Az osztrák–brazil kapcsolatok több száz évre nyúlnak vissza, ami elég meglepő, mert az egyébként hatalmas kiterjedésű Habsburg Birodalom kimaradt a gyarmatosítás Európa számára gazdaságilag hasznos, ám brutális történetéből. Hogy Bécsben miért rendeztek mégis két csodálatos kiállítást Brazília függetlenségének 1822-ben történt kikiáltása alkalmából? Minden bizonnyal azért, mert a tragikus sorsú főhercegnőnek, Maria Leopoldine von Habsburgnak szerepe volt Brazília történetének alakulásában, a másik ok pedig az lehet, hogy a vele utazó tudósok és művészek jelentős részt tudhatnak magukénak a kontinens méretű ország természeti csodáinak felfedezésében. Leopoldine Európában kevéssé ismert, annál inkább az Brazíliában, ahol nemzeti hősként tisztelik.

A brazil esküvő. Bécs, Augarten 

Te csak házasodj, boldog Ausztria! Ez volt a titka a Habsburg-ház végtelenül hosszú és sikeres politikájának Európában. A politika oltárán feláldozott leánygyermekek általában fiatal koruk ellenére is talpraesettek voltak, néha ügyesebben igazodtak el a kormányzás taktikai útvesztőiben, mint férfi családtagjaik. Voltak azonban olyan hercegnők is, akikre igen tragikus sors várt. Ilyen volt Mária Terézia legfiatalabb lánya, a szép Marie Antoinette, akit tizenöt évesen adtak hozzá XVI. Lajos francia királyhoz, majd a forradalom idején gyermekével és férjével együtt kivégeztek. Negyven évvel később ükunokája, Marie Louise – nekünk Mária Lujza –, ha nem is az életével, de keservesen megfizetett az I. Napóleonnal kötött házasságáért. Egyes írók, mint Stefan Zweig, a két arisztokrata hölgy végzetének okai között „átlagos”, vagyis igazi karakter nélküli személyiségüket is felsorolja. Mária Leopoldina (1797–1826) azonban igen erős jellemű hercegnő volt, aki nem törődve családja rosszallásával, a szerencsétlenül járt „Sasfiókot”, nővére és a bukott császár fiát nevelgette. Kivételesen művelt is volt, ismerte Beethoven és Schubert zenéjét, érdekelték a természettudományok, különösen a mineralógia, és rajztanára segítségével jól haladt a festészetben is. Életének gondtalan, a Laxenburg-kastélyban töltött időszaka azonban véget ért, amikor őt is férjhez adták 1817-ben a portugál Bragança-ház örököséhez. A házassági ceremónia nem Lisszabonban, hanem Bécsben zajlott le, meglehetősen különös körülmények között, mert a portugál királyi család már 1807-ben Brazíliába menekült.1 Klemens von Metternich kancellár a bécsi kongresszust követően úgy látta, hogy ez a házasság döntő jelentőségű lesz a császárság számára. Hiszen így politikai befolyáshoz juthat az óceánon túli országban, és megelőzve az angolokat új kereskedelmi árukhoz és szabad kereskedelmi útvonalhoz juthat. Ugyanakkor a Brazíliában tartózkodó portugál királyi család, amelynek Mária királynő 1816-ban bekövetkezett halála után az addigi régensherceg VI. János (João) néven lett a feje, és így Portugália, Brazília és Algarve2 királya is, úgy gondolta, hogy fiát, Dom Pedrót az anyaországban egyre erősödő angol befolyás ellensúlyozására a harmadik legerősebb európai nagyhatalom, az osztrák császárság egyik leányával lenne célszerű összeházasítani. János király és Metternich kancellár politikai céljai tehát találkoztak. Ezért 1816-ban Bécsbe látogatott a portugál nagykövet, Marquis von Marialva, azzal a megbízással, hogy a koronaherceg nevében házassági ajánlatot tegyen I. Ferenc császár egyik eladósorban lévő leányának. A szerződés és a reprezentációs célok sikere érdekében a márki szabad kezet kapott, hogy nagy mennyiségű arany és pénz segítségével ámulatba ejtse a császári udvart.

