A közelmúltban a Kieselbach Galériában állították ki a valódi főműként számontartott, de a nagyközönség elől mindeddig rejtőző Szőnyi-festményt, a Gyümölcsszedőket.1 Ez az alkalom felidézte bennem a beszélgetéseket, amelyeket a két éve elhunyt egykori tulajdonossal, Arányi János műgyűjtővel folytattam. A belbudai kis garzon falán függő hatalmas, ragyogó kép éppúgy, mint a körülötte lévő, családi örökségből származó berendezési tárgyak és azok históriája teljesen megbabonázott. Olyannyira, hogy ismétlődő találkozásaink nyomán egy, az Iparművészeti Múzeumban megvalósítandó kiállítás terve körvonalazódott bennem. Forgatókönyve is elkészült, ezzel a címmel: A Festmény, a Ház és a Család. A kiállítás végül meghiúsult, de a festmény műtárgypiaci megjelenése apropót ad, hogy a több, mint tíz évvel ezelőtt Arányi János közreműködésével egybegyűjtött anyagokat, forrásokat leporolva a házról és ezzel összefüggésben a családról is megemlékezzünk.

A ház 1932 decemberére készült el, és „nagyon modernnek” számított. Ebben az időben kiváltképp feltűnő lehetett, hiszen közvetlen környezetében még egyáltalán nem volt ilyen jellegű épület. Kicsit távolabb persze már állt például Kozma Lajos Ruszti úti Havas-villája vagy Hermann Ottó úti társasháza, és már Molnár Farkas több rózsadombi családi háza is épült, de a törökvészi lejtőn még igazi újdonságot jelentett ez a meglehetősen szikár, dobozszerű építmény. Tervezője Ligeti Pál, a jónevű építész, aki ismertségét a korabeli szellemi élet aktív szereplőjeként is megalapozta. Egyike volt azoknak, akik már egészen korán, az első világháborút követően megjósolták egy „új építészeti korszak” beköszöntét, és határozottan kiállt a modern tendenciák érvényesítése mellett. Új Pantheon felé című, 1926-ban kiadott művészetelméleti könyve nagy visszhangot váltott ki, és személye még inkább az érdeklődés középpontjába került nemcsak építészszakmai, hanem művészeti körökben is. Művelt, széles látókörű és szuggesztív egyéniség volt, így nem volt nehéz maga köré gyűjtenie az újító szándékkal telt fiatal alkotókat, akik nagy érdeklődéssel legyeskedtek körülötte, és rendszeresen látogatták Deák téri műtermében rendezett vitaestjeit. Sőt ha úgy adódott, örömmel szegődtek a haladónak vélt idősebb kolléga alkalmazásába is.2 Ebből a tettre kész körből verbuválódott végül is a CIAM (Congrès Internationaux d’Architecture Moderne), azaz a Modern Építészet Nemzetközi Kongreszszusa magyar szekciójaként közismert építészcsoport, a CIRPAC is, köztük Molnár Farkassal, aki a Bauhausból hazatérve néhány évre Ligeti irodájában helyezkedett el. Együttműködésük legismertebb eredménye a gellérthegyi ún. Delej-villa, a legkorábbi valódi „Bauhaus-ház” Budapesten, amelynek alagsorában Molnár Farkas sokat publikált saját lakása is helyet kapott.3 Miután Molnár – megszerezve az építész kamarai tagságot és ezzel az önállósulás lehetőségét – megvált Ligetitől, helyét a csoporthoz tartozó másik tehetséges pályakezdő építész vette át: Rácz György.4 Bár Ligeti egyedül jegyezte, minden valószínűség szerint Rácz közreműködésével készültek el az Árvácska utca 9. szám alatt álló kétlakásos társasház tervei. Az alagsorban elhelyezett házmesterlakás, illetve garzon, valamint a felettük lévő két azonos, jól szerkesztett alaprajzú, négyszobás lakás a Delej-villához hasonló karakterű, kissé unalmas homlokzatú épületté lett öltöztetve. Modernitást kifejező építészeti szűkszavúsága azonban méltóvá tette arra, hogy ne csak a Tér és Forma szaklap mutassa be, hanem az 1935-ben közreadott Új Magyar Építőművészet című kötet szerkesztői is beválogassák a korszak jelentős épületei közé.5

A ház egyik építtetője, Arányi Lajos a textilszakmában tevékenykedő, jól képzett és elismert üzletember volt. Karrierje a húszas évek második felében egyre inkább felívelt: a győri textilművek igazgatója lett, majd az ottani csipkegyárat is bérbe vette és vezette, 1931-ben pedig a Sopronkő- hidai Szövőgyár Rt. igazgatói pozíciójába került. 1928-ban feleségül vette egy jómódú aradi likőrgyáros leányát, és nem sokkal később meg is születtek ikerleányaik.

