A 2010-ben induló Duna-parti szobrok sorozatban a szerző a száz év múlva arra sétáló szemével is megkísérelte látni a szobrokat, a sétát hat fotóművész lencséjén keresztül követhettük. Ha száz még nem is, tíz év már mögöttünk van a jövőből megidézett tekintet távolságából. Mit üzen az elmúlt tizenkét évben felépített emlékezetpolitika?

Tíz-tizenkét év alatt gyakran szinte semmi sem változik. Budapesten a Duna néha árad, máskor apad. Partján a szobrok közül sok most is ugyanúgy áll, mint 2010-ben, a sor csak itt-ott egészült ki új alkotásokkal, s néhány mű helye változott. A változások itt mégis feltűnőbbek, mint a folyótól távolabbi köztereken. Egyrészt talán azért, mert a folyó a városban mindig az állandóságot is jelképezi, másrészt mert a partjai kiemelt jelentőségűek: az itt álló szobrok mintha kétszeresére nagyítanák azokat a jelenségeket, amelyek a városban, az országban, vagy akár a világon máshol is tapasztalhatók. 

Ha nem fókuszálnánk kifejezetten az elmúlt évtized változásaira, talán észre sem vennénk, mennyire gyökeres volt az átalakulás. 2010-ben még nem lobogott zászló a Citadellán, nem állt Mária karjában a gyermek Jézussal a Vár falán, és Tisza István emlékműve sem szorította ki Károlyi Mihály szobrát a Parlament északi oldaláról. Aki viszont az elmúlt tizenkét évet távol töltötte Budapesttől, s most visszatér, annak egyértelműen úgy tűnhet, hogy minden átalakult: „mások az emberek, mások a szokások”. A legszembetűnőbb talán a méretarányok megváltozása: az épületek itt-ott hatalmasra nőttek. A dél-budai MOL-torony sok szemszögből átdimenzionálja az egész városképet; az épülő atlétikai stadion mérete egy évtizeddel ezelőtt döbbenetesnek tűnt volna, s a régebbi városlakónak ehhez hasonlóan megszokhatatlan a Duna Aréna furcsa, közelről és távolról is unalmas tömbje. Mindezek között már szinte különösnek sem látszik, hogy a város kellős közepén, az Erzsébet téren most már mindörökre egy óriáskerék forog, rajta turistákkal. 

Korábban azt sem gondoltuk volna, hogy a város sziluettjét mindenütt hatalmas póznákra felhúzott nemzeti színű zászlók törik majd meg. A Mako­vecz Imre elképzelése alapján 45 méteres magasságba nyúló óbudai lobogót ugyan már 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulójára felállították a Duna-parton, mára azonban két párja is akad. Az egyik a Kossuth tér átrendezésekor épített rúd, amelyen a zászló – az egykori Szabadság téri Ereklyés országzászló mintájára és így talán Trianon emlékére – sohasem jut fel a csúcsig, és kétértelműen mindig félárbócon marad, a másik pedig a Gellérthegyen, a Szabadság-szobor mögött nemrég váratlanul felbukkant nemzeti objektum. Mintha parancsolat lenne, hogy mindent, ami magyar, óriásira kell nagyítani – ne feledjük, hogy „a vi­lág legnagyobb huszár szobrát”, a pákozdi Miska huszárt1 ugyanúgy az elmúlt másfél évtizedben állították, mint „a világ legnagyobb, rozsdamentes acél­ból készített Szűz Mária-szobrát” Hercegszántón. Budapesten pedig, nem messze a Duna partjától, a Várkert Bazár kulisszaépületei előtt évek óta ideiglenesen ott állomásoznak az első világháború óriás alakjai. 

Ezzel párhuzamosan az elmúlt évtizedben Budapesten kialakult a miniszobrok kultusza is. Az ukrán–magyar szobrász, Kolodko Mihály Ungvárról emelte át azt az ötletét, amely Szentpé­terváron már a kilencvenes években elterjedt volt: ott a madárka, Csizsikpizsik apró szobrára több mint negyed százada dobálják a pénzérméket. Budapesten tehát különös módon ukrán közvetítéssel jelent meg az orosz miniszobor-kultusz egy verziója, amelyben világtendencia is tükröződik: az egyébként folyamatosan komoly identitáskérdéseket felvető közel- vagy félmúlt sok helyen tréfás, szatirikus formában, zsánerszobrok alakjában kap helyet a köztér réseiben. A Margit híd közelében, egy rakparti kőkorláton álló, felhúzható Trabant ugyanúgy a tréfává silányított Kádár-kor lenyomata, mint ahogy valójában a Falk Miksa utca elején álló Columbo is a hetvenes évek tévé előtt ülő tömegeinek emlékműve. 