Két, szóba jövő lány közül a választás Leopoldinére esett – húga, Mária Lujza később Toszkána hercegnője lett. Leopoldine, aki igen keveset tudott jövendőbelije távoli hazájáról és mit sem sejtett csinos, ám igen vad természetű, műveletlen, és ráadásul epilepsziában szenvedő jegyeséről, nem tiltakozott, aláírta a házassági szerződést. Sőt miután megkapta Dom Pedro arcképét, egy medaliont, amely hihetetlen nagyságú és szépségű briliánsokkal volt díszítve, mint a követ írta, „elbűvölten” szorította kebléhez a gyémántoktól csillogó portrét. A császári udvar nagy értékű porcelán étkészlettel hálálta meg a követ közvetítését. A „brazil esküvőt” az amúgy meglehetősen spórolós császár feltűnő pompával rendezte meg 1817 májusában. A Minoriták terén négyszáz főt láttak vendégül, és a szertartás „per procurationem”, vagyis a vőlegény távollétében zajlott le. Az ezt követő ünnepi bankettet az Augartenben felépített, csodálatosan feldíszített és megvilágított pavilonokban rendezték meg, ezernégyszáz meghívott táncolt az erre az alkalomra komponált „brazil” zenére. Ezekben a napokban mindenki Leopoldinét irigyelte, és ő maga is reménykedett a boldogságban, nem sejtve, hogy a számára ismeretlen világban pokoli házasság és korai halál vár rá. Mindenesetre az augarteni ünnepségre pompás, a házaspár arcképeivel díszített kerámiavázák készültek, mesés arany tálakban, arany étkészlettel szolgálták fel az ételeket, és a pazar díszletek megtervezésével az Esterházyak főépítészét, Charles de Moreau-t bízták meg. Leopoldine apja, I. Ferenc császár már a házasságkötési szerződés aláírása előtt eldöntötte, hogy leánya kíséreteként egy kutatóexpedíciót is küld Brazíliába, hogy Naturalia Kabinetje, amely különleges növényekből, állatokból és ritka ásványokból állt, brazíliai ritkaságokkal egészülhessen ki. Az expedíció tagjainak összeállítása során némi konfliktus alakult ki. A bécsi egyetem ugyanis főként a vezető kérdésében nem értett egyet a császár és a kancellár javaslataival – ők olyan ismert személyt szerettek volna, mint Alexander von Humboldt. De a császár, aki az expedíciót anyagilag biztosította, úgy döntött, hogy fiatal kutatók és művészek menjenek Brazíliába. Az expedícióban végül tizennégy tudós, kutató, orvos és művész vett részt, és az osztrákok mellett bajor és olasz tudósok is helyet kaptak benne.3 A tudományos expedíció alá- és fölérendeltségi viszonyait és feladatait pontosan szabályozták a Dienst-Instruktion für die zur Reise nach Brasilien bestimmten Naturforscher című, 1817. január 14-én kelt dokumentumban.4

A dokumentum a Brazílián belüli utazások helyét és idejét is meghatározta, ezekről mindenkinek naplót kellett vezetnie. Az északnyugati provinciákban főként gyémánt és arany után kutattak, de a kutatóknak be kellett számolniuk arról is, hogy milyen kereskedelmi árukat lehet Európába szállítani, például élő és szárított növényeket, magokat, gyapotot, dohányt, maniókát, banánt és dinnyét. (Ez utóbbit az orvosok akkoriban magas láz ellen javallották.) Különös figyelemmel kellett lenniük a helyi állatvilágra, a hosszú szakállú majmokra, a jaguárra és a tapírra, amelyeket élve kellett volna a schönbrunni császári állatkertbe az óceánon átszállítani. A célul kitűzött régiók közül egy, az Amazonas és környéke azonban hiányzott, mert oda még a helyi portugálok sem merték betenni a lábukat.

Fregattok útban Brazília felé. Thomas Ender akvarelljei 

Leopoldine esküvői útja Brazíliába gigantikus logisztikai vállalkozás volt. A három hónapig tartó tengeri úthoz két portugál hajó, a Dom João, a São Sebastião, valamint az osztrák kísérő fregattok, az Austria és az Augusta voltak kijelölve, amelyeket megtöltöttek a főhercegnő vagyontárgyai, valamint a kíséretét alkotó személyzet és a delegált tudósok. Leopoldine az egyik portugál hajón utazott, de Livornóban éhséglázadás tört ki, így ő fél évvel később, csak 1817 novemberében érkezett meg Rio de Janieróba. A két osztrák fregatt Triesztből indult. 

