Feminista Psycho?

Lépold Zsanett

1972 januárjában nyílt meg az Amerikai Egyesült Államokban a Womanhouse, az első nőközpontú művészeti kiállítás a kísérletezés és az együttműködés fúziójaként vagy épp (női) szellemi közösségként, amely a művészetnek számító tevékenység kereteit a performatív és helyspecifikus művek felé is tágította.

Sandra Orgel: Linen Closet (Ágyneműs szekrény), fotó: © Dori Atlantis; a művészek és Anat Ebgi, Los Angeles jóvoltából / HUNGART © 2022

Sandra Orgel: Linen Closet (Ágyneműs szekrény), fotó: © Dori Atlantis; a művészek és Anat Ebgi, Los Angeles jóvoltából / HUNGART © 2022

1971-ben Judy Chicago és Miriam Schapiro útjára indította a Feminista Művészeti Programot (Feminist Art Program) a California Institute of the Arts, azaz a CalArts művészeti tanszékén. A programban részt vevő huszonöt diák grandiózus közös munkán dolgozott: egy régi kúriát alakítottak át komplex műegyüttessé. Ez volt az első nagyszabású feminista művészeti kiállítás az Egyesült Államokban. Az elhagyatott, romos hollywoodi kúria kollektív installációvá ala­kult át: minden művész egy-egy szobát kapott benne, illetve voltak olyan he­lyiségek is, ahol közösen dolgoztak – mint például az étkező vagy a konyha. A projekt célja az volt, hogy megkérdő­jelezze a hagyományos nemi szerepek létjogosultságát, ráadásul pont egy olyan térben, amely a patriarchális felfogás szerint a nőké: vagyis a háztartási munkák színhelyén.

A kiállítás katalógusát Sheila de Bretteville tervezte. A borítón a program alapítói, Miriam Schapiro és Judy Chicago ülnek a Womanhouse-ba vezető lépcső tetején.

A kiállítás katalógusát Sheila de Bretteville tervezte. A borítón a program alapítói, Miriam Schapiro és Judy Chicago ülnek a Womanhouse-ba vezető lépcső tetején.

A hatvanas évek végén Judy Chicago alig múlt harmincéves. Ekkoriban a Fresno State College-ban tanított, ott kezdett el körvonalazódni egy egész éves női művészeti program – ami el is indult, de nem sokkal később, 1971ben Chicago munkát vállalt a CalArts művészeti tanszékén, így úttörő tanterve végül itt tudott kibontakozni (a fresnói művészeti tanszék szerinte nem volt elég nyitott az újfajta, nőközpontú művészetre). A női művészeti önkifejezés innovatív, radikális módjaként ismertté vált Womanhouse-t a szükség szülte: a program kezdetekor még nem volt kész az iskola új kampusza – más helyszínben kellett gondolkodniuk. Így merült fel az ötlet, hogy egy lebontásra ítélt tizenhét szobás, tatarozásra szoruló hollywoodi házat használjanak műteremként és kiállítótérként. A diákok hetekig dolgoztak együtt az épület rendbetételén: a szemét eltakarításán, az ablakok cseréjén és üvegezésén, valamint a falak festésén. Mindeközben a csoportos be­szélgetéseken önbizalmuk és művésze­tük „tatarozásán” is munkálkodtak. A csoportos együttműködésen alapuló tanítási módszer szerint a diákok körben ültek, és megvitattak egy-egy kiválasztott témát. Schapiro és Chicago célja az volt, hogy segítsék leküz­deni a női léthez kapcsolódó komplexusokat. Chicago szerint sok diáknak a hagyományosan férfias képességek hiánya is gondot jelentett, ezért gon­dolták, hogy ha megtanítják a hallgató­kat a különféle szerszámok használatára, önbizalmat szereznek, s megkérdőjelezik a nemek szerinti elvárásokat. Hiszen a nők többet érhetnek el, ha a társadalom nem korlátozza őket, és nem vár el kevesebbet tőlük, mint a férfiaktól.