Arányi művészetet kedvelő és pártoló ember volt, aki gyakran és örömmel látogatta a kortárs képzőművészeti bemutatókat, ahol személyes ismeretségbe került a kiállító alkotókkal, és vásárolgatott is, jó kvalitású képekkel alapozva meg a családi gyűjteményt.6 Szőnyi Istvánnak 1929 januárjában, az Ernst-Múzeumban volt nagyszabású gyűjteményes kiállítása, amelyet követően Arányi megállapodott a festővel, hogy megvásárolja Zebegényi temetés című vásznát. A családi legenda szerint azonban az éppen gyermeket váró feleség nem örült a választásnak, mert nem kívánt egy ilyen komor témájú képpel együtt élni, ezért arra kérte férjét, hogy „cserélje be” egy barátságosabbra. Arányi ekkor kezdett alkudozni Szőnyivel a Gyümölcsszedőkre. A család birtokában fennmaradt egy erre vonatkozó levél, 1930. augusztus 29-i dátummal: „Arányi úr is tudja, hogy a »Gyümölcsszedők« mennyi időmbe és költségembe került, s hogy eddigi munkásságomnak kiemelkedő darabja. Így elhiheti, hogy nem közömbös számomra hova, kihez kerül. Tudom, hogy Önöknél nem csupán mint faldekoráció töltene be szerepet, hanem mindkettejüknek állandó örömet szerezne.” Az üzlet végül – innen-onnan engedve – megköttetett, és 1750 pengőért a festmény Arányiéké lett.

Az így megszerzett, mintegy öt négyzetméteres monumentális mű, no és a cseperedő leánykák most már indokolttá tették, hogy a család az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasorban bérelt lakását feladja, és saját otthont építtessenek; ezt erősödő anyagi helyzetük is lehetővé tette. Arra vonatkozóan, hogy miként esett választásuk éppen Ligeti Pálra, sajnos nincs információnk, ezért csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. A KUT (Képzőművészek Új Társasága) 1930 januárjában, a Nemzeti Szalonban rendezett tárlatán Ligeti és Molnár Farkas bemutatta a Delej-villa terveit és fotóit. Talán ez, az új építészeti stílussal történt „találkozás” indította Arányit arra, hogy a ház tervezésére Ligetit kérje fel. A megbízásnak fontos kitétele volt, hogy a gyarapodó család új lakása a Szőnyi-kép számára is biztosítson kellő rálátást nyújtó, tágas teret. A tervező ennek a kívánalomnak maximálisan eleget tett: a közel negyvenöt négyzetméteres nappalit és a mellette lévő könyvtárszobát egy négyszárnyú üvegajtóval kapcsolta egybe, így akár tizenkét méteres távolságból is lehetett a festményben gyönyörködni.

Ugyan maga az épület küllemében az igazi puritán modernizmus képviselője lett, enteriőrjeivel együtt szemlélve azonban érdekesen hordozta azt a kettősséget, amely gyakran jellemezte ezeket a korai modern épületeket. A megbízók divatos megoldások iránti igényének, illetve „hozott” ízlésének és tárgyi környezetének birkózása néha erős kontrasztot eredményezett a korszerű építészeti kialakítás és a konzervatívabb berendezés között. Így alakult ez – legalábbis részben – az Arányi-lakás esetében is.

Az emeleti lakás tekintélyes méretű nappalijának végfalát uraló Gyümölcsszedők társaságába Kozma Lajos bútorai kerültek. Bár 1932-t írtunk, amikor is Kozma már javában tervezte modernista házait és berendezéseit, Arányiék lakószobájában mégis a hét-nyolc évvel korábbi munkáit jellemző „Kozma-barokk” stílusú bútorok kaptak helyet: egy klasszikus összetételű ebédlőberendezés, melynek terebélyes, gömbölyded formáktól duzzadó tálalója pont befért a festmény alá egy öblös, legyezőtámlájú fotel és egy kecsesebb, finoman formált ülőbútorokból és asztalkából álló szalongarnitúra mellé.

