A British Museum indiai gyűjtemé­nyében található egy 1830 körül Tandzsávurban készült, kilencvenegy kiemelkedő művészi értéket hordozó festményt tartalmazó album. (1) A képek a hindu mitológia különböző alakjait mutatják be: isteneket, istennőket, szenteket, valamint különféle mitikus jeleneteket. A dél-indiai Tamil Nadu régióban az ún. Company School, vagyis a Társa­ sági Iskola stílusában, a brit Kelet-Indiai Társaság hatalmának megszilárdulása idején létrejött album érde­kessége, hogy míg inspirációt jelentett a nyugat számára, a festmények az indiai előzményekhez képest nyugati ha­tásokról tanúskodnak, és feltehetően brit megrendelésre készültek.

Az album szinte minden képe átlát­ szatlan akvarell. A többnyire fehér alapon egyetlen központi figura he­lyezkedik el, bár előfordulnak többalakos jelenetek is. Mindegyikükre a világos, élénk színek, lekerekített formák jellemzők. A forma- és szín­ világban mutatkoznak meg leginkább a helyi, indiai hagyományok, a rádzs­put miniatúrák, valamint a tandzsá­vúri és majszúri iskola hatásai. A fel­ iratok telugu nyelvűek.

Az indiai művészet már a korai idők­ től igen formális volt. Minden isten és istennő minden aspektusának, va­lamint minden egyes mítosz ábrázo­lásának stilisztikai követelményeit a szanszkrit nyelvű, ősi silpasásztrák (2) (művészeti szakkönyvek, kánonok) gyakorlati ikonográfiai útmutatói írták le: szigorúan meghatározták az ábrázolások tartalmát, arányait, szim­bólumait stb. a művészeti ágakban, így a festészetben is. Habár a későb­biek folyamán a művészek nagyobb szabadságot élveztek, a legtöbb mű­vészeti ágban és tematikánál, így a hindu istenségek és mitológiai jelene­tek ábrázolásakor is a hagyományos előírások és ikonográfia az alapvető: meghatározott a testtartás, az attribú­tumok, a viselet. Az öt hagyományos kéztartás, azaz mudrá szintén előírás szerinti. Az indiai kép­zőművészetre egészen a legmodernebb időkig jellemző, hogy az alkotó neve nem maradt fenn, már az alkotás elkészül­tekor sem volt fontos.

A Company School stílusában festett mitológiai ábrázolásokon keresztül cikkünkben be­ mutatjuk az istenhár­masságot alkotó Brahmát, Visnut és Sivát, házastársaikkal. Három ábrázolás a fent említett albumból származik, egy negyedik pedig egy ha­sonlókorú, szintén a British Museum tulajdonában lévő képgyűjteményből. (3) Megformálásuk, élénk színük, gon­dos, aprólékos kidolgozottságuk ma­gasan a turisztikai célra készült áruk fölé helyezi őket. „[A művész] az arcokat, karokat és lábakat finoman árnyékolta mindenhol, így a képek háromdimenziósnak hatnak. Az élénk színek és a rajzok kifinomultsága miatt az alakok kiemelkednek a lapokról.” (4)

Siva és Párvatí esküvője (5)

Ezen a jeleneten mindhárom főisten szerepel, méghozzá egy nagyon sze­rencsés, kedvező előjelű eseményen: Siva isten és Párvatí istennő esküvő­ jén. A telugu felirat szerint „Mahá­ visnu isten Párvatí és Paramésvara esküvőjét ünnepli.” A jelenet hagyo­mányos ikonográfiai ábrázolás, amely a Kaljánaszundara („Gyönyörű eskü­ vő”) néven szerepel. A hosszú indiai esküvői szertartásból a menyasszony és vőlegény kézfogójának momentu­ mát (pánigrahana) jeleníti meg. Az ábrázolásra vonatkozó előírások több silpasásztrában szerepelnek, bár már a korai időktől nagy a helyi variációk száma. A jelen festmény is több rész­letben eltér az előírásoktól. 