A Susan Frazier, Vicki Hodgetts és Robin Weltsch által újragondolt tálaló és konyhai helyiség. Részletek a Womanhouse című dokumentumfilmből (1974, rendezte: Johanna Demetrakas)

A Susan Frazier, Vicki Hodgetts és Robin Weltsch által újragondolt tálaló és konyhai helyiség. Részletek a Womanhouse című dokumentumfilmből (1974, rendezte: Johanna Demetrakas)

A résztvevőknek nem volt könnyű dolguk – már csak azért sem, mert télen kezdték el a kúria felújítását, és az épületben nem volt se meleg víz, se fűtés. Az új, ismeretlen feladatok sokuk számára nehéznek bizonyultak, és inkább kudarcforrásként, nem pedig kihívásként élték meg őket – például ezért sem minden résztvevő gondol vissza jó szívvel a programra. Amikor ötven évvel ezelőtt megnyíltak a Womanhouse kapui a hollywoodi North Mariposa Avenue 533. szám alatt, a projekt a magazinok felkapott témája lett. A cikkekből bárgyú, gyerekjátékszerű babaház képe bontakozott ki, de ez messze nem fedte a való­ságot. A „babaházban” a különböző hátterű, különböző társadalmi osztályokból származó művészek a nőkre erőltetett szerepeket kérdőjelezték meg, sőt dobták le magukról. Sandra Orgel női próbababát épített be egy ágyneműs szekrénybe úgy, hogy a polcok szétvágták a testét. Susan Frazier, Vicki Hodgetts és Robin Weltsch a kony­hát gondolták újra: az első pillantásra steril, laboratóriumszerű környezet va­lójában szürreális boszorkánykonyhának tűnik, a falakon elhelyezett, nyomogatható szilikonmellekkel vagy a plafonon sorakozó szilikon tükörtojásokkal. A tálalóhelyiségben pedig az ételekkel teli tányérok és a fölöttük elhelyezett lámpatestek sora a konyha börtönébe zárva végzett házimunka dehumanizáló jellegére, futószalagsze­rűségére utalt. 

Az egyik hálószobát Nancy Youdelman és Karen LeCocq vette birtokba, és Colette Chéri – Egy kurtizán szerelme című regénye alapján antik bútorokkal, csipkével és bársonnyal zsúfolták tele. A Lea's Room (Léa szobája) című installációhoz performansz is társult: LeCocq az egy hónapos nyitvatartási idő alatt számos alkalommal sminkelte ki magát, majd letörölte arcáról a festéket. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy egy idő után, nap mint nap a tükör előtt ülve, egyre fenyegetőbbnek érezte saját mulandóságát, egyre jobban várta, hogy véget érjen a látszólag csak a mindennapi rutint ismétlő, mégis hátborzongató „szereplés”. Fotó: Lloyd Hamrol / HUNGART © 2022

Az egyik hálószobát Nancy Youdelman és Karen LeCocq vette birtokba, és Colette Chéri – Egy kurtizán szerelme című regénye alapján antik bútorokkal, csipkével és bársonnyal zsúfolták tele. A Lea's Room (Léa szobája) című installációhoz performansz is társult: LeCocq az egy hónapos nyitvatartási idő alatt számos alkalommal sminkelte ki magát, majd letörölte arcáról a festéket. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy egy idő után, nap mint nap a tükör előtt ülve, egyre fenyegetőbbnek érezte saját mulandóságát, egyre jobban várta, hogy véget érjen a látszólag csak a mindennapi rutint ismétlő, mégis hátborzongató „szereplés”. Fotó: Lloyd Hamrol / HUNGART © 2022

A kiállítás a legelső napon kizárólag a női közönség előtt állt nyitva, de a következő hónapban bárki betérhetett. Végül több mint tízezer ember nézte meg a Womanhouse-t, amely még ma is egyedülálló teljesítménynek számít, s amely még továbbra sem elég (el)ismert a világon. Pedig a feminista művészet egyik legfontosabb mérföldköve.

A Womanhouse kiállítás meghívóját Karen LeCocq tervezte, és bár csipketerítőnek látszik, valójában papírból készült, a művészek és Anat Ebgi, Los Angeles jóvoltából / HUNGART © 2022

A Womanhouse kiállítás meghívóját Karen LeCocq tervezte, és bár csipketerítőnek látszik, valójában papírból készült, a művészek és Anat Ebgi, Los Angeles jóvoltából / HUNGART © 2022