Tilos: A kulturális élet egy nagyon fontos helyszínét működtetitek, távol a centrumoktól, ráadásul nem is könnyen megközelíthető helyen, de hogyha már eljutott hozzátok az ember, akkor minden rendben van. Mikor alakult a MAGMA, mi volt vele a fő szándékotok, és mi tette lehetővé a létrejöttét?

Kispál Attila: A Maybe (Talán) kiállítássorozattal indult az egész, amelynek első részére 2002-ben került sor. A csoportos kiállítás apropója az volt, hogy a Sepsiszentgyörgyön indult Művészeti Líceum végzősei akkor fejezték be az egyetemet, mások pedig akkor kezdték el frissiben. Az akkor létrejött Művészeti Líceum első hat generációjáról beszélünk, akik ’94 és ’98 között érettségiztek, és utána kerültek egyetemre. Az volt az elképzelésünk, hogy maybe címszó alatt csinálunk egy csoportos kiállítást, ahol mindenki be tudja mutatni, mit hozott létre az egyetemen. Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Bukarest és Budapest: ezek voltak a főbb helyszínek, ahol továbbtanultak a diákok. Ez a 2002-es kiállítás mindössze két hétig tarthatott nyitva, ennyire le volt terhelve az akkori Képtár programja. A következő kiállítást ennek fényében öt év múlva rendezhettük meg, és mert úgy tűnt, sem bemutatóhelyünk, sem költségvetésünk nem lesz, a helyzet határozta meg a koncepciót; arra kértük a meghívott művészeket, hogy csak az elképzelt alkotások terveit küldjék el. A megnyitót követő napon kerekasztal-beszélgetést rendeztünk, ahová meghívtuk a kiállítókat, valamint a helyi kulturális bizottságok résztvevőit és elnökeit városi és megyei szintről. Ezen a beszélgetésen fogalmazódott meg az igény, hogy egy kifejezetten a kortárs képzőművészet bemutatására alkalmas teret nyissunk, megfelelő infrastruktúrával – mert még a 2007-es kiállításkor is, ha valaki mondjuk egy videót szeretett volna bemutatni, akkor otthonról kellett hozni a videólejátszót, a tv-készüléket. Viszont nem mondom, hogy egy marék szög és kalapács volt minden eszközünk, hiszen az is teljesen felesleges lett volna, mivel nem szabadott a falba szeget ütni. 

T.: Hol találtatok helyet, hogyan képzelje el, aki nem járt még nálatok, milyen a MAGMA? 

Kispál Ágnes: Az előzményekhez tartozik, hogy miközben mi Budapesten tanultunk, a sepsiszentgyörgyi Képtár előcsarnokában, lépcsőházában kisebb megmozdulások sorozatát rendezték havi rendszerességgel Péter Alpárék Art Station címen. De 2007-ben, az egyetem elvégzése után mi már úgy költöztünk haza innen, Budapestről, hogy kell egy kiállítóteret nyitnunk otthon, ami a kortárs művészet befogadására alkalmas. A Képtár épületének földszintjén lévő L alakú teremsor gyakorlatilag tíz éven keresztül üresen állt, úgyhogy a megyei vezetés segítségével ennek felújítása kezdődött meg 2007-ben. Vetró Barnabással hárman alapítottuk a MAGMA-t, Barnabás és Attila végigkísérték a felújítási munkálatokat, Attila megtervezte, hol menjen az elektromos villanyhálózat, a kábelek, hogyan építsék a falba az internetkábeleket, és hogy a padlóban is legyen csatlakozó áramellátás.

T.: Ezek szerint állami finanszírozású intézmény lett?

K. Á.: Természetesen: az épület a megyei önkormányzat tulajdonában és fenntartásában van.

T.: Minek köszönhetően gondolkodhattatok ilyen nagyban?

