A British Museum indiai gyűjteményében található egy 1830 körül Tandzsávurban készült, kilencvenegy kiemelkedő művészi értéket hordozó festményt tartalmazó album.(1) A képek a hindu mitológia különböző alakjait mutatják be: isteneket, istennőket, szenteket, valamint különféle mitikus jeleneteket.

A dél-indiai Tamil Nadu régióban az ún. Company School, vagyis a Társasági Iskola stílusában, a brit Kelet-Indiai Társaság hatalmának megszilárdulása idején létrejött album érdekessége, hogy míg inspirációt jelentett a nyugat számára, a festmények az indiai előzményekhez képest nyugati hatásokról tanúskodnak, és feltehetően brit megrendelésre készültek.

Az album szinte minden képe átlátszatlan akvarell. A többnyire fehér alapon egyetlen központi figura helyezkedik el, bár előfordulnak többalakos jelenetek is. Mindegyikükre a világos, élénk színek, lekerekített formák jellemzők. A forma- és színvilágban mutatkoznak meg leginkább a helyi, indiai hagyományok, a rádzsput miniatúrák, valamint a tandzsávúri és majszúri iskola hatásai. A feliratok telugu nyelvűek.

Az indiai művészet már a korai időktől igen formális volt. Minden isten és istennő minden aspektusának, valamint minden egyes mítosz ábrázolásának stilisztikai követelményeit a szanszkrit nyelvű, ősi silpasásztrák² (művészeti szakkönyvek, kánonok) gyakorlati ikonográfiai útmutatói írták le: szigorúan meghatározták az ábrázolások tartalmát, arányait, szimbólumait stb. a művészeti ágakban, így a festészetben is. Habár a későbbiek folyamán a művészek nagyobb szabadságot élveztek, a legtöbb művészeti ágban és tematikánál, így a hindu istenségek és mitológiai jelenetek ábrázolásakor is a hagyományos előírások és ikonográfia az alapvető: meghatározott a testtartás, az attribútumok, a viselet. Az öt hagyományos kéztartás, azaz mudrá szintén előírás szerinti. Az indiai képzőművészetre egészen a legmodernebb időkig jellemző, hogy az alkotó neve nem maradt fenn, már az alkotás elkészültekor sem volt fontos.

A Company School stílusában festett mitológiai ábrázolásokon keresztül cikkünkben bemutatjuk az istenhármasságot alkotó Brahmát, Visnut és Sivát, házastársaikkal. Három ábrázolás a fent említett albumból származik, egy negyedik pedig egy hasonló korú, szintén a British Museum tulajdonában lévő képgyűjteményből.³ Megformálásuk, élénk színük, gondos, aprólékos kidolgozottságuk magasan a turisztikai célra készült áruk fölé helyezi őket. „[A művész] az arcokat, karokat és lábakat finoman árnyékolta mindenhol, így a képek háromdimenziósnak hatnak. Az élénk színek és a rajzok kifinomultsága miatt az alakok kiemelkednek a lapokról.”⁴

Siva és Párvatí esküvője⁵

Ezen a jeleneten mindhárom főisten szerepel, méghozzá egy nagyon szerencsés, kedvező előjelű eseményen: Siva isten és Párvatí istennő esküvőjén. A telugu felirat szerint „Mahávisnu isten Párvatí és Paramésvara esküvőjét ünnepli.” A jelenet hagyományos ikonográfiai ábrázolás, amely a Kaljánaszundara („Gyönyörű esküvő”) néven szerepel. A hosszú indiai esküvői szertartásból a menyasszony és vőlegény kézfogójának momentumát (pánigrahana) jeleníti meg. Az ábrázolásra vonatkozó előírások több silpasásztrában szerepelnek, bár már a korai időktől nagy a helyi variációk száma. A jelen festmény is több részletben eltér az előírásoktól.

