A pozsonyi születésű, bécsi tanultságú és Sopronban letelepedett Dorffmaister István (1741–1797) a 18. század második felében a Dunántúl egyik legtöbbet foglalkoztatott festője volt. Többnyire oltárképek és templomi freskódekorációk készítésére kapott megbízásokat, így különös jelentőségű az a világi fal- és mennyezetkép-együttes, amelyet az alsóbogáti „kiskastély” termeiben láthatunk.1 A Somogy megyei település két ma is álló nemesi rezidenciája közül ezt az épületet egy korábbi kúria átépítésével báró Vrancsics Pál huszárezredes és felesége, Festetics Katalin alakíttatta ki.

Az építkezés feltehetően 1768–71 között zajlott, költségeit az asszony apai öröksége fedezhette. A későbbiekben több tulajdonosa is volt, 1945-ig az Inkey család birtokolta, a szocializmus évtizedei alatt téesz-központként használták. A rendszerváltozás után elhagyatott, leromlott épületet 2007-ben Nagyházi Csaba és Soóky Marietta vásárolta meg, akik új életre keltették a kastélyt és a birtokot. A 2010-ben megkezdett falkép-restaurálási munkálatoknak köszönhetően – még ha sok helyütt csupán rekonstrukció formájában is – a 18. századi dekoráció szinte teljes egésze újjászületett.2 Az egyetlen nagy tömböt alkotó épület belül két teremsorból áll, többnyire a barokkra jellemző enfilade-ra felfűzve. A kastélyt középtengelyében az előcsarnok és a díszterem osztja ketté, innen nyílik jobbra és balra a női, illetve férfi lakosztály. Összesen kilenc reprezentatív, illetve lakóhelyiség falait és mennyezetét borítja funkcióiknak megfelelő, gazdag figurális és ornamentális festés. Két szobában is előkerült szignatúra: ezek szerint Dorffmaister 1771-ben végzett a dísztermi mennyezetképpel, és 1785-ben fejezte be az egyik szoba kontinensallegóriáinak sorozatát. A korszakban nem volt ritka, hogy a nagyobb együttesekben először a legfontosabb helyiségeket díszítették, majd évekkel később került sor a kisebbekre. A freskóciklusban mind az ikonográfiát, mind az ornamentikát tekintve találunk sajátos, a megbízók személyéhez köthető vonásokat. Az előcsarnok gótizáló architektúrafestésével egy középkori lovagterem arculatát idézi, egy-egy kabinetben falra aggatott, bekeretezett rézmetszeteket imitáló freskóképek alkotnak – az öt érzék, illetve a négy világrész ábrázolásával – sorozatokat, a könyvtárszoba a tudást, az olvasást dicsőítő mennyezetfestményt kapott, de találunk itt a korszak divatjához köthető, kínai alakokkal díszített helyiséget és tarka tollazatú papagájok képével ékeskedő madaras szobát is.

Az itt megjelenő összetett dekorációs rendszer az illuzionisztikus barokk freskófestészet hagyományát követi, amely a 18. század második felében nemcsak hogy keresett maradt, hanem mintha a festők találékonysága, hogy becsapják a szemet, még új erőre is kapott volna. Dorffmaister és más késő barokk mesterek egyaránt jeleskedtek abban, hogy a különféle illuzionisztikus fogásokkal imitált és trompe l’œil-elemekkel teletűzdelt látszatarchitektúrákból fantáziadús együtteseket alkossanak, amelyekben plasztikusnak ható, profilozott kőtagozatok, stukkóornamensek, kő- és bronzszobrok, keretezett táblaképek, égre nyíló boltozatok, fiktív ajtók és ablakok tévesztik meg a néző szemét.

Úgy tűnik, a festők és a szemlélők nehezen tudtak lemondani annak a vizuális játéknak az öröméről, amelyet az összetett téri viszonylatok, a különféle felületi és anyagi minőségek utánzásával lehet elérni. Az ilyesfajta freskódekorációk az itáliai barokk enteriőrök sokrétű – és persze ornamentikájukban újabb mintaképeket is követő – díszítőrendszerének távoli örökösei. A nagy példaképeken a színes és a monokróm, az élő és az élettelen, a sík és a domború szövevényes kapcsolatával az illúziók olyan változatos összjátéka bontakozik ki, hogy az hosszú ideig tudott termékenyítően hatni a barokk freskófestők fantáziájára.

A kastély freskóegyüttese nemcsak a látványok gazdagságával és színpompájával hat a szemlélőre, hanem egy elég jól körvonalazható ikonográfiai programot is közvetít, amelynek középpontja a díszterem nagy mennyezetképe. Látványának már a felvezetése is határozottan ünnepélyes, mintegy előkészíti az érkezőt az emelkedett szféra szemlélésére: az előcsarnok falának festett architektúrájában Juno és Jupiter festett fülkeszobra fogad (utóbbi sajnos már csak töredékesen). A két olimposzi főisten méltóságteljes alakja között belépve elegáns, szürke-zöld színű tagozatokkal kifestett falak fogadnak a díszteremben. Ettől jelentősen elválik a mennyezetkép homokszínű kerete, ami egy erősen megmozgatott, mélyülő és kidomborodó szakaszokból álló mellvédre emlékeztet; ez rajzolja ki a boltozat képének váltakozóan konvex-konkáv vonalat leíró peremét.

