Az atlasz megtalálása

Cserna Endre

Gerhes Gábor sokéves csúszással, végül a Kiscelli Múzeumban létrejött Atlas című kiállítására egészen máshogy rezonál ma a befogadó, mintha az az első tervezett dátum szerint, öt évvel ezelőtt jött volna létre. A pandémia miatt felgyülemlett frusztráció- és melankóliatöbbletet lehetetlen kiszűrni, a közelgő itthoni választások és a globális politikai közbeszéd kaotikus állapota egyre megterhelőbb. Mindeközben a virtualitás térnyerésével azonos ütemben omlik össze a kulturális tér, éppen minden arról szól, hogy lerójuk régi adósságainkat, és a tudományos-fantasztikus fikciók felvetésein túl is igyekezzünk végre valami érdemlegeset állítani arról, hol lehetnek a valóságunk határai.

És akkor még nem beszéltünk a felső középosztályon eluralkodó „klímaszorongásról”, a klasszikus értelemben vett újságírás lassú megsemmisüléséről és persze az egyre elterjedtebb tudománytagadásról. 2018-ban talán még nem állítottuk volna ilyen biztosan, de a tizenhetedik században megszületett képviseleti demokrácia, a piacgazdaság és a rációba vetett hit eszméi a mostani technológiai, társadalmi és gazdasági környezetben végleg okafogyottá váltak. És nem lehetünk biztosak abban sem, hogyan csengenek majd a jövőben a jelenleg igen divatos kifejezések: posztpolitika, posztigazság, posztújságírás, posztvalóság, poszthumán és a többi.

Gerhes Gábor: Atlas, 2016–2021, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2022

Gerhes Gábor: Atlas, 2016–2021, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2022

Habár az enciklopédiákról elsősorban a francia felvilágosodás és annak alapműve, a Diderot és D’Alembert által szerkesztett Encyclopédie juthat eszünkbe, a mindent rendszerbe szedő hajlam, „a világ fölmérése” a művészetben, pontosabban a fotográfiában, tradicionálisan német műfaj: többek között ide sorolható August Sander A huszadik század emberei című távolságtartó és a típust az egyénen keresztül bemutató portrégyűjteménye, Bernd és Hilla Becher konceptualista életműve, amely a funkciójukat vesztett ipari épülettípusokat sorolta csoportokba és tudósított egy eltűnt világról (és/vagy Németországról), de a kortársak közül Wolfgang Tillmans a technológiaközpontú globalizmus új érzékenységeit Berlintől Dubajig górcső alá vevő Neue Weltje („új világa”) is. A kétezres évek egyik legsikeresebb német nyelvű bestsellere, a Tillmann J. A. Kiscelli Múzeumban január huszadikán elhangzott megnyitóbeszédében is megemlített A világ fölmérése című Daniel Kehlmann-regény szintén valami hasonlóról igyekszik számot adni. (1) Gerhes Gábor is efféle projektbe vágta a fejszéjét, de ő intenzíven reflektál a kitűzött cél kvázi lehetetlen, ironikus mivoltára és gyermeki naivitására, és közben egy, a fentieknél sokkal szubjektívebb módon, az eddigi életművet is újrakontextualizáló (esetleg összegző?) és a jelenleg amolyan kelet-európai sajátossággá, a művészeti blogoszférákban „regionális jellegzetességgé” kikiáltott kísérteties, gótikus jelleget is magán hordozó, sokrétű tárlatot hozott létre. Ez utóbbi, elsőre talán mellékes attribútum főleg abban a kontextusban lehet érdekes számunkra a kiállítás kiváltotta érzetek dekódolása közben, hogy a gótikus fikció mindig azokban az időszakokban vált kulturálisan meghatározóvá, amikor az osztálykonfliktusok kiéleződtek. A tizennyolcadik század racionalizmusból kiábrándult preromantikája (amihez például Horace Walpole Az otrantói várkastély című regénye lehet kulcsmű, vagy épp Sade márki Justine-je), a politika viszályokkal, társadalmi nyugtalansággal és rozzant szociális viszonyokkal sújtott viktoriánus kor (amelynek a despota Dracula gróf lett ikonikus szülötte) vagy a kilencvenes évek, amikor az apokaliptikus, politikailag impotens pop-gótika elburjánzása azt sugallta, hogy a gonosz köztünk van és közel a vég (lásd: Marilyn Manson-albumok, illetve maga a jelenség). Azaz a racionalizáló hatalmakkal – legyen az bármelyik kései Lajos francia király, Viktória angol királynő vagy George W. Bush amerikai elnök – szemben kialakuló antiintellektuális, eszképista és elit- vagy burzsoáziaellenes érzelmek és társadalmi félelmek artikulálódnak a gótikus érzékenységeken keresztül. 

