Egyetemes tehetséggel a közép-európai történelem vad hullámverésében. Töredékes portré dr. Szász Jánosról, aki jogászdoktorként lett fényképész, fényképészként fotóművész, majd fotóművészből tanár és idegenvezető. Az okok: osztályidegen származás, meg nem alkuvó profizmus, zöld hályog. Elégtétel egy kiváló pécsi fotósnak.

Ugyanazok a képek, melyek évtizedekig jól elvoltak a magyar fotóélet biztonságos tavacskáiban, de igazából a kutya sem ismerte őket, most kihajóztak Európába, átkeltek a La Manche csatornán, német és angol galériákban kelletik magukat, komoly szakemberek csettintenek, ha meglátják őket, most meg hirtelenjében két kiállítás is nyílt képeiből szűkebb pátriájában, Pécsett. Miért is? 

Beszélnek itt összevissza. Új tehetség, új felfedezés… lári-fári. Ami már önmagában is kezelhetetlen feltevés egy hat esztendeje halott, előtte negyven évig a magyar fotográfia, a fotóművészet, az amatőr fotó (így, ebben a sorrendben) tevékeny és ismert résztvevőjével kapcsolatban. Kérdések tömkelegét fogalmazhatjuk ez ügyben. Nem voltam kímélettel, magamnak is föltettem őket.

Mi az oka, hogy egy lezárt életművet, egy igazából nem rejtett, nem titokban készült képanyagot, egy személyében cseppet sem ismeretlen alkotót új felfedezésként ünnepelünk? Válasz erre az egy kérdésre is több van.

Egy. Talán tudatlanságon, ismerethiányon alapuló média-tam-tam, mely időnként felkap egy dolgot, nagy lelkendezéssel vállára veszi, körbecipeli, majd hamarosan unottan az árokba hajítja? Igen, minden bizonnyal jó helyen kapiskálunk. Szokott ilyen lenni, miért pont most ne?

Kettő. Feltételezhető egy személy, egy csoport, egy intézmény, aki a háttérből mozgatja a dolgokat. Igen, itt is van. A család. És erről majd később.

Három. Az a közeg, struktúra, mely biztosította és biztosítja a hazai fotós életben való langy tapicskolást, oly módon, hogy a kevés kiállítási, megjelenési lehetőséget jól elosztjuk egymás között, mindenki kivárja, míg rá következik a sor, de cserébe onnantól mindenki hiheti és hirdetheti, hogy ő fene nagy fotóművész. Nem is lenne ezzel baj, miért kéne elvenni kinek-kinek hitét, önbírását, de ugyanakkor nem ártana szembenézni azzal sem, hogy ugyanez mennyire akadályozza az igazi szelekciót, az értékek normális érvényesülését. Azt, hogy érett, nemzetközi mércével is mérhető alkotások a hazai ünneplés után bekerülhessenek a valódi megmérettetést jelentő nemzetközi művészeti élet fórumaira.

Szász János képei nagy valószínűséggel ilyenek. Alig néhány napja jött meg amerikai tudós barátom levele, melyben azt írja, hogy a magyar fotósok újvilágbéli, angol és bármilyen országbéli igazi érvényesülését a képekhez hozzárendelt tudás, információ, megfelelő prezentáció hiánya mellett még egy dolog akadályozza. Nevezetesen, hogy a legtöbb itt készült kép, régebben és most is, egy olyan sajátos nyelvjárásban beszél, melyet az amúgy érzékeny és a fotó iránt nyitott amerikai és nyugat-európai közönség nem ért. Csak azok tudják értékelni ezeket az amúgy gyakran kiváló fotókat, akik beleássák magukat a témába, tudnak közép-európaiul, akik elsajátítják a képek által használt idiómákat, akik munkát fektetnek a képek megértésébe. De vannak olyan képek, melyekről kiderül, hogy szélesebb körben érvényes nyelven képesek kommunikálni. André Kertész, Munkácsi Márton, Escher Károly vagy mások fotográfiáit szinte mindenki képes érteni, nem kell melléjük kétkötetes szótár. Szász képeiről is ez derül ki szépen, lassan. Tudatosan felépítve, jó helyeken megmutatva, értő emberek bábáskodására bízva, meg fogják találni maguknak azt a helyet, melyet már sokkal korábban, ilyetén családi hátszél nélkül is el kellett volna foglaljanak.

Az akadályozó tényezők egyike-másika világosan kiderül élete történetéből és az 1940-es évektől a rendszerváltásig és kicsit még utána is sorjázó évek történelmi eseményeiből.