A bécsi kongresszus után újraéledt osztrák tengerészeti hivatal hajói, amelyek általában a Földközi-tengeren közlekedtek, igen szépek és jók voltak, de nem az óceánon, ezért az Austria és az Augusta kapitányai nagy kockázatot vállaltak. A hajókon kevés volt a hely, az emberek és a csomagok mellett még élő állatokat is szállítottak. Mindenki nehezen viselte a mostoha időjárási viszonyokat, az erős szelet, a vad viharokat. Az óceánon lassan múló napokat az utasok zenével, tánccal töltötték, igaz, a férfiak egymással táncoltak, mert nem utaztak velük nők. Csak az Austriát fegyverezték fel ágyúkkal, emiatt a két hajónak semmiképpen nem lett volna szabad elszakadnia egymástól. Elsőként mégis csak az Austria érte el a világ egyik legszebb kikötőjét, az Augusta balesetet szenvedett: elsőre Gibraltárig jutott, és csak később érkezett meg Rióba.

Thomas Ender képes naplója az utazásról5 

Az expedíció eseményeit és a brazil életet az egykori akadémiai festőnövendék, Thomas Ender dokumentálta, akit személyesen Metternich kért fel rá, hogy az utazást és Brazília tájait, városait és lakóit valósághűen fesse meg. Ender lelkesen eleget is tett a megbízatásnak. Nemcsak a hajóúton történteket, de a tengert és az előtte elvonuló partokat is festette. 

Megérkezve Rióba, a Rua da Alfândegáról minden nap papírral és festékkel felszerelkezve járta a várost és környékét. Több akvarellt készített a legszebb templomokról (Nossa Senhora da Glória do Outeiro, Praia do Flamengo). Elzarándokolt a korabeli elővárosokba (Mata Calvados, Mata Porcos, Engenho Velho), felmászott a Saco d’Alferesre, ahonnan a legszebb látványt örökítette meg az akkori Rióról. Megfestette az árnyas allékat, a mangó-, zsakaranda-, rózsaalma- és majomkenyérfákat, valamint a sok egzotikus, virágzó növényt. De megörökítette a piacot is, a sokféle halat, rákokat, tengeri teknősöket és a madarakat, a színes papagájokat. A bajor tudósokkal megmászta a 710 méter magas Corcovadót, melynek tetején ma a hatalmas Krisztus-szobor látható. Ender szamárháton közlekedett, az állatokat is gyakran megörökítette, de a vad tájakat is szívesen festette, mint amilyen például a Tijuca hegytömb. Sok akvarell született egy vidéki ház melletti vízesésről, ahol 1816-ban Aimé-Adrien Taunay francia festő telepedett le fiával. De megfestette az utca népét is, a rabszolgapiacot, ahol elképzelhetetlen körülmények között tartottak embereket. 1817-ben húszezer rabszolgát raktak hajóra – közülük már a hajókon sokan meghaltak. Akik túlélték az utat, a tea-, gyapotés cukornádültetvényekre, illetve a nemesfémbányákba kerültek.6 „Éjjel-nappal rajzoltam, de elkaptam egy lázat, amitől sem állni, sem járni nem tudtam” – írta naplójában Ender. Ezért 1818-ban őt és a kutatóexpedíció többi, megbetegedett résztvevőjét egy preparált állatokkal, élő és szárított növényekkel, különböző ásványi kincsekkel telezsúfolt hajóval visszaszállították Bécsbe. Ender a tíz és fél hónap alatt mintegy 652 rajzot, 131 akvarellt készített, ehhez jöttek még azok a válogatott akvarellek is, amelyeket albumok formájában a császárnak, illetve Metternich kancellárnak ajándékozott. (A festő későbbi életének magyar vonatkozásai is vannak. Miután kinevezték tanárnak a bécsi akadémia tájképfestészeti osztályára és visszatért négy évig tartó itáliai körútjáról, harmincnyolc éves korában megnősült: a Stephansdomban esküdött meg Johann Árvay budavári inspektor Terézia nevű, húszéves lányával.7)