A túldimenzionált zászlók és a miniszobrok ellentétpárja élesen mutat rá arra a tényre, hogy nem igazán találjuk korunk arányait. A heroizáló emlékműveket a politikai propaganda eszközének látjuk, s szemfényvesztésnek az emberléptékűnek szánt alkotásokat. A köztünk sétáló amerikai elnöknek csak a bronzkezét foghatjuk meg, a költő, politikus, énekes életkicsinységű alakja mellé csak egy fotó erejéig állhatunk vagy ülhetünk oda – ma már egyébként is mindenkire inkább rövidre vágott videókkal emlékezünk. Az elmúlt évtized ezzel szorosan összefüggő jelensége a fikció és a valóság, illetve a kedélyes zsánerszobor és a magasztosnak szánt emlékmű egymásba olvadásának tendenciája. A legszembetűnőbb példa erre a Parlament közeléből az egykor Belügy­minisztériumnak épült, majd az Államvédelmi Hatóság által használt, ké­sőbb MSZMP-székházként belakott Fehér Ház mellé cinikus politikai szándékból áthelyezett Nagy Imreemlékmű. A hős miniszterelnök alakja eredeti helyén az Országházra tekintett, ma, ha vele együtt pillantunk a távolba, télen a Dunát, nyáron a lombos fák alatt parkoló autókat láthatjuk. Ha még inkább belehelyezkedünk a szoborszerepbe – ahogy ez az emlékműveknél képzeletben mindig is előfordulhatott –, akkor kiderülhet, hogy a helyzet reménytelen: a száraz tó felett a veszélyes fémhídon át tulajdonképpen ugyanoda érkezünk, ahonnét elindultunk. 

A 2010-es évek köztéri fejleménye magának az ellenpontozásnak a köztéri megjelenése is. Mindaz, aminek a politikusok a rendszerváltás idején az eltüntetését ígérték, de a reálpolitikában eltüntethetetlennek bizonyult, ellentétpárt kapott. A hatalmas zászlót a Szabadság-szobor ellenpontjaként helyezték el a hegyen, a Szabadság téri szovjet emlékművet Reagan, majd Bush alakja „támadja”, s eredetileg ide tervezték a Szovjet megszállás emlékművét, azt a fekete obeliszket is, amely most vulvát formázó kertészeti környezetével a Tímár utcai HÉV-megálló közelében, a lakótelep emeleti ablakaiból jól láthatóan képez morbid hangsúlyt. A Szabadság téren tulajdonképpen egy komplex és tovább már nem fokozható ellenpontozási rendszer épült ki, amelynek ma már alapelemei közé tartozik a német megszállás áldozatainak állított történelemhamisító monumentum és a vele összenőtt Eleven emlékmű kettőse. Az elmúlt évtized a Szabadság téri Eleven emlékmű ideje volt, s az is jellemző korunkra, hogy ebben az időszakban mennyire kevés emlékmű vált valóban elevenné. Nagy Imre emlékművét – bár sorsából kiindulva lehetett volna a hosszabb távú tiltakozás helyszíne – ugyanúgy nem használjuk az emlékezet aktualizálására, mint a Magyar Köztársaság emlékkövét a Carl Lutz rakparton. Nem alakult ki kultusz Lukács György szobrának hűlt helyén, és más áthelyezett vagy eltüntetett alkotások esetében sem – mintha a köztér szimbolikus használata is a múlté lenne. Kivétel azonban itt is akad: Pauer Gyula és Can Togay Cipők a Duna-parton című műve – miközben az elmúlt tíz-tizenkét év során Budapest legfontosabb emlékművévé vált – nemrég az ukrajnai háború aktuális eseményeivel és emlékezetével kapcsolódott össze. (Különös módon maradt el az eleven kapcsolatteremtés Pólya Zsombor közelmúltbeli Duna-parti akciója esetében, ahol a fiatal művész a Roskovics Ignác festőművész alakját dermesztő módon megidéző mű bedobozolásával csupán a város és a világ „elzsánerszobrosodásának” ten­denciájára hívta fel a figyelmet, miköz­ben az objektum eredetijét, Kolodko Mihály Ungváron felállított Roskovics-szobrát – más nyugat-ukrajnai köztéri művekhez hasonlóan – talán ugyanígy kell majd megvédeni a becsapódó lövedékektől.) 