Párvatí, az egyetlen nőalak a festmény közepén, a fától jobbra helyezkedik el. Bőrszíne a hagyományos művészeti előírásnak megfelelően sötét színű, leggyakrabban zöld színnel ábrázolják. Az indiai menyasszonyok hagyományos vörös száriját viseli, gazdag ékszerezéssel. A fa másik oldalán Siva (másik nevén Paramésvara) áll Párvatí kezét tartva, az esküvői hagyománynak megfelelően. A képen Siva és mindhárom főisten négykarú, kezeikben hagyományos attribútumaikat tartják. Siva attribútumainak ábrázolása különösen izgalmas betekintést enged a mű keletkezésébe: míg bal felső kezében egyik hagyományos jelképét, a szarvast (mriga), jobb felső kezében pedig a homokóra formájú dobot (damaru) tartja, addig bal alsó keze üres, csupán a ceruzával megrajzolt körvonalak látszódnak – ahogyan ezt a korszak kutatója, Anna Dallapiccola jelzi az album egészére vonatkozóan: „A képeket először ceruzával rajzolták meg, melynek nyomai még mindig láthatók. Munka közben a művész olykor meggondolta magát, például a figurák karjainál vagy lábainál.” ⁶

Siva itt ünnepi – esküvői – dhótit visel. Egyébként, mint a jóga ura, visszavonultan meditál a hegyekben, aszkétaéletet él – ennek megfelelően mosdatlan, haja rasztázott tincsekben tornyosul. Testét a halottégetőkben talált hamuval keni be vezeklésképp – gyakran ezért ábrázolják fehér bőrűnek. A mítosz szerint azonban esküvőjére is így érkezett először, és Párvatí édesanyja elájult, mikor meglátta ilyen állapotban. A menyasszony kérlelni kezdte Sivát, hogy habár ő maga minden alakjában szereti, anyja kedvéért mégis öltsön valami emberek számára elfogadhatóbb formát. Siva ekkor átváltozott tiszta, gazdag öltözetű, gyönyörű ifjúvá.

Siva és Párvatí összekulcsolt kezeire a Siva háta mögött álló Himaván, Párvatí apja önt rituálisan vizet egy korsóból, így szentesítve a frigyet. Himaván (nevének jelentése: „havas”) a Himalája hegyláncot megtestesítő isten. Párvatí nevének jelentése nagyjából „a hegy lánya.” Himaván a hegy királya, így királyi rangú, annak megfelelő pompával járó esküvőről van szó, ezért visel mindegyik szereplő szépen kidolgozott ruházatot és gazdag ékszerezést, fején koronát (mukuta). Párvatí háta mögött áll Visnu. Jobb felső kezében a diszkoszt (csakra, itt fegyverként), bal felső kezében kagykókürtöt (sankha) tart. Jobb alsó kezét abhaja-mudrában, bal alsó kezét varada-mudrában tartja. Az abhaja-mudrá a félelmet eloszlató kéztartás: az ujjakkal felfelé néző tenyér kifelé fordul, míg a varada-mudrá az áldásosztó kéztartás: a tenyér szintén kifelé fordul, de az ujjak lefelé néznek. Visnut gyakran ábrázolják kék bőrszínnel.

Az előtérben ülve helyezkedik el Brahmá, a hagyományos esküvők védikus papjának (brahmin) szerepét magára véve. Előtte ég a szent áldozati tűz, minden esküvő elengedhetetlen része. Brahmának hagyományosan négy feje van, mely a négy égtáj irányába néz. Jobb felső kezében málát (szent gyöngysort), bal felső kezében vizesedényt (kamandalu) tart. Alsó kezeiben hagyományosan a tűzáldozathoz (hóma) szükséges szertartási tárgyakat fog, bár képünkön ezek nehezen kivehetőek. Padmászana ülésmódban ül. Az ülésmódok ábrázolása is szigorúan meghatározott, az isteneket különféle aspektusaikban más-más ászanában, azaz testtartásban láthatjuk. A padmászana, azaz lótuszülés keresztezett lábtartást jelent, melyben mindkét lábfej az ellentétes combon nyugszik. Habár nyugaton ezt az ülést leginkább a jógából ismerjük, a testtartás az ikonográfiában is megtalálható.

Brahmá és Szaraszvatí hattyúháton⁷

A kép címe a telugu felirat tanúsága szerint: „A négyarcú Brahmá és felesége, Szaraszvatí, hattyúháton lovagol.” Brahmá az istenhármasság teremtő istene. A tudással és a Védákkal asszociálják. Felesége, Szaraszvatí szintén a tudás, a kultúra, a tanulás istennője. Mind Brahmának, mind Szaraszvatínak hátasállata a hamsza, az indiai hattyú. A hattyú az ind ikonográfiában is a tisztaság, a spiritualitás szimbóluma. A festményen színes szárnyakkal, aranyszínű farktollakkal, aranyos taréjjal ábrázolt madárhoz képest sokkal kisebb az istenpáros. A hindu mitológia szerint a hattyú képes csőrével különválasztani a vizet a tejtől – szimbolikusan a valótlanságot a valóságtól, ezért kötik össze a tudás isteneivel.

