Lehetséges együttható
Rajk László egykori műterme a Paulay Ede utcában mostantól Art Department néven nyilvános művészeti térként működik, így az első kiállítást, amelyet Rajk László, a Kis Varsó és Schmied Andi munkáiból állított össze a kurátor, Soós Andi, szemlélhetjük egyrészt intézményi szempontból, másrészt önmagában. Az intézmény profilja, szerepe és súlya persze csak hónapok vagy évek múlva látszik majd igazán, egyelőre annyi bizonyos, hogy a művészeti szabadgondolkodás kapott újabb teret, amelyben a tervek szerint több generáció elképzelései találkozhatnak, illetve ütközhetnek.
A keret valójában nem más, mint a Rajk László által is folyamatosan és megalkuvásmentesen vallott kultúrafelfogás. Ez a kultúramodell egyszerre épített a történeti kontinuitásra, a magyar és kelet-európai avantgárd hagyományok továbbvitelére és a kultúrát folyamatosan mozgásban tartó szabad és kreatív (avantgárd) alkotói tevékenységre. Ez a tevékenység pedig sohasem állt meg a művészeti ágak határánál: Rajk nemcsak építész, látványtervező vagy képzőművész volt, hanem mindez egyszerre. Az Art Department, ha jól működik, hosszabb távon talán ezt a valóban szó szerint szabad szemléletet lesz képes egyre szélesebb körben elismertetni, egyben ez is lehet továbbélésének biztosítéka. Mindez nem gondolható el függetlenül attól a kérdéstől, hogy Rajk Lászlónak lesz-e kiemelt helye a magyar művészettörténetben, s ha igen, akkor hol. A probléma pedig összefügg azzal a jövőre mutató paradoxonnal, hogy miközben az egyes projektek szintjén mintha egyre több együttműködés jönne létre fiatal építészek, festők, dizájnerek, irodalmárok között, valójában a köztük lévő távolság egyre nő. Mintha az együttműködések növekvő száma egyben a szellemi elkülönülést vagy éppen az idegenséget is növelné, s bármilyen művészeti közösség vagy átfogóbban, a közeg (ha létezik még egyáltalán ilyen) egyre kevésbé lenne képes kilépni saját buborékjából.
Nem valószínű, hogy a Town on the Edge (Város a szélen) című kiállítás önmagában közelebb hozná a különböző szemléletmódokat, mindenesetre a művekhez nem elegendő egyetlen irányból közelíteni. Az alapot Rajk László munkái képezik, az érdi 1956-os emlékmű 2006os terve – a lyukas zászló motívumával – mellett a Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyvéhez készített borító. A Szász által az emigrációban Vincent Savarius álnéven írt, 1963-ban Brüszszelben megjelent művet Magyarországon 1984-ben adták ki először, szamizdatban. A borítóhoz készült ifjabb Rajk László-tusrajzok magukban elegendőek lennének nemcsak egy külön kiállításhoz, de az egymást követő történelmi korszakok és egyéni sorsok összetettségének múzeumi érzékeltetéséhez is. Szász könyvében arról ír, hogy második szembesítésükkor „Rajk soványabb, sápadtabb volt, mint kinti életében, de arcáról eltűntek a kísérteties keresztráncok”. A fiú a borítóterven a soha meg nem ismerhetett apa lecsupaszított, kiszolgáltatott, megkínzott testét idézi meg, a fejen a három kísérteties barázda jelenik meg, absztrahálva, kierősítve. Az egyik képen a halálos sugarakként a testre irányuló vonalak egyszerre látszanak ceruzáknak és lándzsáknak. A T alakú talapzaton álló, megnyúzott alakra irányuló lándzsacsápok földre vetett árnyékvonalai zárják körbe a figurát. A borítón a Szász Béla nevét befoglaló piros háromszög a zászlónyélként felfogható árnyékcsíkkal együtt mintha a Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése alkalmából a Műcsarnok homlokzata elé emelt díszlet formáit előlegezné meg.
A kurátor arra kérte fel Schmied Andit és a Kis Varsót, hogy Rajk életére vagy életművére reflektáló munkákat készítsenek; a létrejött reflexiók elsősorban az emlékmű fogalmához és műfajához köthetők. A Kis Varsó által készített Ismeretlen együttható című mű egy stilizált kezeket formázó hajlított vas. Az egyetlen, összefüggő hullámzó vonalból tíz nyitott tenyér rajzolódik ki, öt felfelé mutat, öt lefelé. A leírás szerint Rajk László gyermekkorára, az emlékhiányra utaló mű valójában szintén inkább az egyes ember és a történelem viszonyát emeli középpontba: a szabadság elvesztését, illetve lehetőségének feladhatatlanságát, az ideológia vagy pusztán a társadalom korlátai közé szorított egyén helyzetének látszólagos szilárdságát és valóságos törékenységét. Köztérbe helyezett emlékműként a Kis Varsó műve valószínűleg elvesztené legfontosabb tulajdonságát – a kiállítótérben a vasszerkezet mintha nem is érintené a padlót, s a parkettára vetülve a halvány tükörképe rajzolódik ki. Hasonlóan tükörképekre épül Schmied Andi műegyüttese, amely a nyolcvanas évek posztmodern építészetét idéző elemekből áll össze, három, kanyargó körvonalú üvegasztalon. Az Egy békés hely című installáció egy nem létező város nem létező építményeit helyezi egymás mellé, mintha a makett egyes részletei a Sztrugackij fivérek regényeinek városelemeiből állnának össze. Másfelől mintha valamennyi lépcső és emelkedő útvonal a semmibe vezetne: egy soha meg nem valósult utópia emlékműtöredékei között ténfereghet a néző tekintete, s lefelé pillantva önmagával találkozik. Schmied Andi kiindulópontját Rajk László építészeti víziói jelentették, amelyek mindig fenntartják maguknak a szemlélet- és léptékváltás lehetőségét.
A műveket az egyik oldalon a Kis Varsó egy 1996-os munkája határolja: az egész falat beterítő, részletes Varsó-térképek tapétája. Varsó ebben az esetben is szimbolikus viszonyítási pont (nem csak a Kis Varsó számára), amely a földrajzi mellett a történelmi léptékekre és a jelentéseltolások elhanyagolhatatlanságára figyelmeztet. A másik oldalon pedig, a halványan tükröző ablakokon túl ott húzódik a valóságos viszonyrendszer: a városi tér, amelyre a kiállítótérben látható valamennyi alkotás és elképzelés mintegy képzelt rövidülésben rávetül. Az egyszerre tér- és időbeli vetületben mindenesetre jól látszik, hogy míg bent rendezettnek látszik minden, kint ez egy korántsem békés hely.
Town on The Edge, Art Department
Budapest, 2021. november 12-ig