K. A.: Megpóbáltuk visszautasíthatatlanná tenni az ajánlatunkat. Először megkerestük Sepsiszentgyörgy valamennyi kulturális intézményének vezetőjét, a Tamási Áron Színházét és a Bod Péter Megyei Könyvtárét, és elmondtuk nekik, mit szeretnénk csinálni. Harminc-ötven aláírásunk lett intézményvezetőktől, művészektől, újságíróktól, mindenkitől, aki élt és mozgott, még az egyházat is megkerestük.

K. Á.: És civileket is.

T.: Miért pont ez lett a neve? 

K. Á.: A városban működik az Etna Alapítvány Ütő Gusztáv vezetésével, ők szervezték többek között az AnnART performanszfesztivált. Adta magát, hogy magma legyen a kiállítótér neve, és akkor mi kitörünk az Etnából. Guszti tanítványai voltunk korábban a líceumban, önkénteskedtünk a fesztiválon is, Attila innen (Budapestről) menedzselt pályázatokat. A másik ok a nemzetköziség volt, hogy ne kelljen románra és angolra is lefordítani: a magmát mindhárom nyelven így írják.

T.: Ez egy egyszintes, mondjuk klasszicista vagy legalábbis olyasminek kinéző történelmi épület. Sepsiszentgyörgy belvárosának kellős közepén, a Szabadság téren található, szemben a színházzal és a parkkal, tehát ideális közösségi környezet veszi körül.

K. Á.: Igen, és az épület folytatásában, az emeleten a Gyárfás Jenő Képtár működött, amit sajnos 2011-ben bezártak a belső felújítás miatt. Azt ígérik, jövőre befejeződnek végre a munkálatok. Két szárnya van, az egyikben az állandó kiállítással Barabás Miklóstól kezdve a kilencvenes évekig, a másikban időszakos kiállítások kapnak helyet.

T.: Mi lett a MAGMA profilja? Mik voltak a legemlékezetesebb kiállítások, milyen állomásokat emelnétek ki?

K. Á.: Arra törekedtünk, hogy elsősorban a kortárs képzőművészeten belül is inkább a médiaművészeti installációknak adjunk teret, aminek korábban nem volt helye, vagy talán inkább a türelem hiányzott. Mert azért sok esetben egy-egy munka kiállítása vagy egyáltalán, a szállítása komoly problémákba tud ütközni. Onucsán Miklósnak volt egy munkája, egy 850 kilós kő, amit be is kellett vinni a kiállítótérbe. Úgy képzeltük el, hogy egy daru megfogja, az ajtón benyúl vele és leteszi. De a daru nem fért be az ajtó nyílásán, így csak a lépcsőre tette le, és azzal el is ment. Az ajtót sem tudtuk becsukni. Hál’ istennek nem vettük le a raklapról, bár a művész nem azon szerette volna kiállítani, de így csak kölcsön kellett kérnünk egy békát, amivel meg lehetett emelni, és úgy behúzni. A raklapot gipszkartonnal fedtük el.

T.: A modern muzeológia problémái.

K. Á.: Amikor vége lett a kiállításnak, csak egy hónap múlva tudták volna elvinni a követ, hát mit csináljunk vele? Betoltuk a sarokba, gipszkartonnal bevontuk az egészet, és ott szolgáltuk fel a bort a megnyitón. De mindegyik kiállításhoz fűződnek ilyen történetek. Eleinte nagyon benéztük a dolgokat, mert havonta nyitottunk egy kiállítást, leginkább egyénieket. Aztán egy idő után éreztük, hogy váltani kéne, csoportos kiállítások is kellenek, olyanok, mint a Maybe volt. A mester és tanítványa című sorozattal nyitottunk, Rónai Péter és Farkas Roland kiállítása volt az első. A második Bartusz Györgyé és az egyik tanítványáé volt. Egy év múlva folytattuk ezt a sorozatot Németh Ilonával és Jaro Vargával.