Ha közelebbről megnézzük, az utóbbi években sok minden átíródott a Duna-parton és környékén, s a legszembetűnőbb: a hiány. Szentendrén átrendeződtek a közelmúlt szobrai, mindenekelőtt eltűnt ef Zámbó István ég felé mutató színes ujja a posta épülete elől, s ezzel a város vizualitásából ki is veszett minden, ami a nyolcvanas években még lázadónak számított. Bu­dapest közepén a Kossuth tér környékére pedig nyomasztóan nehezedik rá 1989 emlékezetének hiánya. A 2010 óta regnáló hatalom számára fontos köztéren – csakúgy, mint az Alaptörvényben – az egyetlen sarokpont az 1944. március 19-e előtti állapotok szimbolikus helyreállítása volt. Így aztán mindent, amit az azóta eltelt korok emlékeztetésre méltónak találtak, mintegy „kicentrifugáztak” a térről (így került a Duna-partra a kisgazda politikus, Kovács Béla „járókeretes” emlékműve és Marton László szintén kevéssé sikerült József Attila-szobra), s a másolatok elkészítése mellett csak egyetlen új elemet állítottak, az Összetartozás Emlékhelyét. Mintha a tér trianoni programjának „záróköve” egyben egy új gyászkultusz kiindulópontja is lenne. A fekete gránitból készült negatív forma a sírkamra esztétikáját és a temetői emlékezetet a város eleven szövetébe írja bele, paradox módon és észrevétlenül folytatva ezzel a második világháborús szovjet emlékmű­vek egykori elgondolását. Hogy menynyire erős lett a sírkultusz jelenléte a városi térben, azt a Margit híd lábánál a Hableány hajókatasztrófa áldozatainak állított emlékmű mutatja: elegánsnak tűnő ferde sírfal, rajta az áldozatok neveivel – a megbízók és az alkotók mementóként egy nagy méretű, de valójában üres temetői jelet hoztak létre. 

Ha képzeletben végigtekintünk a Duna-parton, jól látszik, hogy mi hiányzik. Az áthelyezésekből, eltüntetésekből, ellenpontozásokból és új állításokból kirajzolódik, hogy valójában semmit sem gondolunk saját korunkról. Régi és még régebbi emlé­kezeti struktúrákból emelünk át kü­­lönféle elemeket, hogy azután az elemeket kiüresítve ne állítsunk semmit. A köztéri alkotások nagy részét már nem is szobrászok készítik, vagy ha mégis, akkor autonóm szobrászi elgondolások nélkül. (Nagyon ritka ki­vételek akadnak a Duna-parton is, ilyen Kelemen Zénó Embermentők című alkotása a Pozsonyi úti református templom előtt.) A jövőnek talán az lesz a benyomása, hogy ez a kor mintha nem akarta volna, hogy az utókor megtudja, mit is gondolt saját múltjáról és jövőjéről. A múlttal való szembenézés helyett mindent összemosott vagy kétértelmű alkotásokat állított, a jövőről pedig talán azt gondolhatta, hogy az örök jelennel lesz azonos. Köztéri alkotásaiból egyszerre hiányzott az alany, a tárgy és az állítmány. Az egyetlen biztos pont a helyhatározó volt, s a Duna-part legalább még egy ideig megmarad.

A Duna-parti szobrok sorozat korábbi részei Mélyi Józseftől: A torzuló Duna-korzó – Csoszó Gabriella fotóival. In: Artmagazin, 2010/2., 16–23. o.; Szobor Háber – Rákosi Péter fotóival. In: Artmagazin, 2010/3., 36–42. o.; A jövő alulnézete. A Szabadság hídtól a Lágymányosi hídig – Gőbölyös Luca fotóival. In: Artmagazin, 2010/4., 20–25. o.; A budai oldal emlékezete. A Szabadság hídtól a Margit hídig – Vékony Dorottya fotóival. In: Artmagazin, 2010/5., 58–63. o.; Acélkor. Folyóparti szobrok Dunaújvárosban – Várnai Gyula fotóival. In: Artmagazin, 2011/4., 24–29. o.; Turul a láthatáron. Szentendre szobrai a Dunánál – Barakonyi Szabolcs fotóival. In: Artmagazin, 2011/6., 26–31. o.

 ^{1 Ugyan a szoborhoz kapcsolódó honlap egy szóba írja Miska huszár nevét, mi mégis a magyar helyesírás szabályait követjük. Lásd: miskahuszar.hu}