érthetik a nyelvüket. Talán én is kicsit így mentem a premierre: a nyolcvanas éveket felkereső turistaként, aki a kétezres években volt gyerek. De ez mégsem így működik. A film nem lineáris időszerkezetű: archív felvételek és újabb performanszok képei váltakoznak. Soha semmi nem ismétlődik improvizációikban, mégis mintha semmi nem változott volna. Pillanatköltészetükben előre tudják egymás gesztusait – a néző egy érzékeny térbe kerül, amelyben a négy férfi (ef Zámbó István, feLugossy László, Szemző Tibor és Szirtes János) finom figyelemmel reagál egymásra. Volt egy időbeli konstelláció, amikor kialakult közöttük a kölcsönhatás, de innentől kezdve nem hinném, hogy időhatározóval kéne utolérni az Új Modern Akrobatikát. Holmi évek senki útját nem állják, hogy szeresse, amit együtt alkotnak. (Kergyó Zsófia)

Évelő aromaterápia 

Mi történne, ha behunyt szemmel járnánk be a Velencei Biennálét? Például követhetnénk az asszimilációval kapcsolatos félelem és remény esszenciáit a Giardiniben először megnyíló Számi Pavilonban, ahol az installációkat különböző parfümökkel fújták le – ezekből illékony mementóként akár mintát is vihetünk magunkkal. Az Arsenaléban megkerülhetetlen akadályba ütköznénk: Delcy Morelos útvesztőjébe – földes-kakaós, fahéjas és szegfűszeges illatának intenzitása változik, ahogy a térben mozgunk. Ha pedig később az Üzbég Pavilonban találjuk magunkat, a hideg acéllapokkal borított tudás kertjét szárított sóvirágok fanyar illata tölti be, míg a háttérben automata zongora játszik. A Palazzo Manfrin termeiben Anish Kapoor (egyik) kiállításán a folyamatosan olvadó viasz keveredik a rozsdás gépek szagával, a földszinti, mennyezetről lelógó megdermedt installáció a méz, az udvaron kavargó tükör pedig a cékla illatára emlékeztet – egyre távolabbról, de még mindig érzem. (Laczai Veronika)

Szentföldi jelenlét 

Május egy napsütéses délutánján néhány művészetkedvelő elzarándokolt a Praesentia című kiállításra a hűvösvölgyi Szentföld-templom főhajójába és oldaltermeibe, illetve a templom befejezetlenségéből adódó időtlen transzcendentalitásba. A kurátorok az MKE képzőművészet-elmélet szakának végzős hallgatói voltak: Kopasz Éva, Szabó Adrienn és Veres Réka, akik diplomaprojektjük során öt képzőművésszel együttműködve gondolták újra a ferences rend épületét. A templomot 1940-ben a magyarországi Bauhaus-tendenciákkal asszociált Molnár Farkas tervei alapján kezdték el építeni; haláláig ő felügyelte a munkálatokat. A nemzetközileg is elterjedt Szentföld-mozgalom célja egyrészt az volt, hogy gondozzák a szentföldi zarándokhelyeket, másrészt, hogy az oda el nem jutó hívők számára is átélhetővé tegyék a szakrális élményt, például az eredeti teret imitáló templomok építésével. A budapesti változatot szerencsétlenségére 1949-ben államosították, az építkezés leállt, az épület máig félkészen áll. A Szentföld szellemét a megnyitón Somló Dávid hangperformansza idézte meg, de a teret már sok alkotó felfedezte a Praesentia kiállítás előtt is: helyet adott színházi előadásoknak, rock- és komolyzenei koncerteknek, várostörténeti sétáknak és – ahogy egy túrázós rövidfilmjükből kiderül – a hungarofuturistákat is megkísértette már. (Urbantsok Tímea)

Újrahasznosítás és öröklét 

Van valami kísérteties mindenben, ami állandó jelenléte miatt észrevétlenné válik. Ha nem figyelem, nem látom. Pedig a tégla tényleg mindenhol jelen van. Különleges lelőhelyén, a veszprémi Dubniczay-palota pincerendszerében egy több, mint ezerkétszáz darabból álló gyűjtemény látható. A sablonban vetett, karcolt, kézírásos, évszámokkal, helynevekkel, családi címerekkel, királyi pecsétekkel, bélyegekkel és személyes üzenetekkel ellátott téglák mindegyike a múlt egy-egy darabja, üdvözlet saját korából. A Kárpátmedence teljes történetét felölelő kiállításon gondosan elrendezve, egymás mellett sorakoznak a szintén téglákból épített polcokon. A gyűjtemény darabjainak változatossága mellett feltűnő a polcokat alkotók egysége: hasonló méret, forma és színvilág. Az előbbiek az öröklétbe vetett hit miatt lettek időutazók, az utóbbiak a jelenünkről mesélnek, és saját korunkból valók. Efelett lehetetlen észrevétlen elsiklani: az újrahasznosítás korában csak a régi téglákat lehet újra felhasználni. (Tamás Dorottya)