K. A.: Rögtön az első, nyitó kiállításon a plakát úgy volt megfogalmazva, hogy „Picasso mondjon le”. Ez Rónai Péter egyik munkája, ami már akkor kiütötte a biztosítékot néhány művésznél. Volt, aki azt mondta, hogy ahol ilyet írnak ki az ablakba, ő oda be nem teszi a lábát, és ezt be is tartotta. 

T.: Akkor ez is egyfajta hőskor volt. De például az Etna Alapítvány hogyan jött létre, és mennyire voltak annak is előzményei vagy gyökerei? És a kicsit hagyományosabb felfogású művészek hogyan viszonyultak ahhoz, hogy jött a MAGMA és a kő, és hogy Picasso mondjon le?

K. A.: Vissza kell mennünk minimum 1981-ig, a Baász Imre¹ által szervezett Medium kiállításig. Ez volt az akkori fiatal művészek első olyan kiállítása, amelyet más városban, mondjuk Marosvásárhelyen vagy Bukarestben nem tudtak volna megrendezni. Sepsiszentgyörgyön nem kapott akkora figyelmet, ezért nem gördítettek elé akadályt a népnevelési potentátok. Rá tíz évre, 1991-ben Baász megszervezte a Medium II kiállítást is, amelynél már nemzetközi kitekintés is volt, illetve több médiaművészeti, elsősorban videóművészeti munkát tartalmazott. A megnyitón Geert Lovink² is jelen volt, és tényleg teljesen nagyvárosi hangulata volt akkor Sepsiszentgyörgynek. A Medium II kiállításon fogalmazta meg Baász Imre, hogy szeretné, ha Sepsiszentgyörgy kortárs képzőművészeti centrummá válna. És erre talán lett is volna mód, ha rá néhány hónapra tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála nem vet véget ennek a tervnek. Emellett előzményként ott volt a már említett AnnART, ami 1990-től 99-ig tíz kiadást élt meg. Ez számunkra is óriási dolog volt, mi lícistákként ezeken a fesztiválokon nőttünk fel, itt találkoztunk performansszal, happeninggel és köztéri beavatkozással. 

T.: Mit kell tudni az AnnART-ról?

K. A.: Az AnnART a Szent Anna-tó partján, a Mohos-tőzegláp közelében, ennek a gyönyörű vulkanikus tónak a szomszédságában megrendezett háromnapos performanszfesztivál volt. Sátorral felment oda a művész és néző egyaránt, és különböző csoportosításokban naponta hoztak létre műveket. Az elején hozott anyagokból dolgoztak, illetve a művészek kérhettek különböző tárgyakat, hogy felvigyék oda, de erről a szervezők később lemondtak, és inkább arra buzdították a művészeket, hogy az ott elérhető dolgokból hozzák létre a műveiket. Időközben a fesztivál nemzetközivé vált, az utolsó években elég komoly keresztmetszetét tudta nyújtani a – nem csak európai – performanszművészetnek.

T: Hogy illeszkedik a MAGMA az erdélyi, illetve a román kortárs művészeti közegbe? 

K. A.: Inkább a román kortárs szcénában látjuk pozicionálva a helyünket, az egyesületet Kovászna Megye Tanácsa támogatta. Kvázi függetlenként kerültünk a román színtérre, és ez a független közeg hálózatszerűen működik, amiben szoros kapcsolatok épülnek ki. Megismerkedtünk a hasonló bukaresti, marosvásárhelyi kisebb terekkel, és az együttműködéseinket valamilyen szinten még a Román Nemzeti Kulturális Alap is elismerte egy díj formájában. A kiállított művészeink túlnyomó többsége magyar, akik a MAGMA-n keresztül is bekerülnek a román képzőművészeti szcéna látókörébe. Roppant izgalmas tud lenni, hogy ilyen értelemben is figyelnek ránk, hogy mi kiket állítunk ki, és ez alapján további kiállításokra hívják őket.