Gerhes Gábor: Atlas, 2016–2021, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2022

Gerhes Gábor: Atlas, 2016–2021, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2022

És mintha ez a jelenség régiónkban erősebben fejtené ki hatását éppen. Az Atlas egyik legizgalmasabb vetülete az, ahogyan a léptékekkel játszik – a Kiscelli terében és a most bemutatott kiadványon belül egyaránt. Ahogy a kiállítótér előszobájában a miniatűr, megpihenő Héraklész kisplasztikával találkozunk, már sejthető, hogy – a monda szerint Atlasztól az égbolt megtartását önös érdekekből egy időre átvállaló – Zeusz-fiú már nem cipel ilyesfajta komoly terheket. A romos galériatérbe átlépve viszont már egy hatalmas fekete, letisztult, a Paradigma Ariadné csapatával kollaborációban megépült ablakos monolit fogad minket, amely nemcsak végeláthatatlan művészettörténeti referenciák felidézését indítja be Albrecht Dürertől kezdve Jovánovics Györgyön át Aldo Rossiig, de több fikcionális épületet is eszünkbe juttat. A mostanra kissé elcsépeltté vált Kubrick-monoliton túl A rózsa nevében szereplő, szintén kolostorba rejtett, szintén tiltott, labirintusszerű könyvtár idéződik meg, de a széteső, disztópikus világban rendet tenni kívánó tudást és technológiát rejtő, a Batman-képregényekben szerepet kapó ikonikus rejtekhely, a Batcave (Denevérbarlang) ábrázolásai is ide rokoníthatók. (2) A mindent egy pontba sűrítés és a megastruktúra kettősége jellemzi magát az Atlas című kiadványt is, amelynek érinthetetlen (és nem is megvásárolható) példányait a monolit rejti. Az érinthető példányokból kiderül, hogy a könyv fejezetekre osztva vizsgálja meg először a minket körülvevő világot és annak kialakulását. A sötétségből, a káoszból a kozmosz felé, egészen a természet rendjéig – majd az utolsó fejezetekben már sokkal inkább a hatalom (vagy uralom?) mibenlétének történelmi színeváltozását követhetjük nyomon a motívumok hálójában, némiképp az adornói-horkheimeri dialektika mentén, (3) egészen a jelenig tartóan. A többek között a Neue Ordnung (Új Rend) elnevezésű anyag képeit és a Capa Központban szintén Mucsi Emese kurátori munkája révén létrejött Jelentés című kiállításon már bemutatott Adolf Ziegler-parafrázist is újrarendező későbbi fejezetekben nem csak az ész végső soron önpusztítóvá és újra barbárrá válásának kísérteties mivolta szűrődik át. A fekete kitakarások, a hiány, a titkosított iratok esztétikái, az összeesküvés-elméletek és beazonosíthatatlan ceremóniák elemei, ismertetőjegyei is mind magukon hordozzák egy másik folyamat, egy másik kulturális jelenség nyomait. Jelesül, hogy a felvilágosodás nyomán hiába rendeződtek az emberek büszkén szekuláris társadalmakba, az állam vált halandó Istenné. A teokráciák vallásos misztériumainak helyét először az abszolutista állam páholytitkai vették át, végül a modern köztársaságokban ezek helyét az államtitkok, az „arkánumpolitika”. E különböző rendszerekben a titkok tartalma más és más, de funkciójuk azonos: rejtett tudást képeznek, amelynek mentén a társadalom beavatottakra és nem beavatottakra osztályozódik. Ahogyan az Atlas köteteihez sem lehet egykönnyen hozzájutni: a düledéktemplom gyomrában azonban úgy érezhetjük, felkent tagjai vagyunk Gerhes Gábor szektájának. Habár a művész az Atlas képanyagában felépít egy „lineáris történetet”, vannak a munkának olyan jellemzői is, amelyek a könyv végiglapozása után arra sarkallnak minket, hogy talán egy másik, nonlineáris és izgalmasabb, akár illogikus ritmus szerint fejben vagy a kiadványt kezünkben forgatva rendezzük újra a látottakat. A fentiekben vázolt rejtélyesség miatt is óhatatlanul felbukkanó mintázatokat, kriptográfiai megoldásokat kezdünk kutatni, ily módon a végtelen konstellációk létrehozásának rítusa teljesen felszámolja a képes enciklopédia észszerűségét. A jelek felől közelítve pedig az szembetűnő, hogy a legkevésbé sem tudjuk pontosan megállapítani, Gerhes Gábor ikonokkal vagy idolokkal dolgozik-e éppen?

