Tiszta ész és fűszerszósz

Az alighanem két legjelentősebb, Kant filozófiáját, azon belül is a Tiszta ész kritikáját direkten tematizáló neoavantgárd mű történetesen szinte egyszerre készült el 1971-ben, Joseph Beuys és Adrian Piper merőben eltérő pályájának váratlan – és egészen idáig fel nem ismert – metszéspontjaként. 1971 nyarán döntött úgy a City College of New York filozófia szakán tanuló Piper, hogy egy privát projekt keretében bezárkózik a loftjába és a nyári szünet heteit kizárólag A tiszta ész kritikájának szenteli, miközben jógázik és léböjtöt tart.

Az atlasz megtalálása

Gerhes Gábor sokéves csúszással, végül a Kiscelli Múzeumban létrejött Atlas című kiállítására egészen máshogy rezonál ma a befogadó, mintha az az első tervezett dátum szerint, öt évvel ezelőtt jött volna létre. A pandémia miatt felgyülemlett frusztráció- és melankóliatöbbletet lehetetlen kiszűrni, a közelgő itthoni választások és a globális politikai közbeszéd kaotikus állapota egyre megterhelőbb. Mindeközben a virtualitás térnyerésével azonos ütemben omlik össze a kulturális tér, éppen minden arról szól, hogy lerójuk régi adósságainkat, és a tudományos-fantasztikus fikciók felvetésein túl is igyekezzünk végre valami érdemlegeset állítani arról, hol lehetnek a valóságunk határai.

Szinyei visszafelé. Mi lett volna, ha...

Hol az igazgató? Beszélni akarok az igazgatóval! Ez felháborító! Talán hangosan mondtam, lehet, hogy magamban, de az indulat igazi volt, még ha akkor a tett, hivatalos jogosítvány hiányában, el is maradt. A vatikáni Borgia-lakosztályokban berendezett modern és kortárs gyűjtemény XVII. termében, a 181. tétel alatt, 64 × 81 cm nagyságban szerepel ugyanis a Majális. A mi Majálisunk. Piciben, de pontosan, színhelyesen, ám valódi szerzőjétől megfosztva. Az aláírás Félix Vallotton – egyébként kitűnő – svájci mesterről tud. Nincs Szinyei, de még „az ismeretlen szerző másolatának” enyhítő felirata sincs.

Nem helyettesíthető sikerek, avagy a császár új ruhája

„...a vírus mindent pusztító hatásai ellenére is van itt pénz, vannak művek, van műkereskedelem. A folytatást meg majd meglátjuk [...]” – ezzel zártuk egy évvel ezelőtt, a járvány okozta bizonytalanság előző csúcsán a 2020-as év műkereskedelméről szóló összefoglalónkat. És bár a hivatalosan SARS-CoV-2-nek nevezett kis paraziták újabb és újabb mutációi okozta fenyegetettség még 2021 során sem múlt el a fejünk fölül, azért tényleg volt mit meglátnunk – és amit láttunk, attól bizony a maszkok mögött sem győztük tátani a szánkat.

ARTANZIX / 133

Barokk freskók II. Alsóbogát

A pozsonyi születésű, bécsi tanultságú és Sopronban letelepedett Dorffmaister István (1741–1797) a 18. század második felében a Dunántúl egyik legtöbbet foglalkoztatott festője volt. Többnyire oltárképek és templomi freskódekorációk készítésére kapott megbízásokat, így különös jelentőségű az a világi fal- és mennyezetkép-együttes, amelyet az alsóbogáti „kiskastély” termeiben láthatunk.1 A Somogy megyei település két ma is álló nemesi rezidenciája közül ezt az épületet egy korábbi kúria átépítésével báró Vrancsics Pál huszárezredes és felesége, Festetics Katalin alakíttatta ki.