Párvatí, az egyetlen nőalak a festmény közepén, a fától jobbra helyezkedik el. Bőrszíne a hagyományos művészeti előírásnak megfelelően sötét színű, leggyakrabban zöld színnel ábrázol­ják. Az indiai menyasszonyok hagyo­mányos vörös száriját viseli, gazdag ékszerezéssel. A fa másik oldalán Siva (másik nevén Paramésvara) áll Pár­vatí kezét tartva, az esküvői hagyo­mánynak megfelelően. A képen Siva és mindhárom főisten négykarú, ke­zeikben hagyományos attribútumaikat tartják. Siva attribútumainak áb­rázolása különösen izgalmas betekin­tést enged a mű keletkezésébe: míg bal felső kezében egyik hagyományos jel­ képét, a szarvast (mriga), jobb felső ke­zében pedig a homokóra formájú do­ bot (damaru) tartja, addig bal alsó ke­ ze üres, csupán a ceruzával megrajzolt körvonalak látszódnak – ahogyan ezt a korszak kutatója, Anna Dallapiccola jelzi az album egészére vonatkozóan: „A képeket először ceruzával rajzolták meg, melynek nyomai még mindig láthatók. Munka közben a művész olykor meggondolta magát, például a figurák karjainál vagy lábainál.” (6) 

Siva itt ünnepi – esküvői – dhótit visel. Egyébként, mint a jóga ura, visszavonultan meditál a hegyekben, aszkétaéletet él – ennek megfelelően mosdatlan, haja rasztázott tincsekben tornyosul. Testét a halottégetőkben talált hamuval keni be vezeklésképp – gyakran ezért ábrázolják fehér bőrű­nek. A mítosz szerint azonban esküvőjére is így érkezett először, és Párvatí édesanyja elájult, mikor meglátta ilyen állapotban. A menyasszony kér­lelni kezdte Sivát, hogy habár ő maga minden alakjában szereti, anyja ked­véért mégis öltsön valami emberek számára elfogadhatóbb formát. Siva ekkor átváltozott tiszta, gazdag öltö­ zetű, gyönyörű ifjúvá. Siva és Párvatí összekulcsolt kezeire a Siva háta mögött álló Himaván, Pár­vatí apja önt rituálisan vizet egy kor­ sóból, így szentesítve a frigyet. Hima­ván a Himalája hegyláncot megteste­sítő isten, nevének jelentése: „havas”. Párvatí nevének jelentése nagyjából „a hegy lánya.” Himaván a hegy kirá­lya, így királyi rangú, annak megfelelő pompával járó esküvőről van szó, ezért visel mindegyik szereplő szé­ pen kidolgozott ruházatot és gazdag ékszerezést, fején koronát (mukuta). Párvatí háta mögött áll Visnu. Jobb felső kezében a diszkoszt (csakra, itt fegyverként), bal felső kezében kagy­lókürtöt (sankhá) tart. Jobb alsó kezét abhaja-mudrában, bal alsó kezét varada- mudrában tartja. Az abhaja-mudrá a félelmet eloszlató kéztartás: az ujjak­ kal felfelé néző tenyér kifelé fordul, míg a varada-mudrá az áldásosztó kéztartás: a tenyér szintén kifelé fordul, de az ujjak lefelé néznek. Visnut gyak­ran ábrázolják kék bőrszínnel.

Az előtérben ül Brahmá, a hagyomá­nyos esküvők védikus papjának (brahmin) szerepét magára véve. Előtte ég a szent áldozati tűz, minden esküvő elengedhetetlen része. Brahmának hagyományosan négy feje van, mely a négy égtáj irányába néz. Jobb felső kezében málát (szent gyöngysort), bal felső kezében vizesedényt (kamandalu) tart. Alsó kezeiben hagyományosan a tűzáldozathoz (hóma) szükséges szer­ tartási tárgyakat fog, bár képünkön ezek nehezen kivehetőek. Padmászana ülésmódban ül. Az ülésmódok áb­rázolása is szigorúan meghatározott, az isteneket különféle aspektusaikban más-más ászanában, azaz testtartás­ ban láthatjuk. A padmászana, azaz lótuszülés keresztezett lábtartást je­lent, melyben mindkét lábfej az ellen­ tétes combon nyugszik. Habár nyuga­ton ezt az ülést leginkább a jógából ismerjük, a testtartás az ikonográfiá­ban is megtalálható.

Brahmá és Szaraszvatí hattyúháton (7)

A kép címe a telugu felirat tanúsága szerint: „A négyarcú Brahmá és felesége, Szaraszvatí, hattyúháton lovagol.” Brahmá az istenhármasság teremtő istene. A tudással és a Védákkal asszo­ciálják. Felesége, Szaraszvatí szintén a tudás, a kultúra, a tanulás istennője. Mind Brahmának, mind Szaraszvatínak hátasállata a hamsza, az indiai hattyú. A hattyú az ind ikonográfiában is a tisztaság, a spiritualitás szimbóluma. A festményen színes szárnyakkal, aranyszínű farktollakkal, aranyos taréjjal ábrázolt madárhoz képest sok­ kal kisebb az istenpáros. A hindu mi­tológia szerint a hattyú képes csőrével különválasztani a vizet a tejtől – szim­bolikusan a valótlanságot a valóságtól, ezért kötik össze a tudás isteneivel.