Ha már az építész kiválasztásánál felvetettük a lehetőséget, hogy Arányi esetleg a KUT kiállítását látva fordult Ligetihez, felmerülhet, hogy Kozma személyét is ebből a körből ismerte, hiszen Ligeti mellett ő is aktív tagja volt a társaságnak, és kiállításaikon több ízben bemutatta bútorait és enteriőrterveit. Ám ez esetben egy ennél konkrétabban megragadható szál is elvezet Kozmához.

Arányi felesége, Reusz Magda unokatestvére volt a híres csokoládégyáros Floris Frigyesnek. Floris Gerbeaud-tól lesve el a mesterséget 1920-ban alapította saját vállalkozását. Sikereit nemcsak merész üzletpolitikájának és kiváló minőségű cukorkáinak, bonbonjainak köszönhette, hanem annak is, hogy üzlethelyiségeinek kialakításába, illetve a termékek csomagolásának és reklámanyagainak tervezésébe tehetséges iparművészeket is bevont. A sokoldalú Dankó Ödön vagy Gróf József mellett például egy ideig műhelyt és kereseti lehetőséget biztosított a Wiener Werkstättéből hazatért keramikusnak, Gádor Istvánnak, aki dekoratív tárolóedényeket és kerámiaplasztikákat készített csokoládéboltjai számára. Finom reklámgrafikáival és csomagolásterveivel pedig Kozma Lajos vállalt kitüntetett szerepet a Floris cég népszerűségének növelésében.

Valószínűleg tehát a Florisékkal való rokonság állhatott a hátterében annak, hogy Arányiéknak Kozma-féle bútoraik voltak, amelyeknek minden bizonnyal 1928-as házasságkötésükkor kerültek birtokába, és ha ezek stílusukban éppenséggel már nem is passzoltak a házhoz, ahhoz azért még elég újak, szépek és drágák voltak, hogy helyet találjanak az új otthonban is. Az egyik darabon található ceruzás feljegyzés szerint a bútorok kivitelezője az első Palatinus-házban, a Pozsonyi út 2. szám alatt működő Török és Hajdú cég volt, amely hosszú éveken át Kozma szinte házi kivitelezőjeként gyártotta a kiváló minőségű kárpitos és kisbútorokat.

A Floris–Kozma-kapcsolat egyébként a lakás további helyiségeinek berendezésére is kihatott. A nappalival összenyitott könyvtárszoba és a gyerekszoba bútorzata ugyanis Kozma jó barátja, a másik neves lakberendező-iparművész, Kaesz Gyula tervei alapján készült. Ez idő tájt nyílt meg a Vörösmarty téri Haas-palota földszintjén a Floris cég új, gyönyörű cukrászdája, amelynek belsőépítészeti tervezésére Kaesz kapott felkérést. Kifinomult berendezésével a korabeli Budapest igazi látványossága lett, Kaesz Gyulának pedig komoly elismerést hozott. Az Arányi család Florisék révén tehát egy újabb kiváló művésszel kerülhetett kapcsolatba, aki az említett helyiségekbe már a ház karakteréhez jobban illő, modernebb bútorokat tervezett. A gyerekszobába egy világos, lakkcsiszolt együttes került, amelynek legmutatósabb darabjai az igazi art deco jellegű, áttört támlájú székek. A könyvtárszoba meleg tónusú diófából készült, sima vonalú berendezést kapott. Nem túl magas, szekreterrel, bárszekrénnyel kombinált könyvespolcrendszer ölelte körbe, amelyet csinos kis nádazott fotelek és egy kerek asztalka egészített ki. Noha a két jeles tervező egymás mellé kerülő berendezési tárgyai merőben más stílust képviseltek, kivitelezésük magas minősége és a kiérlelt „dizájn” révén méltó környezetet teremtettek a pompás Szőnyi-kép számára.

Az ostrom alatt a család egy időre elhagyta a házat, amely a háborút kisebb sérülésekkel vészelte át. Nagyobb gondot jelentett, hogy 1947-ben az egyik szomszédos telken egy ottfelejtődött bomba robbant fel, és több környező épületben is kárt okozott. Arányiék, amikor visszaköltözhettek lakásukba, ismét komoly megbízást adtak Kaesz Gyulának egyrészt az Árvácska utcai ház berendezésének megújítására, másrészt egyik lányuk lakásának bebútorozására. Ezeket a jó nevű Nagy Antal és Fia bútorgyár készítette el, akik – csakúgy, mint Kozmának a Török és Hajdú cég – Kaesz Gyulának voltak állandó partnerei bútorai gyártásában.