A hattyú hátán elhelyezett lépcsőzetes trónon ül a négyfejű Brahmá. A négy égtáj irányába néző fejek a négy Védát szimbolizálják. Az ősi Védák India legkorábbi himnuszai, a hindu hit szerint öröktől fogva létező szent entitások. A Védák négy könyvet ölelnek fel. Ezek himnuszait évezredek óta recitálják a szertartásokon; a tudás, a műveltség elsősorban a Védák ismeretét jelentette Indiában. Bal felső kezében ezért tart könyvet Brahmá. A könyv formája jellegzetes dél-indiai pálmalevél-kézirat keményfa borításban, zsinórral áttekerve. Az isten jobb felső kezében a szertartásoknál használt vizeskorsó (kamandalu) látható. Jobb alsó keze félelmet eloszlató kéztartásban áll, bal alsó karjával Szaraszvatít öleli derekánál fogva, keze pedig áldásosztó tartásban van. Ülésmódja lalitászana (királyi ülésmód): bal lábát padmászanaszerűen maga elé fekteti, jobb lába behajlítva lecsüng a trónról. Szaraszvatí jobb kezében lótuszvirágot tart, mely egyik állandó attribútuma. Másik ilyen a fehér szín, általában szárija és a lótusz szokott fehér lenni – itt most bőrszíne hordozza a fehér attribútumát.
Brahmá és Szaraszvatí mosolygó arca, a kompozíció elrendezése idilli hangulatot áraszt, a kép a házastársi harmóniát érzékelteti.

A lótuszból született istennő: Laksmí⁸

A festményen Laksmí istennő, Visnu isten házastársa látható. Összesen nyolcféle standard Laksmí-ábrázolást különböztetünk meg (Astalaksmí – nyolc Laksmí), ezek közül a festményen látható ábrázolás a Gadzsalaksmí, azaz az elefántok (gadzsa) által fürdetett Laksmí – ahogyan ezt a telugu nyelvű felirat is megerősíti. A „fürdetés” olykor, mint itt a képen is, csupán szimbolikus, más ábrázolásokon azonban az elefántok ormányukból valóban vizet permeteznek Laksmíra – ettől függetlenül a két elefánttal kísért Laksmí-ábrázolásoknak is ez a nevük. A festményen lévő két elefánt mintha vízsugáron állna,⁹ tehát, habár nem ormányukból permetezik az istennőt, a termékenységet, gazdagságot, áldást jelentő vízsugár mégis jelen van a képen. A Gadzsalaksmí-ábrázolások nagyon pozitív jelentésűek, áldást, bőséget, prosperitást, jó szerencsét sugároznak. A legkorábbi ismert Gadzsalaksmí-szobor az i. e. 2. évszázadból származik.

Ezeken az ábrázolásokon az istennő lótusztrónon ül padmászana ülésmódban. A festményen Laksmí lábtartása szélesebb, mint a hagyományos padmászana, ami a modern kori festményekre jellemző általában. A szélesebb lábtartás által az egész kompozíció stabilitást sugárzó, szélesebb alapot kap.

A Gadzsalaksmí-ábrázolásokon az istennő mindig négykarú, két felső kezében kinyílt lótuszt tart, míg lenti jobb keze félelmet eloszlató, lenti bal keze pedig áldásadó kéztartásban látható.

Habár a lótusztrón állandó elem a Gadzsalaksmí-ábrázolásokon, a jelen festmény egyedülállóan lép ki a festmény teréből azáltal, hogy a trónt képező lótusz a lap aljáról felemelkedve tartja Laksmít – ez már egyéni művészi megformálás eredménye. A lótuszvirág tavakban él – a képi megjelenítés felidézi a természetben a tóból felnövő virág alakját, így erősítve a víz- és a termékenységszimbolikát a festményen. A lótusz belső, középső körét az istennő redőkbe rendezett ruhája adja – figyelemre méltó az átmenet kidolgozása mind a forma, mind a színek tekintetében. Laksmí születése az egyik központi hindu mítoszhoz, a tejtenger köpüléséhez kapcsolódik. A mítosz szerint eredetileg mind az istenek, mind a démonok halandóak voltak. A halhatatlanság elnyeréséhez szükségük volt az amritára, a halhatatlanság esszenciájára. Ehhez a tejtenger kiköpülésével tudtak hozzájutni. Így Visnu isten óriási teknősbékává változott, a páncéljára ráhelyezték a Méru-hegyet, az lett a köpülőfa, kötélnek pedig Vászukit, a kígyókirályt használták. Egyik oldalról az istenek, a másikról a démonok húzták a kötélkígyót, így köpülték az óceánt. A köpülés folyamán különféle varázslatos lények és tárgyak emelkedtek ki a vízből – egyikük volt a lótusztrónon ülő, kezeiben lótuszt tartó Laksmí.