K. Á.: De ez a kapcsolatrendszer fokozatosan épült ki. Amikor hazamentünk, nagyon kevéssé láttunk rá a romániai szcénára. Meg is voltam ijedve, hogy úristen, azt sem tudom, mi történik itt, utána kell nézni, hogy kik, mit és hogyan csinálnak. Aki Sepsiszentgyörgyöt kevésbé ismeri: hetven-nyolcvan százalékban magyarlakta településről beszélünk, ahol el lehet boldogulni magyarul. Tehát fiataltól idős korig nem szükséges más nyelvet használni, ami persze egy adott ponton hátrány is. Azok a kollégák, akik másik közegből jönnek, sokkal fontosabbnak tartották ezt a kérdést, mint mi akkor ott. Csináltunk egy nagy csoportos kiállítást a bukaresti Román Kortárs Művészeti Múzeumban a marosvásárhelyi Monotremu művészpárossal, olyan művészeknek, akik elhagyták Romániát. Utazó kiállítás lett belőle, a Nemzeti Kortárs Művészeti Múzeum (MNAC) után a MAGMA-ban, illetve Marosvásárhelyen is bemutattuk ezt az anyagot.

T.: A színházzal mennyire vagytok kapcsolatban? 

K. A.: A színház a MAGMA egyik legfontosabb partnere a városon belül. Bocsárdi Lászlónak köszönhetően fantasztikus előadássorozattal és társulattal rendelkezik Sepsiszentgyörgy, nagyon büszkék vagyunk rájuk. A Reflex Színházi Fesztivált háromévente igyekeznek megszervezni kisebb-nagyobb sikerrel, hogyha éppen nem szól bele egy Covid vagy valami gazdasági válság. Ezeken a fesztiválokon olyan előadásokat lehet látni, amihez egyébként minimum Berlinig kéne utazni. Rendszerint kiállítással vagy más rendezvénnyel szoktunk kapcsolódni hozzá, és nagy öröm számunkra, hogy jövőre a Reflex újabb kiadását tervezzük.

T.: És az Erdélyi Művészeti Központtal milyen a viszonyotok?

K. A.: Nagyon jó. A MAGMA semminek nem az ellenében jött létre, hanem inkább a kiegészítésére. Az EMŰK a ’45 és a ’90 közötti időszakot kívánja feldolgozni. Persze mindezek ellenére az emberek vagy nagyon szeretik, amit csinálunk, vagy nagyon nem. És van olyan réteg, akit nem érsz el sehogy, ők véleményt sem tudnak mondani, mert ötvenezres városról beszélünk, ahol van egy mondjuk háromezer fős aktív közönséged, de ebből is körülbelül százötven ember jár könyvbemutatókra és kiállításokra. 

T.: Térjünk át a személyesebb szálra: hogy kerültetek ebbe a közegbe, ebbe a pozícióba? Az előzményekről volt szó, de a művészet, a kortárs művészet iránti érdeklődésnek volt táptalaja a családjaitokban?

K. Á.: Gyerekkoromban semmiféle elképzelésem nem volt róla, mi leszek, ha nagy leszek, de volt egy időszak, amikor azt mondtam, én leszek a kenyeres néni, mert jeggyel kellett a kenyérért sorban állni, és én akartam a pult mögött lenni. Apám is fotózott, otthon volt egy kis sötét labor, nagynéném rajzot oktatott, az unokatestvéreim közül többen művészeti egyetemet végeztek. Nagyapám falusi orvos volt óriási könyvtárral, ami egy hatalmas, asztalokkal és fotelekkel teli tér volt, ahol művészeti albumok meg mindenféle könyvek voltak, és dohányozni is lehetett, lemezeket hallgattunk, ott ünnepeltük a karácsonyt is. Illata és aurája volt, minden, ami kell. Jó volt ott lenni és nézegetni az albumokat, rajzokat, festményeket, bármit.

T.: Akkor teljesen egyértelmű volt, hogy a Művészeti Líceumba fogsz jelentkezni?

