„Amint az érzés látható formát ölt.”
Közismert tény, hogy a második világháború eseményei jelentősen megtizedelték a hazai műtárgyállományt. Nem csupán közgyűjteményeink szenvedtek pótolhatatlan veszteségeket, (1) hanem a magántulajdonban őrzött művek egy része is elkallódott vagy megsemmisült. A bronzszobrok, akár köztérre, akár épületen belülre szánták őket, különösen veszélyeztetettnek számítottak, az újra hasznosítható nemes anyag miatt sok mű sorsa a beolvasztás lett. Mindezek fényében különösen örömteli, ha olykor egy-egy elveszettnek hitt műalkotás sokévnyi lappangás után mégiscsak előkerül.
Mellékszál – avagy adalékok Szőnyi István Gyümölcsszedők című festményének történetéhez
A közelmúltban a Kieselbach Galériában állították ki a valódi főműként számontartott, de a nagyközönség elől mindeddig rejtőző Szőnyi-festményt, a Gyümölcsszedőket.1 Ez az alkalom felidézte bennem a beszélgetéseket, amelyeket a két éve elhunyt egykori tulajdonossal, Arányi János műgyűjtővel folytattam. A belbudai kis garzon falán függő hatalmas, ragyogó kép éppúgy, mint a körülötte lévő, családi örökségből származó berendezési tárgyak és azok históriája teljesen megbabonázott. Olyannyira, hogy ismétlődő találkozásaink nyomán egy, az Iparművészeti Múzeumban megvalósítandó kiállítás terve körvonalazódott bennem. Forgatókönyve is elkészült, ezzel a címmel: A Festmény, a Ház és a Család. A kiállítás végül meghiúsult, de a festmény műtárgypiaci megjelenése apropót ad, hogy a több, mint tíz évvel ezelőtt Arányi János közreműködésével egybegyűjtött anyagokat, forrásokat leporolva a házról és ezzel összefüggésben a családról is megemlékezzünk.
Látott ön már Nirvánát? (1. rész)
Csók István (1865–1961) élete végéig küszködött azzal, hogy nem tudta befejezni Nirvána című festményét, melyen 1907-től 1960-ig dolgozott folyamatosan, részleteiben újraalkotva. Az először 1908-ban Párizsban, majd rögtön utána 1909-ben, a budapesti Nemzeti Szalonban bemutatott, ezután pedig már csak 1955-ben, a Műcsarnokban és 1988-ban Székesfehérvárott kiállított kép Csók œuvre-jében kulcsfontosságúnak tekinthető. Nem véletlen, hogy a monumentális méretű (270 × 340 cm) vászon, mely a többszöri átdolgozás miatt komoly restaurálásra is szorult,1 egyik fő darabja volt a 2011-ben Székesfehérváron megrendezett Csók-életmű-kiállításnak.2 A Nirvánát többen elemezték, legutóbb pedig Gellér Katalin és Fajcsák Györgyi dolgozta fel részletesen a székesfehérvári kiállítást követő tanulmánykötetben,3 ezért itt csak néhány, számomra időközben felvetődött szempont kifejtésére szeretnék szorítkozni.
Barokk freskók II. Alsóbogát
A pozsonyi születésű, bécsi tanultságú és Sopronban letelepedett Dorffmaister István (1741–1797) a 18. század második felében a Dunántúl egyik legtöbbet foglalkoztatott festője volt. Többnyire oltárképek és templomi freskódekorációk készítésére kapott megbízásokat, így különös jelentőségű az a világi fal- és mennyezetkép-együttes, amelyet az alsóbogáti „kiskastély” termeiben láthatunk.1 A Somogy megyei település két ma is álló nemesi rezidenciája közül ezt az épületet egy korábbi kúria átépítésével báró Vrancsics Pál huszárezredes és felesége, Festetics Katalin alakíttatta ki.
Az Evangélium 21 kortárs képzőművészeti gyűjtemény kontextusai
Még a 20. századi képzőművészet, amely folyamatosan próbálkozott a korábbi képi nyelvezetek dekonstruálásával, sem mulasztott el lehetőséget adni néhány találkozásra a természetfelettivel (vagy ahogy később majd látni fogjuk: természetivel). Elég csak Barnett Newman vásznaira vagy Mark Rothko kápolnájára gondolnunk. A művészet és a vallás szférája ontológiai szempontból közel áll egymáshoz: a transzcendenciában találkoznak, mindkettő a megmagyarázhatatlant dolgozza fel, csak más-más eszközökkel. Kapcsolódási pontként ez bukkan fel az Evangélium 21 nevet viselő kortárs képzőművészeti gyűjtemény koncepciójában, felépítésében, műalkotásaiban és a kiállításnak abban a formájában is, amely 2021 őszén a debreceni MODEM-ben volt látható.