A hattyú hátán elhelyezett lépcsőzetes trónon ül a négyfejű Brahmá. A négy égtáj irányába néző fejek a négy Védát szimbolizálják. Az ősi Védák India leg­korábbi himnuszai, a hindu hit szerint öröktől fogva létező szent entitások. A Védák négy könyvet ölelnek fel. Ezek himnuszait évezredek óta recitálják a szertartásokon; a tudás, a műveltség el­sősorban a Védák ismeretét jelentette Indiában. Bal felső kezében ezért tart könyvet Brahmá. A könyv formája jel­legzetes dél-indiai pálmalevél-kézirat keményfa borításban, zsinórral átte­kerve. Az isten jobb felső kezében a szertartásoknál használt vizeskorsó (kamandalu) látható. Jobb alsó keze félelmet eloszlató kéztartásban áll, bal alsó karjával Szaraszvatít öleli derekánál fogva, keze pedig áldásosztó tartás­ ban van. Ülésmódja lalitászana (királyi ülésmód): bal lábát padmászanaszerű­ en maga elé fekteti, jobb lába behajlít­va lecsüng a trónról. Szaraszvatí jobb kezében lótuszvirágot tart, mely egyik állandó attribútuma. Másik ilyen a fe­ hér szín, általában szárija és a lótusz szokott fehér lenni – itt most bőrszíne hordozza a fehér attribútumát. Brahmá és Szaraszvatí mosolygó arca, a kompozíció elrendezése idilli hangu­latot áraszt, a kép a házastársi harmó­niát érzékelteti. 

A lótuszból született istennő: Laksmí (8)

A festményen Laksmí istennő, Visnu is­ten házastársa látható. Összesen nyolc­ féle standard Laksmí-ábrázolást kü­lönböztetünk meg (Astalaksmí – nyolc Laksmí), ezek közül a festményen lát­ ható ábrázolás a Gadzsalaksmí, azaz az elefántok (gadzsa) által fürdetett Laks­mí – ahogyan ezt a telugu nyelvű felirat is megerősíti. A „fürdetés” olykor, mint itt a képen is, csupán szimbolikus, más ábrázolásokon azonban az elefántok ormányukból valóban vizet perme­teznek Laksmíra – ettől függetlenül a két elefánttal kísért Laksmí-ábrázo­lásoknak is ez a nevük. A festményen lévő két elefánt mintha vízsugáron állna (9) tehát, habár nem ormányukból permetezik az istennőt, a termékeny­séget, gazdagságot, áldást jelentő vízsugár mégis jelen van a képen. Nagyon pozitív jelentésűek a Gadzsalaksmí-ábrázolások, áldást, bőséget, prosperitást, jó szerencsét sugároznak. A legkorábbi ismert Gadzsalaksmí-szobor az i. e. 2. évszázadból származik. 

Ezeken az ábrázolásokon az istennő lótusztrónon ül padmászana ülésmódban. A festményen Laksmí lábtartása szélesebb, mint a hagyományos padmászana, ami a modern kori fest­ményekre jellemző általában. A szé­ lesebb lábtartás által az egész kom­ pozíció stabilitást sugárzó, szélesebb alapot kap. A Gadzsalaksmí-ábrázolásokon az is­ tennő mindig négykarú, két felső kezé­ben kinyílt lótuszt tart, míg lenti jobb keze félelmet eloszlató, lenti bal keze pedig áldásadó kéztartásban látható. Habár a lótusztrón állandó elem a Gadzsalaksmí-ábrázolásokon, a jelen festmény egyedülállóan lép ki a festmény teréből azáltal, hogy a trónt képező lótusz a lap aljáról felemelkedve tart­ ja Laksmít – ez már egyéni művészi megformálás eredménye. A lótuszvi­rág tavakban él – a képi megjelenítés felidézi a természetben a tóból felnövő virág alakját, így erősítve a víz- és a termékenységszimbolikát a festmé­nyen. A lótusz belső, középső körét az istennő redőkbe rendezett ruhája adja – figyelemre méltó az átmenet kidolgozása mind a forma, mind a szí­ nek tekintetében. Laksmí születése az egyik központi hindu mítoszhoz, a tejtenger köpüléséhez kapcsolódik. A mí­ tosz szerint eredetileg mind az istenek, mind a démonok halandóak voltak. A halhatatlanság elnyeréséhez szük­ ségük volt az amritára, a halhatatlanság esszenciájára. Ehhez a tejtenger kiköpülésével tudtak hozzájutni. Így Visnu isten óriási teknősbékává változott, a páncéljára ráhelyezték a Méru-hegyet, az lett a köpülőfa, kötélnek pedig Vászukit, a kígyókirályt hasz­nálták. Egyik oldalról az istenek, a másikról a démonok húzták a kötélkí­gyót, így köpülték az óceánt. A köpü­lés folyamán különféle varázslatos lények és tárgyak emelkedtek ki a víz­ből – egyikük volt a lótusztrónon ülő, kezeiben lótuszt tartó Laksmí. Az istennő hátát nagy, tömött, szépen ékített díszpárna támasztja, mely szin­tén a gazdagságot, nyugalmat jelképe­ zi. A részletesen, finoman kidolgozott kép a gazdagságot, bőséget, termé­kenységet érzékelteti, pozitív szimbo­likával bír az ind hagyományokban. 