Látott ön már Nirvánát? (1. rész)

Csók István (1865–1961) élete végéig küszködött azzal, hogy nem tudta befejezni Nirvána című festményét, melyen 1907-től 1960-ig dolgozott folyamatosan, részleteiben újraalkotva. Az először 1908-ban Párizsban, majd rögtön utána 1909-ben, a budapesti Nemzeti Szalonban bemutatott, ezután pedig már csak 1955-ben, a Műcsarnokban és 1988-ban Székesfehérvárott kiállított kép Csók œuvre-jében kulcsfontosságúnak tekinthető. Nem véletlen, hogy a monumentális méretű (270 × 340 cm) vászon, mely a többszöri átdolgozás miatt komoly restaurálásra is szorult,1 egyik fő darabja volt a 2011-ben Székesfehérváron megrendezett Csók-életmű-kiállításnak.2 A Nirvánát többen elemezték, legutóbb pedig Gellér Katalin és Fajcsák Györgyi dolgozta fel részletesen a székesfehérvári kiállítást követő tanulmánykötetben,3 ezért itt csak néhány, számomra időközben felvetődött szempont kifejtésére szeretnék szorítkozni.

Mellékszál – avagy adalékok Szőnyi István Gyümölcsszedők című festményének történetéhez

A közelmúltban a Kieselbach Galériában állították ki a valódi főműként számontartott, de a nagyközönség elől mindeddig rejtőző Szőnyi-festményt, a Gyümölcsszedőket.1 Ez az alkalom felidézte bennem a beszélgetéseket, amelyeket a két éve elhunyt egykori tulajdonossal, Arányi János műgyűjtővel folytattam. A belbudai kis garzon falán függő hatalmas, ragyogó kép éppúgy, mint a körülötte lévő, családi örökségből származó berendezési tárgyak és azok históriája teljesen megbabonázott. Olyannyira, hogy ismétlődő találkozásaink nyomán egy, az Iparművészeti Múzeumban megvalósítandó kiállítás terve körvonalazódott bennem. Forgatókönyve is elkészült, ezzel a címmel: A Festmény, a Ház és a Család. A kiállítás végül meghiúsult, de a festmény műtárgypiaci megjelenése apropót ad, hogy a több, mint tíz évvel ezelőtt Arányi János közreműködésével egybegyűjtött anyagokat, forrásokat leporolva a házról és ezzel összefüggésben a családról is megemlékezzünk.

„Amint az érzés látható formát ölt.”

Közismert tény, hogy a második világháború eseményei jelentősen megtizedelték a hazai műtárgyállományt. Nem csupán közgyűjteményeink szenvedtek pótolhatatlan veszteségeket, (1) hanem a magántulajdonban őrzött művek egy része is elkallódott vagy megsemmisült. A bronzszobrok, akár köztérre, akár épületen belülre szánták őket, különösen veszélyeztetettnek számítottak, az újra hasznosítható nemes anyag miatt sok mű sorsa a beolvasztás lett. Mindezek fényében különösen örömteli, ha olykor egy-egy elveszettnek hitt műalkotás sokévnyi lappangás után mégiscsak előkerül.

Mélyről könnyű magasra ugrani

Az utóbbi években számos női művészekkel foglalkozó cikk és könyv jelent meg, ám Martos Gábor Önarckép nyaklánccal című könyve speciális szempontból közelít ehhez a többféleképpen is feldolgozott problémakörhöz: a műkereskedelem felől. A szerző évtizedek óta tanulmányozza a műkereskedelmi tendenciákat, s ebben a témában már több kötete is megjelent, úgy is mint a Műkereskedelem. Egy cápa ára (2014), valamint az Ilyet én is tudok. Sokmilliós művek kalapács alatt (2018).

Artanzix / 133 / Fáy Miklós

A történelmi Unió-kép kálváriája

Hogy mi az az Unió-kép? Ez mára kétségtelenül magyarázatra szorul. Mert jóllehet a millenáris időktől az első világháború végéig városházi határozatok, sajtóadatok, visszaemlékezések tömött csokra foglalkozott vele, de az idő elmosta az emlékezetét. Az 1920 utáni, erdélyi közhatalom-változás mint korszakhatár egészen más narratívákat tolt előtérbe. Ami elmúlt, nagyon is a múlt foglya maradt.