Az istennő hátát nagy, tömött, szépen ékített díszpárna támasztja, mely szintén a gazdagságot, nyugalmat jelképezi. A részletesen, finoman kidolgozott kép a gazdaságot, bőséget, termékenységet érzékelteti, pozitív szimbolikával bír az ind hagyományokban.

Visnu – az istenség két alakban

A végtelenség kígyóján fekvő Visnu istent (Ananta-sajana-Visnu) ábrázoló festmény egy másik albumból származik – bár kora, stílusa, keletkezési helye alapján nagyon közel áll az előbbihez. A hetven festményt tartalmazó album 1830 körül készült a dél-indai Tamil Naduban, feltehetően Tiruccsirápalli városában, ahol virágzó festészeti központ működött ebben az időben. A festmények gouache-technikával készültek papírra. A színek nagyon élénken maradtak meg, azt bizonyítva, hogy az albumot hosszú időn keresztül elzárva tárolták.

Az elrendezés különlegessége, hogy Visnu istent két alakjában ábrázolja, ami arra enged következtetni, hogy a kép templomban található két Visnu-szoborról készülhetett: a fekvő alak a templom szentélyében található állandó főszobor (múla-múrti), míg az előtérben látható kisebb méretű álló szobor az ünnepi körmeneteken körbehordozott szobor (utszava-múrti). Az album érdekessége, hogy három későbbi kommentátor is írt bele jegyzeteket. A jegyzetek alapján a mintául vett templom vagy a kumbakonami Sárangapáni (Nyilat kézben tartó Visnu) templom vagy a mámallapurami Mahisamardiní barlangtemplom lehetett.

A hagyományos felosztásban Visnu a megtartó istenség. A jelen ábrázolás egy közkedvelt motívum: Visnu a végtelenség kígyóján, Anantán fekszik a kozmikus óceánban. Az idő a világteremtések közötti idő: a hinduizmus ciklikus időelképzelésében Brahmá megteremti a világot, ami kb. négymillió évig áll fenn Visnu révén, majd Siva pusztítja el táncával; végül pedig mindez kezdődik elölről. A pusztulás és teremtés közötti időben Visnu Ananta kígyón fekszik. A kígyó öt fejét védelmezőleg Visnu fölé emeli. A világteremtés első momentuma, hogy Visnu köldökéből kiemelkedik egy lótusz, rajta Brahmával, s ő teremti meg a világot. A festményen Visnut a szokásoknak megfelelőn kék színnel festik. Kétkarú ábrázolás, jobb kezével fejét támasztja, bal kezében nyilát (sáranga) tartja. Lábainál felesége, Laksmí, fejénél másik felesége, Bhúdéví helyezkedik el. Brahmá a hagyományoknak megfelelően négyfejű, jobb felső kezében a Védákat tartalmazó könyvet tartja (itt is pálmalevél-kézirat formájában), bal felső kezében pedig a vizeskorsót. Két alsó keze üdvözlő kéztartásban (anydzsali-mudrá) helyezkedik el, mely tiszteletadást, imádkozást is kifejez. Mind Brahmá és Visnu arányai, mind a mítosz (Visnuból megszülető Brahmá), mind a kéztartás (Brahmá tiszteletét fejezi ki Visnunak) jelzi, hogy az eredetileg főisten Brahmá jelentősége visszaszorult, immár Visnu elsősége kétségtelen.

Az előtérben, szintén két hitvesétől kísérve, az Áldásosztó Visnu (Varadarádzsa) álló alakja látható. A legenda szerint Brahmá isten egy alkalommal tűzáldozatot (jadzsnya) mutatott be Tamil Nadu Kánycsipuram városában, amelynek végén megjelent maga Visnu, és teljesítette Brahmá kívánságát – innen kapta nevét Varadarádzsa: áldásosztó, avagy kívánságteljesítő. A négykarú isten kezeiben attribútumait, a diszkoszt és a kagylókürtöt fogja, bal alsó kezét pedig félelemeloszlató kéztartásban tartja. Buzogányra támaszkodó jobb alsó keze áldásosztó kéztartásban helyezkedik el. Homlokán a Visnu-hívők vadakalai nevű csoportjának jele látható.

