A hallókürt. Szürrealista festő ad ilyen címet egy regénynek, mintegy kivetítve vagy tükrözve a hallójáratot (fülkürtöt). Egyébként is, anatómiai ábraként, ha a fejünk metszetét nézzük, a hallójárat eleve olyan, mint egy szürrealista festmény.

De hiába ennyire szofisztikált a címadás, a fordulatos történetekért, pláne krimikért rajongó olvasónak első hallásra nem sokat ígér, neki hinnie kell az egyre növekvő számú ajánlónak, rá kell bíznia magát azokra, akik már olvasták a könyvet. Mert tényleg lesz itt minden: szarkasztikus angol humor, gyilkosság, nyomozás, de még brutalizmus is, és okkultizmus, minden mennyiségben, hogy a végén, mire megoldódik a rejtély, az olvasó szinte újjászülessen, és megfiatalodott lélekkel emelkedjen az őt körülvevő nyomasztás fölé.

Először persze a könyvajánlók is inkább visszariasztják az embert, kivéve azokat a krimiolvasókat, akik Miss Marple úttörő szerepét elismerve, de életpályamodelljét el nem fogadva már M. C. Beaton Agatha Raisin-történetein is megedződtek, mert azokban szintén egy kevéssé vonzó, öregedő nő nyomoz. Ő még mindent elkövet azért, hogy felfigyeljenek rá a másik nemhez tartozó, számára vonzó egyedek, de A hallókürt főhőse nem egyszerűen csak egy öregedő nő, hanem egy kilencvenkét éves süket és fogatlan öregasszony, aki ebből a szempontból már téttelenül lebegve létezik, és egy tyúkon, a macskáján meg a méhek zümmögésén kívül más nem nagyon érdekli, csak talán az, hogy összejárhasson hasonló korú barátnőjével, vagy hogy szerezzen magának valahonnan egy kis csokit. A regény egyes szám első személyben íródott, és bár csak 1974-ben jelent meg, egyes Carrington-kutatók szerint már valamikor az ötvenes években készen lehetett. Tehát egy harmincas éveiben járó, nagyon attraktív nő választ magának ilyen alteregót, eltolva magától a hagyományos női szerepkört. Abba az életkorba lépteti magát, amikor a szürrealisták által vágyott androgünitás magától is létrejön, hiszen kevés kivételtől eltekintve idős korban a nők általában elférfiasodnak, a férfiak meg elnőiesednek. Jó esetben ez az életben megszerzett tapasztalatokból fakadó bölcsességgel vagy inkább ravaszsággal is párosul, és már elő is állt egy bűnügyi regényre jellemző alaphelyzet: nem a dolgok felszínét kell néznünk, mert amögött mindig más van, nyugodtan legyünk gyanakvók, kezeljük kellő fenntartással, amit mások állítanak magukról, és bízzunk abban, hogy a jelenségek olyan összefüggésekbe is rendezhetők, vagy olyan rendszerré is összeállnak, amire nem számíthattunk.

Kíváncsi vagyok, a szürrealisták okkultizmussal foglalkozó irodalomjegyzékében szerepelt-e Jan Potocki regénye, a magyarul Kaland a Sierra Morenában címmel kiadott Manuscript trouvé à Saragosse (A zaragozai kézirat), de szerintem Leonora Carrington biztosan olvasta: ugyanolyan természetességgel keveri ő is a kultúrköröket, kontinensek és korszakok hiedelemvilágát, mint a nagy előd lengyel arisztokrata. Arról nem is beszélve, hogy talán az alaptörténeten belül kinyíló újabb történet ötletét, vagyis, hogy A hallókürt is úgynevezett dobozregény, innen vehette.

Mert a mi könyvünk főhőse, Marian Leatherby is rábukkan egy titkos kéziratra: a kacsintó apáca történetére. Családja ugyanis megunja kerülgetni őt, és beadják egy szokványosnak kicsit sem mondható öregek otthonába, amely valójában a Fény Kútja Testvériség nevet viseli, és első pillantásra rejtélyesnek tűnő tevékenységet folytat (talán hasonlót, mint ami némely, kisegyházak által birtokolt grandiózus budapesti ingatlanban folyhat a Naphegyen, a Szabadság-hegyen vagy akár Pesten, a valaha volt Ganz Kultúrházban). Az, hogy a bevonulás előtt a magát egyébként ellátni képes Marian és barátnője, Carmella, akitől a hallókürtöt kapta, egészen vad dolgokat vizionálnak egy öregek otthonáról – magas falakkal, szögesdróttal körülvett épületet udvarán döglött kutyákkal –, talán nem független az írónő saját tapasztalataitól, a spanyolországi elmegyógyintézetben töltött időszaktól. Ide őt is a családja vitette, és a korszak orvosi protokolljának megfelelően sokkterápiának vetették alá.