Fölfelé nézünk, mégpedig úgy, mintha egy hasadék mélyéről tekintenénk föl, ahol a talajon álló építményt és alakokat látunk. A középütt emelkedő lépcsős-volutás talapzaton az idő szárnyas istene, Cronus (Khronosz) fuvolázik, mellette koronás Janus-fej, ami ugyancsak az idő múlására emlékeztet.

Az agg istenség alakját a háta mögött áttetsző lepel, felül puttóktól mozgatott drapéria emeli ki. A magas talapzatot dimbes-dombos, fákkal, cserjékkel tarkított táj övezi. A jobb szélen, a keret félkörívében, a sziklák közötti üregben kőtömb fekszik: erre írta fel büszkén a császári és királyi akadémiai végzettségű festő a szignatúráját, és fölé az 1771-es évszámot.

Cronus fuvolájának zenéjére a tizenkét hónap megtestesítői lejtenek körtáncot a tájban. Mozgásukat nem csupán könnyed táncmozdulatok érzékeltetik, hanem az is, hogy úgy tűnik, kétfelől, a sor elején és végén az alakok előbukkannak és alámerülnek, mintha csak az idő szakadatlan, ciklikus folyását látnánk a szemünk előtt. Füzéreket tartanak, összekapaszkodnak, széles jókedvvel fordulnak egymás felé. Középen, az Idő talapzata előtt a tavaszi hónapokat láthatjuk, amint az előtér hasadéka fölött kecsesen átszökellnek. A háttal, mezítelen ifjúként ábrázolt Március éppen azon igyekszik, hogy fölfelé ágaskodva a girlandot az építmény peremére akassza. Fedetlen keblű, fiatal nőalak képében, fején virágkoszorúval Április nyúl feléje, akinek jobbját kissé lejjebb a mosolygó leányként megjelenített Május fogja. Március visszatekint Februárra, aki korcsolyát visel a lábán, mögötte Január, December és November vész a homályba. A középponttól bal felé haladva a nyári hónapok perszonifikációi sorakoznak: Június virágfüzért emel, a szalmakalapos Július a virágkoszorút viselő Augusztus felé lépdel. A fiatal férfi alakjában ábrázolt Szeptembernek már csak visszaforduló félalakja, Októbernek csupán a feje látszik. Az éves ciklus, a hónapok, évszakok sorjázása mellett a napszakok váltakozása is megjelenik a képen: balról a felkelő napkorongot láthatjuk, amelynek fénye felváltja az éj sötétjét.

A mennyezetkép motívumainak java részét tekintve nem önálló invenció, hanem a jeles augsburgi rokokó festő, Johann Evangelist Holzer (1709–1740) egy mára már elpusztult freskókompozíciója nyomán készült. A korszakban „német Raffaellóként” tisztelt művész alkotása igen népszerű volt, többféle médiumban is másolták.3 Dorffmaister más művei is bizonyítják, mennyire jól ismerte és milyen értő módon használta fel nagy elődeinek és jeles kortársainak képi formuláit, ami a korszakban bevett gyakorlatnak számított, főként egy akadémiai képzettségű históriafestő esetében.

A Holzer-mű másolatai azért is érdekesek, mert némelyikük mintegy mottóként feliratot is tartalmaz, így segít felfedni a jelenet korabeli értelmezését. „Mindennek meg van a maga ideje” – olvasható a szentencia két változaton is. A kép középpontjában tehát a kora újkor klasszikus tanultságának jegyében mitológiai figura figyelmeztet az idő múlására, és ehhez társul a bibliai utalás, a Prédikátor könyvének sora (Préd 3.1), amely az ember evilági fáradozásairól szóló elmélkedést vezet be. Az ótestamentumi fejezet nyolcadik sorával („ideje a háborúnak és ideje a békének”) talán egészen közvetlen összefüggésbe hozhatók az alsóbogáti mennyezetképet övező látszatarchitektúra motívumai: a trófeák és felettük a bőségszaruk, amelyeket ennélfogva a háborúnak és a béke áldásainak szimbólumaiként is szemlélhetünk. A terem falain ma már csak töredékesen látható két festett szoboralak, a nyomok alapján valószínűleg Apolló és Minerva, a felsőbbrendű értelem megtestesítői, akik ugyanígy megfestett szoboralakként, párban állva őrködnek a filozófia templomában Raffaello vatikáni Athéni iskola freskóján. A tudás, a tanulás dicsőítése olvasható ki a kastély további szobáinak mély értelmű ábrázolásaiból is, egészen a könyvtárszoba mennyezetének allegorikus képéig. Az arisztokrata huszárezredes és felesége eszerint olyan rezidenciát rendezett itt be magának, amelyben nagy becsülete volt az olvasásnak, a tudománynak, a művészetnek, és amelyben a képek, a könyvek a bölcsesség útját kereső életeszmény szolgálatában álltak.

(1) Somorjay Sélysette: Alsóbogát, Vrancsics-kastély. In: Barokk freskófestészet Magyarországon II. Szerk. Jernyei Kiss János. Budapest, MMA, Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ, 2020, 50–69. o.
(2) Lásd még a Nagyházi Galéria és Aukciósház Üdvözöljük az alsóbogáti kiskastélyban című rövidfilmjét: youtube.com/watch?v=TGeHNjAhj9s
(3) Somorjay Sélysette: Dorffmaister pinxit. A 12 hónap körtánca, Johann Evangelist Holzer kompozíciója Alsóbogáton. In: Tanulmányok Kelényi György tiszteletére. Ars Hungarica 39, Supplementum. Szerk. Farbaky Péter – Jernyei Kiss János. Budapest, 2013, 136–140. o.