Valaki, aki sohasem az, aki, mondtam a bécsi kiállításmegnyitón elmondott beszédemben. Szétnéztem a fele osztrák, fele magyar közönségen, kutatva a szemekben, nézve az arcokat, értik-e, mire megy ki a játék. Ha akkor nem is, a végére mindannyian tudták, mire is gondoltam. Dr. Szász János annak ellenére nem volt jogász egyetlen másodpercig sem, hogy summa cum laude minősítéssel végezte el a jogi egyetemet. Nem értik, miért, ugye? De ha azt mondom: 1948-at írtunk, és azt mondom, hogy nevezett ifjú jogász édesapja katonatiszt volt a Horthy-hadseregben, talán értik a szó jelentését: osztályidegen. Feltéve persze, hogy elég idősek, vagy jó történelemtanáruk volt. Ez, az azóta szerencsére már a nyelvünkből is szinte kipusztult összetett szó akkoriban sok ember szerencsétlenségét, végzetét jelentette Magyarországon. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy az egyetem megkezdése és befejezése közti időben egy kicsit háborúzott, egy kicsit angol hadifogságba esett Karintiában, és mire hazaért, szüleit már kitelepítették családi házukból. De ez tényleg csak kis korfestő színesként van itt megemlítve.

Ha nem jogász, bár jogászdoktor, akkor fényképész kell hogy legyen. Igen, tényleg. Diplomával a zsebében elvégezte a fotószakiskolát, papírja volt róla, de ennek ellenére mégis kirakatrendező, dekoratőr, grafikus és miegyéb lett. Azt hiszik, viccelek, vagy túlzok, ha azt mondom, ez meg azért volt, mert azt a fényképészt, akinél elkezdett dolgozni, koholt vádak alapján elítélték, annak feleségét öngyilkosságba kergették, szó szerint, mert a rendőrség harmadik emeletéről vetette le magát kétségbeesésében. Nem, nem lódítok, ilyen életek is jutottak 55-60 évvel ezelőtt Kelet-Európa e tájékán.

Aztán persze lett dr. Szász Jánosból fényképész is. Azzal bízták meg, hogy az építőipari tervező vállalat által kifejlesztett lakótelepi típusházakat fényképezze, de helyette, mellette elkészítette az egyik legszebb könyvet, amit még főiskolásként, anno 1978-ban a kezembe foghattam, sovánka ösztöndíjamból meg is vettem. Népi építészetünk nyomában címen jelent meg. A múltkor hirdettek egyet valamelyik antikvárium.hu oldalon, vegyék meg, nem járnak vele rosszul!

Bár fényképész, hivatásos fotós a munkakönyve alapján, mégsem igazán az, sokkal inkább fotóművész. Ezt a címet akkoriban nem adták nagyon könnyen, még ki kellett érdemelni. Dr. Szász János 1958-tól kezdve kiállítások tucatjain vett részt, nyert elismeréseket, díjakat, okleveleket garmadával, országhatáron belül, és mondjuk így, a szocialista szektor baráti államaiban rendezett baráti kiállításokon. Szinte kizárólag fekete-fehér képekből álló életművének minden fotóján látni, mily kínosan ügyelt a pontos expozícióra, a felvételek élességére, az abszolút pontos kompozícióra. Minden labormunkát saját maga végzett, mestere volt szakmájának. Kitalált és sikerrel alkalmazott egy olyan technikát, amelynek során képei összetéveszthetetlenül egyéni karaktert nyertek. A normál fedettségű negatívot BH-s kemény papírra nagyította, szűken világította, az előhívás folyamán a végletekig erőltette a hívódást, majd vörösvérlúgsóval kimosta a tónusokat, így nyerve ezeket a grafikai hatású felvételeket. Más formai jegyek is jellemezték persze. Ezek és ehhez társuló sajátos látásmódja tették „szászossá” fényképeit.

Bár jogászdoktorként fényképész, fényképészként fotóművész, ám egy újabb csavarral, fotóművész helyett tanár és idegenvezető. És ez miért? – kérdezhetik joggal. Megválaszolok erre is. Először a szürke hályog támadta meg a szemét, majd a zöld hályog. Az előbbit megműtötték, az utóbbival nem bírtak. 1981-ben leszázalékolták. Folyamatosan romlott a látása, s ez egy fényképésznek, aki fotóművész, ugye, értik, mennyire tragikus.

És mégis, ezt követően, folyékony németséggel még éveken, évtizeden át mesélt Pécs nevezetességeiről az odalátogató turistáknak a sosemvoltjogászból fényképészhelyett fotóművészsemlehet idegenvezető. És közben tanította a fényképészifjoncokat, megszervezte az Országos Középiskolai Fotópályázatot, előadásokat tartott, a Mecseki Fotóklub munkáját organizálta, szóval tette a dolgát, s már betegen egyszer ezt mondta: „A Fészek Klubban volt egy kiállításom 1972-ben. A vendégkönyvbe egy látogató azt írta, hogy irigyli a szememet. Na, gondolom, most már nem irigyli annyira.” Akkor még nem voltam elég érett e mondat megértéséhez, azt hittem, viccel Szász János bácsi.

A képeivel jó három évtizede, vele is bő negyed százada ismerkedtem meg. Talán barátkoztunk is, de egészen biztosan nagyon élveztem szelíd iróniáját, hallgattam bőven áradó történeteit, szerettem képeit. Mondott egyszer valamit, azt máig nem felejtettem, s remélem még egy kis ideig nem is fogom. Így hangzott: „Oscar Wilde-dal szólván: kisigényű ember vagyok, beérem a legjobbal is.” Hát így valahogy.