K. Á.: Anyám döntötte el inkább: amikor ötödik osztályba mentem, azt mondta nekem, hogy na, akkor mit szólsz, mész-e Szentgyörgyre a művészeti iskolába? Mire én visszakérdeztem, hogy anya,      meg akarsz szabadulni tőlem? És mondtam, hogy nem, nem megyek. Eltelt még három év, nyolcadikban már mentem magamtól. 

K. A.: Engem a fotográfia varázsolt el. Amikor Vilmos bátyám fotót hívott elő, bekerültem a sötét laborba, és elvarázsolt az előhívó vegyszerbe mártott fotópapír és az exponált fotópapíron megjelenő kép. Hatodikos-hetedikes diák lehettem, amikor megkérdeztem az osztályfőnökömet, hogy ha engem a fotó érdekel, akkor hol tanulhatnék tovább. Mondta, hogy hát menjél a Művészeti Líceumba. Rajzolni nem tudtam, de sikerült teljesítenem a felvételihez szükséges feladatokat. És aztán a Művészeti Líceumban is a fotóval váltottam ki nagyon sok festészeti és grafikai feladatot. Emellett elkezdtem videóval is foglalkozni, videókamerával próbáltam átkukucskálni a fényképezőgépen. Pont tavaly volt Várnagy Tibornak kiállítása a MAGMA-ban, amin a televízió-képernyővel exponált fotópapírjai szerepeltek. Ilyenekkel próbálkoztam én is akkor a líceum után, azt hiszem, az intermédia felvételire is vittem belőlük. Nem ismertem Várnagy felvételeit, és ő nyilván sokkal professzionálisabban oldotta meg, mint én akkor, de örültem, hogy bennem is hasonló gondolatok mozogtak. A Művészeti Líceum elvégzése után közel három éven át próbálkoztam Kolozsváron felvételizni a fotó-videó szakra, mert gondoltam, hogy akkor ott lesz nekem a helyem. De olyan, akadémiai stílusú rajzot kértek, ami nekem nem ment. Aztán valaki szólt, hogy van a budapesti Intermédia Tanszék, ahol nem a rajzon van a hangsúly, hanem a kreativitáson. Megpróbáltam, és felvettek. Ott megváltozott, amit addig a művészetről gondoltam. Már a fotográfiát sem abban a formában műveltem utána. A mozgókép sokkal inkább érdekel. 

T.: Még egy kicsit menjünk vissza: milyen volt a líceum?

K. A.: A zenei részleg ’90 előtt is működött. ’90-ben jött létre a Képzőművészeti Szak, akkor kerültek oda a tanárok, tehát tanár, diák, mindenki akkor kezdett. A kilencvenes évek elején volt azért ez az eufória, ami még néhány éven át kitartott, míg mindenki le nem nyugodott, és feleszmélt, hogy mi van. A tanáraink fiatalok voltak, lezserek, és hagyták, hadd történjenek a dolgok. Ma már nem ilyen a líceum. Akkor az összes város közül a szentgyörgyi Művészeti Líceumból került a Magyar Képzőművészeti Egyetemre a legtöbb diák. Ez az akkor ott tanító tanári gárdának köszönhető. Szóval óriási dolog volt, örömmel gondolunk vissza az ott eltöltött évekre. Reggeltől este hétig ott voltunk, és nyolckor elmentünk még színházba. Bocsárdi Kasimir és Karoline című előadását vagy hússzor láttam. 

K. Á.: A líceum területén is voltak performansznapok, a diákok szervezésében. 

K. A.: És hát diáklapot szerkesztettünk, fotólabort hoztunk létre.

T.: Milyen volt ezután Pest?

K. A.: Teljesen más. Eleve nem az a típusú oktatás zajlott az intermédián, amihez az ember hozzászokhatott. Szentjóby azt mondta, hogy ő nem tanít, hanem együtt tanulunk. Akkor nekem ezek teljesen új megközelítések voltak, és nagyon-nagyon élveztük.