Az expedíció tárgyai a Természettudományi Múzeumban 

A Leopoldinét kísérő expedíció tudósai is hasonló lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába, a szörnyű meleg, az európai ember számára ismeretlen rovarok csípései és az egyéb fertőző betegségek ellenére, és a még Bécsben kidolgozott tervek alapján kutatták fel a Brazíliában található állat- és növényfajokat. Johann Baptist Natterer, aki nemcsak botanikus, hanem preparátor is volt, az évek során ezerféle, Európában addig ismeretlen emlőst, tizenkétezer madárfajt és harmincháromezer rovarfélét, valamint halakat, kétéltűeket, kagylókat, magokat és ásványokat küldött haza. Az egyébként orvos és botanikus Emmanuel Pohl, aki szintén tagja volt az expedíciónak, tízezer számra gyűjtötte és rajzolta le az elmondhatatlan gazdagságú növényvilágot. Az 1817 és 1827 közötti expedícióban részt vevő Heinrich Wilhelm Schott botanikus küldte haza a flamingóvirágot (anthurium), a buzogányvirágot (Diffenbachia) és a könnyezőpálmát vagy más néven filodendront, amelyek egy része a császári Menagerie-be (állatkertbe) került. Miután Natterer tizennyolc év után visszatért Bécsbe, létrehozott egy Brazil Múzeumot, amelyben már nemcsak a természettudományi anyag, hanem a tudós etnográfiai gyűjteménye is helyet kapott.8 A Bécsi Természettudományi Múzeum most a Leopoldinét kísérő első expedíció anyagát, valamint Natterer és Pohl megmaradt gyűjteményét mutatja be. De a kiállítás nagy hangsúlyt helyez a közismert klímaváltozás, valamint emberi pusztítás veszélyeire is, amely Brazíliát különösen érinti. Felhívja a figyelmet a mintegy 900 ezer őslakosra, a százötven különböző nyelven beszélő mintegy háromszáz különböző népcsoportra. Brazília nevét a vöröses pau brazil (Paubrasilia echinata) fáról kapta, amelyet mára annyira megtizedeltek, hogy védetté kellett nyilvánítani. Az Amazonas esőerdői és a nyolcezer kilométer hosszúságú tengerpart fantasztikus korallszigeteivel és különleges állatvilágával szintén hathatós védelemre szorul. Amikor Leopoldine 1817-ben aláírta a házassági szerződést és belevágott a brazil házasságba, a medálról visszanéző arc nem árulta el neki a portugál patriarchátus mindenre kiterjedő autoriter természetét. Dom Pedro (1822-től I. Péter király) minden vagyonára igényt tartott, de vele, a feleségével szemben szűkmarkúnak bizonyult, és Domitila de Castro nevű szeretőjének egyre nagyobb befolyást biztosítva folyamatosan megalázta őt. Leopoldine, miután két gyermeke megszületett, belevetette magát az akkor igen forrongó dél-amerikai politikai életbe, és részt vett a Brazília függetlenségét garantáló szerződés tető alá hozásában. Ezért a brazilok azóta is tisztelik. Ugyanakkor az osztrák császárság elveszítette politikai befolyását a világ egyik leggazdagabb országában, és meg kellett elégednie azzal a művészeti és természettudományi hagyatékkal, amelyhez Leopoldine boldogtalansága árán hozzájutott.

Leopoldina. Furchtlos nach Riò (Leopoldina. Félelem nélkül Rióba),
Porzellanmuseum, Augarten, 2022. június 28. – november 19.

Brasilien. 200 Jahre Beziehungsgeschichten
(Brazília. 200 év kapcsolatainak története),
Naturhistorisches Museum, Bécs, 2023. április 23-ig

^Jegyzetek:

^{1 – 1 Az Európa legszélén fekvő Portugália a korabeli nagyhatalmak szemében nem látszott fontosnak, annak ellenére sem, hogy az ország igazi világbirodalom volt, ahol a nap soha nem nyugodott le. Gyarmatai közé tartozott a hatalmas Brazília, Afrikában Guinea, Angola, Mozambik és több fontos kikötő, Indiában Goa, Daman (Damão) és Diu, Indonéziában Timor, Kínában Makaó. Ezek közül Brazília százszor nagyobb, mint az anyaország. 1806-ban Napóleon kontinentális zárlatot rendelt el Nagy-Britannia ellen, ezzel Portugália is belekeveredett a háborúba. Az akkori kormányzó, João herceg nem várta meg a francia csapatok bevonulását, 1807-ben Brazíliába menekült a királyi ház tagjaival, feleségével és fiaival, kb. tízezer emberrel, valamint az állami vagyonnal együtt. A hajóút Rio de Janeiróba három hónapig tartott, de a hercegi kormányzó inkább egy kávéültetvény közelében lévő vidéki házba költözött, amelyet Quinta da Boa Vistának nevezett el. Felesége, Doña Carlotta Joaquina (Bourbon Sarolta Johanna), akivel örökösen háborúztak, a városban maradt, és az alkirály palotájába költözött be. A Quinta da Boa Vista kastélya hamarosan a Paço de São Cristóvão nevet kapta, és a későbbi királyi családok rezidenciája lett. A köztársaság idejétől Brazília Nemzeti Múzeumaként működött, ahol elsősorban a természettudományi, archeológiai és néprajzi gyűjteményeket helyezték el. 2018-ban az épület leégett, és a gyűjtemény nagy része elpusztult a lángokban.}

^{2 – A Napóleon bukása után összehívott Bécsi Kongresszuson (1814) a portugál királyságot valójában az angolok képviselték, akik az országot a franciák kivonulása után William Beresford tábornok kormányzása alá helyezték (1811–1820). Talleyrand francia külügyminiszter azonban úgy gondolta, hogy a portugál helyzet megoldása nem a monarchia megkettőzése, hanem Brazília független királysággá nyilvánítása lenne. Ezt VI. János el is fogadta, mivel így segíthetett az elárvult anyaországon. A visszatéréshez azonban különböző okok miatt nem volt kedve.}

^{3 – Az expedícíó tagja volt Johann Baptist Natterer huszonhat éves zoológus és preparátor, Heichrich Wilhelm Schrott huszonhárom éves botanikus és császári kertész, Ferdinand Dominik Sochor, a trónörökös fővadásza, dr. Johann Cristian Mikan Prágából, aki orvos és botanikus volt és negyvenöt évesen a kutatócsoport vezetője, valamint két festő, Thomas Ender és Johann Buchberger virágfestő. A bajor kutatókat gróf Montgelas, I. Miksa bajor király minisztere delegálta: dr. Karl Friedrich Martius huszonkét éves botanikust és Johan Baptist Spit zoológus és preparátort. Az ő költségeikhez a bajor király is hozzájárult 34 ezer guldennel. Még két toszkánai kutató is részt vett a munkában: Guiseppe Raddi és Attilio Zuccagni.}

^{4 – Brasilien}

^{5 – Robert Wagner: Thomas Ender in Brasilien 1817–1818. Aquarelle und Zeichnungen aus dem Kupferstichkabinett. Mit einem Beitrag über Erzherzogin Leopoldine, Kaiserin von Brasilien, von Gloria Kaiser. Kiállítási katalógus. Graz, Adeva, 1994}

^{6 – A 16. század elejétől a 19. század második feléig szállították az európai hajók a rabszolgákat munkaerőnek a francia, angol, spanyol, dán, holland, portugál és főként amerikai gyarmatokra. Brazíliába összesen 4,8 millió embert hurcoltak át Afrikából. A rabszolgaság intézménye a 19. szá- zad végére az ország legnagyobb problémájává vált, és hivatalosan csak 1888-ban szűnt meg.}

^{7 – A házasság nem sikerült, Terézia elhagyta egy lengyel katonatiszt kedvéért, akivel Amerikába ment. Két fia közül az egyik vasútmérnök lett, és magával vitte apját a magyar és erdélyi városokat összekötő vasúti építkezésekre. Lásd: Thomas Ender: Selbstbiographie. Wiener Stadt- und Landesbibliothek, Handschriftsammlung. H.J.N. 127/456}

^{8 – Cristina Ferrão – José Paulo Monteiro Soares: Natterer on the Austrian Expedition to Brazil. (1818–1835). Rio de Janeiro – Petrópolis – São Paulo, Kapa Editorial, 2019}