_{1 British Museum, leltári szám: 1962, 1231, 0.13.1–91.}

_{2 A cikkben a szanszkrit szavak magyar kiejtés szerinti átírását használom. A zárójelben megadott idegen nyelvű szakkifejezések kivétel nélkül szanszkrit nyelvből származnak.} 

_{3 British Museum, leltári szám: 1992, 0410, 0.1.8}

_{4 Anna L. Dallapiccola: South Indian Paintings. London, British Museum Publications, 2010; britishmuseum.org/collection/object/A_1962-1231-0-13-65}

_{5 BM 1962, 1231, 0.13.65}

_{6 Dallapicola 2010}

_{7 BM 1962, 1231, 0.13.28}

_{8 BM 1962, 1231, 0.13.6}

_{9 Dallapiccola értelmezésében az elefántok felhőn állnak, ami valóban igaz, de alakjuk a vízsugár képzetét idézi fel, így illeszkedve a hagyományos ikonográfiához és szimbolikához.}

A Company School (Társasági Iskola) 

Habár India hivatalosan 1857-ben vált brit gyarmattá, a Kelet-Indiai Társaság a megelőző két évszázadban fokozatosan kiterjesztette befolyását Indiában, mely ekkor, ugyan hivatalosan még Mughal Birodalomként politikai egységet alkotott, a valóságban széttagolt, a központtól csak gyengén függő, többé-kevésbé önálló egységekből állt. Egyszerre voltak jelen a többezer éves helyi hagyományok és a modern, felvilágosult, a világ vezető hatalmát képviselő brit közép- és felsőosztály európai kultúrája.

A Company School / Company Style megnevezés a Társaság megbízásából a 18–19. században létrejött festményeket készítő iskolát jelöli. (Másik megnevezése a Patna Iskola, az iskola egyik észak-indiai központjáról, Patna városáról.) Az indiai festészeti hagyományok közül a legnagyobb hatású előzményt a mogul és rádzsput miniatúra-festészet jelentette, s emellett meghatározóak voltak a helyi iskolák is. 

A festmények különféle méretűek, gyakoriak a miniatúrák is (bár a szakirodalom a minitúra megnevezést ritkán használja velük kapcsolatban). A tematikát az egzotikumot kereső európai megrendelők határozták meg. A témákat több nagyobb csoportba oszthatjuk: hindu mitológia, portréfestészet, etnográfia (mindennapi élet, ünnepek, helyi kasztok, foglalkozások), tájképek, építészet, természeti képek: állat- és növényfestészet. A festmények akvarell- vagy goauche-technikával készültek, legtöbbször európai gyártású papírra, de előfordulnak elefántcsontra vagy csillámpalára festett képek is. Gyakran feliratok igazítják el a szemlélőt: ezek vagy a helyi nyelven, vagy angolul olvashatók.

A képek sokszor a turisztikai igényt, curio-gyűjtést igyekeztek kiszolgálni. Az iskola virágzásának a fényképezés térhódítása mellett a nyomtatás elterjedése vetett véget: a későbbiek folyamán a mai napig népszerű nyomtatott istenképek töltötték be az albumban látható festmények funkcióját.

Company Style albumok 

Az európai megrendelésre dolgozó festők egy idő után az egyre növekvő igényeknek megfelelően kvázi-tömeggyártásba kezdtek. Az egyedileg készült, már eredetileg is albumokba tervezett festmények sokszor előre elkészített minták, ún. stencilek alapján jöttek létre: egy-egy színezetlen képet előre megrajzoltak, a kép alá egy második réteg papírt helyeztek, a körvonalakat tűvel átszurkálták, és az alulra helyezett papírlapon a szúrás nyomai segítettek a miniatúrafestőnek a végleges kép megfestésében. Jól mintázza ezt a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum indiai gyűjteményében található delhi darbárt (udvari meghallgatást) ábrázoló rajz.¹ A múzeum tulajdonában is található továbbá tizenhat darab Company School-stílusban festett hindu mitológiai miniatúra,² melyeket maga a múzeumalapító vásárolt Dzsajpúrban, valamint huszonhárom darab stencilként szolgáló rajzvázlat is. 

_{1 HFM_ 6864}

_{2 HFM_ 8001-8013, 8016, 8017}