T.: És milyen volt itt lakni?

K. A.: Én személy szerint imádtam Budapestet. Körülbelül ’96-tól voltam itt, mert miközben próbálkoztam Kolozsvárra bekerülni, ide jöttem vissza, elvégeztem egy dokumentumfilm-tanfolyamot a Fekete Doboz Alapítványnál, aztán elmentem egy fényképész szakmunkásképzőbe, és utána kerültem be az egyetemre. Előtte még három évig lébecoltam. Amikor 2007-ben eljöttünk, egy picit megkönnyebbültünk, jól esett eljönni. Vagy a város változott, vagy mi, vagy mindkettő. Roppantul zavart az, hogy ha valakivel beszélgetünk, a második mondat után a politikára terelődött a szó. Ez annyira nyomasztó és terhes volt. Odahaza nem ez volt, mintha levettek volna egy nagy ólom hátizsákot a hátamról.

T.: Magyarországon minden, ami Budapesten kívül van, az már a centrumtól távolinak számít, Sepsiszentgyörgy pedig tényleg nagyon messze van. Marosvásárhelyre még viszonylag könnyen el lehet jutni, de onnan tovább azért már nehéz. Hogyan rajzolnátok meg a számotokra belátható kortárs művészeti közeg mentális térképét?

K. Á.: Van ugye Marosvásárhelyen a B5 Stúdió és az azt működtető ARTeast Alapítvány mint egy egység Bartha József³ vezetésével; aztán még a Camera K’ARTE kiállítótér, egy nagyon pici szobányi, nagy kirakattal rendelkező helyiség, amelyet Eliodor Moldovan működtet, és kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb ideig nyitva tartó kiállítások szoktak lenni ott. Kolozsváron a Tranzit Ház és a köré csoportosuló művészek. A Kozma Leventéék által szervezett Simultan fesztivállal is érzünk rokonságot mint civil kezdeményezéssel, és Bukarestbe is voltak meghívásaink. Érződik egyébként, hogy a periféria csak periféria marad, mert hát Debrecenig is elég nehéz Budapestről elmenni, nemhogy még tovább. És ez olyan szempontból is érződik, hogy a meghívottaink ránéztek a térképre és megijedtek, hogy hú, de messze vagytok. Vagy az is tény, hogy a kiállításainkról nem születnek visszajelzések, kritikák. A román kritikaírás nagyon keveset foglalkozik velünk: ha Bukarestben csináltunk kiállítást, akkor az még valahogy összejött, de egyébként nem igazán kapunk visszhangot a szcénában.

T.: Azért tegyük hozzá, hogy Marosvásárhelyig van repülőjárat, ami másfél óra cakumpakk, a repülőút után pedig mindössze egy két és fél órás transzfer vár az emberre. A taxival és a tankolással átkötnék a mostani kiállításokra. 

K. Á.: Néhány héttel ezelőtt derült ki számunkra, hogy Sepsiszentgyörgy és Ferencváros testvérvárosok, és a ferencvárosi kerületnapokra meghívtak minket, hogy hozzunk létre valamit. A Bakáts téri Bunker Centrumba hívtak, aztán úgy alakult, hogy mégsem ez lett a helyszín, de addigra a bunker már adta magát a témát, hogy milyen kiállítással készüljünk. A bunker kapcsán egyértelművé vált, hogy a háborúra reagáló műveket választunk. A legerősebb, illetve a térben a legnagyobb kiterjedésű alkotás Lea Rasovszkyé. Visszaadja egy tank valós méreteit: hat méter hosszú, négy méter széles, két és fél méter magas. Felfújható anyagból készült alkotás, amihez tartozik egy időzítő berendezés és egy ventilátor, ami, miután felfúvódott a tank, tizenöt perc alatt leereszt. Ez egy lassú szobor, ahogy Rasovszky hivatkozik is rá. E köré válogattunk még öt videoművet Németh Árpádtól, Váncsa Domokostól, László Istvántól, Iulia Tomától és a Csiki Csaba – Kiss Zsuzsa alkotópárostól.