A regénybeli intézet végül nem sivár és nem börtönszerű, és bár falakkal körülzárt területen, egy elhagyatott kertben fekszik, majd minden lakónak külön háza van, bár ezek egyáltalán nem ház formájúak, és mint utóbb kiderül, betonból öntötték őket. Itt kapcsolódunk a brutalizmushoz vagy legalábbis a betonépítészet nagy alakjához, Goldfinger Ernőhöz, hiszen Leonora jól ismerte őt – náluk találkozott Max Ernsttel, akivel aztán néhány évig egy párt alkottak, de hát ez az, amit már eddig is mindenki tudott, és aminek az árnyéka csak lassan olvadt le róla és az egész életmű megítéléséről.

Ha nagyon sokan elolvasták már a regényt, és nem ajánlót kell róla írni, akkor hosszú tanulmányban lehet majd elemezni, hogy az egyes motívumok milyen életrajzi tényekkel, olvasmány- vagy más egyéb élményekkel, gyerekkorban hallott legendákkal, titkos tudásként továbbörökített képzetekkel, szimbólumokkal hozhatók összefüggésbe. De az egész őrült kavargás, néha hagymázas fantáziálás mindvégig megmarad valami kicsit sem egzaltált gyakorlatiasság, mondhatni háziasszony-logika szintjén, és annál a hangnemnél, amit Jane Austentől szoktunk meg.

A rengeteg elképesztő fordulattól persze kicsit elzsibbad az ember agya, ezért is éri hideg zuhanyként, hogy amikor a főhősnővel együtt befejezi a regényben elhelyezett másik regény olvasását, Rosalinda Alvarez della Cueva, a Santa Barbara de Tartarus kolostor apátnője életének valósághű és hiteles elbeszélését, és eszébe sem jut megkérdőjelezni az azt lejegyző „szaglászó” pap, Dominicio Eucaristo Deseos elfogulatlanságát, olvasótársa, a kilencvenkét éves süket és fogatlan öregasszony leiskolázza, ő ugyanis azonnal rájön, hogy direkt eltorzították az apátnő történetét, és rossz irányba térítették a róla alkotható képet.

Ezek azok a pontok, ahol nagyon finoman korrigálja a regény a férfi- és New York-központú világképet vagy, ha úgy tetszik, történetírást. De ennél sokkal több is van benne: lehetetlen nem észrevenni, hogy Leonora Carrington már az ötvenes-hatvanas években pontosan látta, hogy merrefelé halad a világ, és azokat a gondolatokat, amiket ma mindenhol olvasunk akár a klímakatasztrófáról, akár az ember és az összes többi lény viszonyáról, ő már 1972-ben bedobta először a francia, majd 1974-ben az angol nyelven olvasók köztudatába is. Mára már rengeteg író, akikről itt esetleg nem is hallottunk, hivatkozik rá Európa- és Amerika-szerte: hogy milyen nagy hatást gyakorolt rájuk az írásaival, főleg ezzel a regénnyel. De az elképesztő világsikert aratott A Da Vinci-kódhoz is ez a könyv adhatta az ötletet. Leonora Carrington, aki 2011-ben bekövetkezett haláláig tulajdonképpen nyugton maradt Mexikóban, és kimaradt abból a hatalmas elismertségből, amiben más – a nemzetközi művészeti élet központjaiban forgó – szürrealisták részesültek, néhány éve megkezdte diadalmenetét. Ennek egyik állomása volt A hallókürt újbóli, 2020-as New York-i kiadása, aztán az, hogy művei főszerepet kaptak a tavalyi Velencei Biennálén. 

A legnagyobb öröm, hogy ez a fél kézzel megírt, egyáltalán nem fő műnek szánt, mégis azzá váló regény most már magyarul is olvasható.

Leonora Carrington: A hallókürt.
Fordította: Fekete Rozina. Felelős kiadó: Kiss Barnabás.
Ampersand Kiadó, Budapest, 2023, 248 oldal, 4800 forint