Gerhes Gábor: Atlas, enteriőr, fotó: © Simon Zsuzsanna / HUNGART © 2022

Gerhes Gábor: Atlas, enteriőr, fotó: © Simon Zsuzsanna / HUNGART © 2022

Az ikon a sajátunk, tiszteletét másoktól is elvárjuk, míg az idol ledöntendő bálvány, felébreszti bennünk a dühödt ambíciót, hogy valamiféleképpen határt szabjunk az ocsmány idolátriának, vagy éppenséggel a félelmet, hogy mi váltunk kiközösítendő eretnekké. (A politikai identitásunk meghatározása is e két érzelmileg túlfűtött élmény között divergál.) (4) Erre az összezavarodott, kiélezett állapotra, kavalkádra csak ráerősítenek a művész- könyv médiumának sa- játosságai: habár újabb útvonalakat mindig ta- lálhatunk a lapok között, azok egymásra kénysze- rített gyűjteménye nem bontható meg. A hermetikusan és sűrűn összezárt munkák keresztbe-kasul fertőzik szét egymást, potenciálisan a szereplők, alakok, tájak, feliratok, motívumok, anyagok és felületek újabb és újabb, végtelen rekombinációi jönnek létre. A Kiscelliben megépült rideg struktúra ebben a megközelítésben Gerhes Gábor titkos, szigorúan őrzött képvírus-laboratóriumaként tárul fel előttünk. Az atlasz minden újraolvasása egy-egy laboratóriumi baleset. Ki tudja, mi szabadul el az óbudai dombokon? 

Gerhes Gábor: Atlas, enteriőr, fotó: © Simon Zsuzsanna / HUNGART © 2022

Gerhes Gábor: Atlas, enteriőr, fotó: © Simon Zsuzsanna / HUNGART © 2022

Gerhes Gábor: Atlas
Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest, 2022. április 27-ig
Kurátor: Mucsi Emese 

1 A 2006-os A világ fölmérése (Magvető Kiadó) azon „midcult” alkotások közé sorolható, amely közepesen izgalmas történelmi kaland- regényként inkább csak elhiteti, hogy olvasója a felvilágosodás, a ráció és a történelem „nagy” szellemi szemléletváltásainak kérdéseivel foglalkozik. Mondhatni a műveltség illúziójával házal. Talán ennek is köszönheti népszerűségét.

2 Héraklész figurája és tűzhalála szintén tovább él a modern apokaliptikus fikciók világában: a Terminátor-filmek hasonlóan erős és elpusztíthatatlan, Arnold Schwarzenegger által alakított gépembere (félistene) a T-800 is magára vállalja a tűzhalált a második film végén.

3 Lásd: Theodor W. Adorno – Max Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája. Budapest, Atlantisz, 2020, 312 o. A két német szerző közös modernitáskritikája, amelyet a nácizmus megta- pasztalása után, az amerikai emigráció kulturális közegében írtak. Állításuk szerint a nácizmus a felvilágosodás „logikus” következménye. A társadalomfilozófiai mű másik fele a háborút követően létrejött szórakoztató kultúripar mibenlétét vizsgálja. 

4 „Más szavakkal, a profán ember, akár akarja, akár nem, még mindig őrzi magában a vallásos ember viselkedésének nyomait, csakhogy ezek a nyomok meg vannak fosztva vallási jelentésüktől.” Mircea Eliade: A szent és a profán. Budapest, Európa Kiadó, 2009, 146. o.