T.: Lea Rasovszkyról mit kell tudni?

K. Á.: Fiatal, harmincas éveiben lévő, bukaresti képzőművész, installációkat készít, de rengeteg rajza, festménye is van, a groteszkkel foglalkozik. De az itt bemutatott tank más vonalat képvisel.

T.: Rengeteg különböző képzetet előhív, nem csak a tankét. Bőrszínű, és ahogy leereszt, majd felfújódik, az tényleg sokfelé viszi el az ember gondolatait. Egyáltalán nem világháborús panoptikumot kell elképzelni egy labirintusban. Ahogy leér az ember és meglátja a tankot, mondhatni euforikus érzései is támadnak. Plusz ezt a kiállítást egy kocsiban el tudtátok hozni, mert leeresztve a tank elfért a csomagtartóban.

K. Á.: Igen, ez a szuszogó tank ebben a csapdába ejtett szituációban organikus testként, fantomvégtagként emelkedett a boltív magasságába vagy süllyedt a padló szintjére, a megsemmisülés határára. Örültünk, hogy elfért a csomagtartóban, hiszen ez egy pop-up kiállítás, és a videók nem igényeltek, csak digitális tárhelyet. Pop-Up Tankolás címmel december 6-án Bezsenyi Tamás tartott megnyitóbeszédet, és nagyon rövid ideig, december 9-ig volt látogatható. De 2023 márciusában újra jelen leszünk Magyarországon, mégpedig a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa keretén belül a Csikász Galériában⁴. Itt öt sepsiszentgyörgyi művész alkotása lesz látható, velük párhuzamosan pedig – a kiterjesztett főváros gondolataként – a MAGMA-ban kiállító magyarországi alkotók művei, melyek az Áfrány Gábor által javasolt, az Utolsó helyetti pillanat radikális válságkezelés témájára reagálna.

Working Title 3 címmel hamarosan pályázatot hirdetünk fiatal, harmincöt év alatti alkotóknak csoportos kiállításon való részvételre, majd az acb galériával együttműködésében Ujj Zsuzsi fotós munkáiból rendezünk tárlatot; az évet pedig egy válogatással zárjuk, mely kifejezetten videóra rögzített performanszokat tartalmaz a REFLEX fesztivál kísérőprogramjaként. 

A szöveg a 2022. december-8-án, a Tilos Rádió este 8-tól 10-ig tartó, Spanyol inkvizíció és Alkotás útja műsorsávjában elhangzott adásának szerkesztett, rövidített változata (amely a rádió archívumából bármikor visszahallgatható). A kérdezők: Horváth Balázs, Sugár János, Topor Tünde. A címben szereplő meghatározás Pacsika Rudolf képzőművésztől származik, ezúton is köszönet érte.

1. Baász Imre 1972-ben végzett a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola grafika szakán. 1976-ban költözött Sepsiszentgyörgyre, 1982-ig a Sepsiszentgyörgyi Képtár őre. 1990-től 1991-ig, ötven évesen bekövetkezett haláláig a bukaresti Képzőművészeti Főiskola tanára és a kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője volt.

2. Geert Lovink holland médiatudós politikatudománnyal és művészetelmélettel is foglalkozik, az Institute of Network Cultures alapító igazgatója.

3. Bartha József vizuális művész, kurátor, UNITER-díjas díszlettervező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem docense, az ARTeast Alapítvány és a B5 Stúdió alapítója és működtetője. 1987-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben.

4. Az Utolsó helyetti pillanat kiállítás 2023. március 4. és április 2. között látható a két helyszínen. A kiállító sepsiszentgyörgyi művészek: Daczó Enikő, Koter Vilmos, Ördög-Gyárfás Ágota, Váncsa Domokos és Vetró Bodoni Barnabás.