Visnu – az istenség két alakban 

A végtelenség kígyóján fekvő Visnu istent (Ananta-sajana-Visnu) ábrázoló festmény egy másik albumból származik – bár kora, stílusa, keletkezé­si helye alapján nagyon közel áll az előbbihez. A hetven festményt tartalmazó album 1830 körül készült a dél-indai Tamil Naduban, feltehetően Tiruccsirápalli városában, ahol virágzó festészeti központ működött ebben az időben. A festmények gouache-technikával készültek papírra. A szí­nek nagyon élénken maradtak meg, azt bizonyítva, hogy az albumot hosz­ szú időn keresztül elzárva tárolták. Az elrendezés különlegessége, hogy Visnu istent két alakjában ábrázolja, ami arra enged következtetni, hogy a kép templomokban található két Visnu-szoborról készülhetett: a fekvő alak a templom szentélyében található ál­ landó főszobor (múla-múrti), míg az előtérben látható kisebb méretű álló szobor az ünnepi körmeneteken kör­ behordozott szobor (utszava-múrti).  Az album érdekessége, hogy három későbbi kommentátor is írt bele jegy­zeteket. A jegyzetek alapján a mintául vett templom vagy a kumbakonami Sárangapáni (Nyilat kézben tartó Visnu) templom vagy a mámallapura­ mi Mahisamardiní barlangtemplom lehetett.

A hagyományos felosztásban Visnu a megtartó istenség. A jelen ábrázo­lás egy közkedvelt motívum: Visnu a végtelenség kígyóján, Anantán fekszik a kozmikus óceánban. Az idő a világ­ teremtések közötti idő: a hinduizmus ciklikus időelképzelésében Brahmá megteremti a világot, ami kb. négy­ millió évig áll fenn Visnu révén, majd Siva pusztítja el táncával; végül pedig mindez kezdődik elölről. A pusztu­ lás és teremtés közötti időben Visnu Ananta kígyón fekszik. A kígyó öt fejét védelmezőleg Visnu fölé emeli. A világteremtés első momentuma, hogy Visnu köldökéből kiemelkedik egy lótusz, rajta Brahmával, s ő teremti meg a világot. A festményen Visnut a szo­ kásoknak megfelelőn kék színnel fes­ tik. Kétkarú ábrázolás, jobb kezével fejét támasztja, bal kezében nyilát (sáranga) tartja. Lábánál Laksmí, a fele­ sége, fejénél másik felesége, Bhúdéví helyezkedik el. Brahmá a hagyomá­ nyoknak megfelelően négyfejű, jobb felső kezében a Védákat tartalmazó könyvet tartja (itt is pálmalevél-kéz­ irat formájában), bal felső kezében pedig a vizeskorsót. Két alsó keze üd­ vözlő kéztartásban (anydzsali-mudrá) helyezkedik el, mely tiszteletadást, imádkozást is kifejez. Mind Brahmá és Visnu arányai, mind a mítosz (Visnuból megszülető Brahmá), mind a kéz­ tartás (Brahmá tiszteletét fejezi ki Vis­ nunak) jelzi, hogy az eredetileg főisten Brahmá jelentősége visszaszorult, im­már Visnu elsősége kétségtelen. 

Az előtérben, szintén két hitvesétől kísérve, az Áldásosztó Visnu (Vara­ darádzsa) álló alakja látható. A legen­ da szerint Brahmá isten egy alkalom­mal tűzáldozatot (jadzsnya) mutatott be Tamil Nadu Kánycsipuram városá­ban, amelynek végén megjelent maga Visnu, és teljesítette Brahmá kívánsá­gát – innen kapta nevét Varadarádzsa: áldásosztó, avagy kívánságteljesítő. A négykarú isten kezeiben attribútumait, a diszkoszt és a kagylókürtöt fogja, bal alsó kezét pedig félelemeloszlató kéztartásban tartja. Buzogányra támaszkodó jobb alsó keze áldásosztó kéztartásban helyezkedik el. Homlo­kán a Visnu-hívők vadakalai nevű csoportjának jele látható. 