A Magyar Építészeti Múzeumban, illetve az MTA Művészettörténeti Intézetében őrzött Kaesz-hagyatékban több olyan dokumentum is fennmaradt, amely az Arányiéktól érkezett megbízásokra vonatkozik, és az Iparművészeti Múzeum Adattárának Kozma-anyagában is találhatunk a lakás egykori bútoraival rokonítható rajzokat.7 Miután 1948-ban az egyik Arányi lány az Egyesült Államokba távozott, majd ifjabb fivére, János is követte őt 1956-ban, megváltak az Árvácska utcai lakástól. A Gyümölcsszedők továbbra is kitüntetett és féltett kincse maradt a családnak, akik nem hagyták el Budapestet,8 de a berendezési tárgyak közül néhány feleslegessé vált darabot időközben eladtak vagy elajándékoztak. Így került például az 1980-as években egy 1947-es Kaesz által tervezett étkezőgarnitúra, illetve néhány éve az egykori könyvtárszobához tartozó, levitézlett állapotában is sikkes négy kis nádazott karosszék az Iparművészeti Múzeumba. A Kozma-féle nagy tálalószekrény pedig, amely az idők során szinte elválaszthatatlan tartozékává lett a festménynek, most megtekinthető volt a Kieselbach Galéria tárlatán. A ház még áll, a festményben a közelmúltban gyönyörködhettünk, a bútorzat egy-két darabját – és néhány dokumentumot – pedig múzeumok őrzik. Ezek segítségével, még ha töredékeiben is, mégiscsak visszaidézhető egy olyan család emlékezete, akik az újdonságokra való nyitottságuknak és kvalitásérzéküknek köszönhetően, kiváló alkotók közreműködésével egyféle „összművészeti műként” teremtették meg különleges budai otthonukat az 1930-as években.zett megbízásokra vonatkozik, és az Iparművészeti Múzeum Adattárának Kozma-anyagában is találhatunk a lakás egykori bútoraival rokonítható

(1) Napfény, Árkádia, avantgárd. Kieselbach Galéria, Budapest, 2021. november 9–26. A kiállítás katalógusát szerkesztette: Kieselbach Tamás, Kolozsváry Gyöngyvér. Budapest, 2021, 24. tétel
(2) Ligetiről bővebben: Jász Borbála: Modernizmus sátortetővel. Ligeti Pál művészetfilozófiája és építészetelmélete. Budapest, L’Harmattan, 2017
(3) Ligeti és Molnár együttműködéséről: Ferkai András: Molnár Farkas. Budapest, TERC, 2011, 212–223. o.; a Delej-villáról korábban mi is írtunk: Sebestyén Ágnes Anna: Látogatóban Molnár Farkasnál. Egy építész otthona mint a modernizmus reprezentációs eszköze. In: Artmagazin, 2013/8., 40–43. o.
(4) Rácz György (1907– ) építész, életútjához lásd: Ferkai András: Rácz György 80 éves. In: Magyar Építőművészet, 1987/6., 61. o.
(5) C.I.R.P.A.C. A magyar szekció legújabb munkái. In: Tér és Forma, 1932/12., 394–395. o.; Új Magyar Építőművészet I. Szerk. Györgyi Dénes – Dr. Hültl Dezső – Kozma Lajos. Budapest, Budai István kiadása, 1935, 157. o.; a házról további információk: Ferkai András: Buda építészete a két világháború között. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1995, 68. tétel; tervei: Budapest Főváros Levéltára HU BFL XV.17.d.329 – 12686/2
(6) Ébli Gábor: Modern magyar művészet amerikai gyűjteményekben. In: Kritika, 2005/10., 16–17. o.
(7) MTA BTK Művészettörténeti Intézet Adattára, MDK-C-I-32/3396-3397/1; Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ, MÉM, ltsz: 70.022; Iparművészeti Múzeum Adattára, ltsz: Krtf 1805; Krtf 1902
(8) Az Árvácska utcai házból a védetté nyilvánított festmény átkerült az Arányi szülők Tölgyfa utcai új otthonába, majd onnan a műgyűjtő Arányi János Retek utcai kis lakásába.