Barokk freskók III. Veszprém
A veszprémi várhegy keleti peremén Fellner Jakab tervei alapján felépült püspöki (ma: érseki) palota a hazai barokk építészet egyik legszebb emléke. Előreugró szárnyaival, sávozott díszítésű homlokzatával, oszlopos kocsi-aláhajtójával Fellner elegáns, franciás igazodású, a korszak újításait hatásosan alkalmazó késő barokk építészeti formanyelvének remek példája. Építtetőjét, a Rómában tanult Koller Ignác püspököt egy kortársa jó ítélőképességű, nagyon szelíd embernek írta le, kiemelte jártasságát és finom ízlését mind a szépművészetek, mind az építészet terén. (1) E jellemzés hitelességét mi sem bizonyítja jobban, mint maga a palota, amely kiegyensúlyozott arányaival, választékos részletformáival és visszafogott pompájával a mai szemlélőt is megragadja.
Gabriele Münter, Vaszilij Kandinszkij és egy kapcsolat utóélete
Gabriele Münter (1877–1962) német festőnő élete és művészete elválaszthatatlan az orosz származású Vaszilij Kandinszkij (1866–1944) személyétől, aki a 20. század első felének egyik legnagyobb hatású mestere és az absztrakt művészet első teoretikusa volt. Szellemi és érzelmi egymásra utaltságuk nemcsak az egymáshoz írott mintegy kilencszáz levélben, de festői fejlődésükben is nyomon követhető, egészen a Blaue Reiter (Kék lovas) művészcsoport 1912-es létrejöttéig. Kandinszkij világhírű lett, Münternek viszont még sokat kellett küzdenie nemcsak művészetének elismertetéséért, de a tulajdonában maradt Kandinszkij-alkotások feletti rendelkezési jogért is. Főként Nina Kandinszkijjal gyűlt meg a baja, aki szerette volna elfeledtetni Münter szerepét a festő életében. Ez azonban nem igazán sikerült, ahogy azt a közelmúlt két kiállítása is bizonyította. (1)
Az optimális pillanat
Nemrég olvastam, hogy a vonatok első utasai számára milyen csodás volt megtapasztalni a sebességet és azt, hogy ennek következtében valósággal kinyílt számukra a világ. Egy 1860-as évekbeli orvosi lap mégis úgy hivatkozott a vonatozásra, mint a szemet és agyat egyaránt kimerítő élményre. Hogy miért? Mert a gyalogláshoz, a horizont lassabb pásztázásához szokott tekintet számára szinte sokkoló volt az ablakkeret által körülhatárolt képtérben elsuhanó, képfolyammá váló, részleteiben sosem vizsgálható táj. Jó példa ez arra, hogy a szemünket és agyunkat érő ingerek milyen nagy hatással vannak a világ befogadásának módozataira. És akkor még csak nem is az első fotográfiák által keltett ámulatból vagy az első mozgóképek mágiájából kiindulva kezdjük a huszonegyedik századi ember képekhez fűződő viszonyának vizsgálatát.
A nyári konyha alkonya
Utólag persze minden sokkal kisebbnek tűnt Magdi néni nyári konyhájában, még Magdi néni is, mint azokon a nyolcvanas évekbeli téli disznótorokon, amikor a disznóölést követő egész napos munka lezárásaként két összetolt asztal körül összegyűlt a rokonság, hogy megkóstolja az aznap készült véres hurkát, töpörtyűt, mellé pedig sört és pálinkát igyon. Elképzelhetetlen volt, hogy mindez a ház tiszta konyhájában történjen. Az ottani gáztűzhelyen legfeljebb vizet melegítettek vagy mosogattak az asszonyok, ha a nyári konyhában erre már nem volt elég hely.
A kánai menyegző Giorgio Vasaritól
Giorgio Vasari (1511–1574) a Firenze közelében fekvő Arezzóból származik. sokoldalú tehetségét bizonyítja, hogy festőként, építészként és biográfusként egyaránt jelentős életművet hagyott hátra. Fiatalon csatlakozott a firenzei késő reneszánsz művészek köréhez: Andrea del Sarto, Rosso Fiorentino és Jacopo Pontormo mellett dolgozott, és barátságot kötött Michelangelóval is. Élete során bejárta Itáliát, dolgozott a pápáknak Rómában, udvari művészként szolgálta a medicieket Firenzében, de számos más megbízást is kapott szülővárosától Nápolyig mindenfelé.
A giccskirály
Jeff Koons, a nyolcvanas évek sokkoló botrányművésze, Cicciolina volt férje, a porcelán Michael Jackson és a rozsdamentes acélnyúl alkotója bevette a versailles-i kastélyt, szeptemberben ugyanis tucatnyi csillogó-villogó óriás szoborral töltötte meg a Napkirály egykori rezidenciáját. Az amerikai popkultúra támadásaira mindig érzékenyen reagáló francia értelmiség panaszkórussal felelt.