^{1 British Museum, leltári szám: 1962, 1231, 0.13.1–91}

^{2 A cikkben a szanszkrit szavak magyar kiejtés szerinti átírását használom. A zárójelben megadott idegen nyelvű szakkifejezések kivétel nélkül szanszkrit nyelvből származnak.}

^{3 British Museum, leltári szám: 1992, 0410, 0.1.8}

^{4 Anna L. Dallapiccola: South Indian Paintings. London, British Museum Publications, 2010; britishmuseum.org/collec- tion/object/A_1962-1231-0-13-65}

^{5 BM 1962, 1231, 0.13.65}

^{6 Dallapicola 2010}

^{7 BM 1962, 1231, 0.13.28}

^{8 BM 1962, 1231, 0.13.6} 

^{9 Dallapiccola értelmezésében az elefántok felhőn állnak, ami valóban igaz, de alakjuk a vízsugár képzetét idézi fel, így illeszkedve a hagyományos ikonográfiához és szimbolikához.} 

A Company School (Társasági Iskola)

Habár India hivatalosan 1857-ben vált brit gyarmattá, a Kelet-Indiai Társaság a megelőző két évszázadban fokozato­san kiterjesztette befolyását Indiában, mely ekkor, ugyan hivatalosan még Mughal Birodalomként politikai egységet alkotott, a valóságban széttagolt, a központtól csak gyengén függő, többé-kevésbé önálló területekből állt. Egyszerre voltak jelen a több ezer éves helyi hagyományok és a modern, felvilágosult, a világ vezető hatalmát képviselő brit közép- és felsőosztály európai kultúrája.

A Company School / Company Style megnevezés a Társaság megbízásából a 18–19. században létrejött festményeket készítő iskolát jelöli. (Másik megnevezése a Patna Iskola, az iskola egyik észak-indiai központjáról, Patna városáról.) Az indiai festészeti hagyományok közül a legnagyobb hatású előzményt a mogul és rádzsput miniatúrafestészet jelentette, s emellett meghatározóak voltak a helyi iskolák is.

A festmények különféle méretűek, gyakoriak a miniatúrák is (bár a szakirodalom a minitúra megnevezést ritkán használja velük kapcsolatban). A tematikát az egzotikumot kereső európai megrendelők határozták meg. A témákat több nagyobb csoportba oszthatjuk: hindu mitológia, portréfestészet, etnográfia (mindennapi élet, ünnepek, helyi kasztok, foglalkozások), tájképek, építészet, természeti képek: állat- és növényfestészet. A festmények akvarell- vagy goauche-technikával készültek, legtöbbször európai gyártású papírra, de előfordulnak elefántcsontra vagy csillámpalára festett képek is. Gyakran feliratok igazítják el a szemlélőt: ezek vagy a helyi nyelven, vagy angolul olvashatók. A képek sokszor a turisztikai igényt, curio-gyűjtést igyekeztek kiszolgálni. Az iskola virágzásának a fényképezés térhódítása mellett a nyomtatás elterjedése vetett véget: a későbbiek folyamán a mai napig népszerű nyomtatott istenképek töltötték be az albumban látható festmények funkcióját. 

Company Style albumok

Az európai megrendelésre dolgozó festők egy idő után az egyre növekvő igényeknek megfelelően kvázi-tömeggyártásba kezdtek. Az egyedileg készült, már eredetileg is albumokba tervezett festmények sokszor előre elkészített minták, ún. stencilek alapján jöttek létre: egy-egy színezetlen képet előre megrajzoltak, a kép alá egy második réteg papírt helyeztek, a körvonalakat tűvel átszurkálták, és az alulra helyezett papírlapon a szúrás nyomai segítettek a miniatúrafestőnek a végleges kép megfestésében. Jól mintázza ezt a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum indiai gyűjteményében található delhi darbárt (udvari meghallgatást) ábrázoló rajz. (1) A múzeum tulajdonában is található továbbá tizenhat darab Company School-stílusban festett hindu mitológiai miniatúra (2) melyeket maga a múzeumalapító vásárolt Dzsajpúrban, valamint huszonhárom darab stencilként szolgáló rajzvázlat is.

^{1 Leltári szám: HFM_ 6864}

^{2 HFM_ 8001-8013, 8016, 8017}