Álmodozás és összpontosítás között

Sheila Hicks a Pompidouban

Szilágyi Róza Tekla

Az amerikai származású, de hosszú évtizedek óta Párizsban élő és alkotó Sheila Hicks elképesztő természetességgel manőverez az absztrakt formák, a színek és textúrák, az anyagok, médiumok, technikák és dimenziók labirintusában. A pamutból, gyapjúból, cérnából és selyemszálakból szőtt életműből kínál most, ha nem is a teljességre törekvő, mégis áttekintő jellegű válogatást a Pompidou Központ.

A több mint ötven éve aktívan alkotó Hicks önálló kiállítása nem váratlan meglepetés, hiszen munkái komoly nyilvánosságot kaptak a vele egy időben felnövő és mára meghatározó pozíciókat betöltő kurátorgenerációnak köszönhetően. Hicks 2012-ben szerepelt a Sao Paolo Biennálé kiállítóinak névsorában, 2016-ban a Sydney Biennálé és a a Glasgow International résztvevője volt, majd 2017-ben kiállított a Velencei Biennálén – hogy csak néhányat említsünk az utóbbi évek jelentősebb szereplései közül.

Részlet Sheila Hicks Lianes de Beauvais (Beauvais liánjai, 2011–2012) című munkájából, © Adagp, Paris 2018


Sheila Hicks a connecticuti Yale School of Art festőhallgatójaként diplomázott 1959-ben, ahol mestere volt többek között a színek egymásra gyakorolt hatását vizsgáló és tapasztalatait a Színek kölcsönhatása című könyvben összegző Josef Albers, aki Amerikába emigrálása előtt a Bauhausban oktatott, valamint a magyar származású festő, Gabor Peterdi. Hicks diplomamunkáját a preinka textilekről írta, konzulense pedig Albers felesége, Anni volt, aki szintén a Bauhausban tanult, majd egy ideig az ottani szövőműhelyt vezette. Hicks diplomával a kezében mint pályakezdő alkotó utazott Párizsba, ahol megismerkedhetett a prekolumbián textíliák kutatójával, Raoul D’Harcourt-ral. 1959 és 1964 között Mexikóba költözött, hogy az anyagokról, mintákról és az újonnan megismert médiumról szerzett ismereteit helyszíni kutatásokkal egészítse ki. A hatvanas évek közepén érkezett vissza Párizsba, de akkorra, elmondása szerint a hosszú évek spanyolul folytatott társalgásai után annyival gyengébb lett franciatudása, hogy az első időszakban szinte csak spanyol ajkú társaságban mozgott – így kötött barátságot a kinetikus szobrairól ismert venezuelai művésszel, Jesús Rafael Sotóval is. 

Pêcher dans la rivière (Horgászat a folyón), 1989–2013, vászon, 18. századi vas szövővillák, 5 x 450 x 98 cm, magángyűjtemény, © fotó: Artmagazin

Hicks munkái alapvetően absztraktak, az ábrázolást szinte teljes egészében mellőző alkotások, műegyüttesek, amelyek mégis történeteket mesélnek el. Az alapvető kódok elsajátítása után minden részlet elárul valamit az alkotó életéről és az alkotás körülményeiről. Ez persze a szövés, az anyagokkal és fonalakkal munkálkodás természetéből is fakad. Honnan érkezett a fonal? Milyen szövési technikát alkalmazott az alkotó és mennyi munkaórát áldozott rá? Mekkora szövőszéken készült a mű? Milyen helyi hatások érték közben? A tapasztalatokat, emlékeket elraktározó, majd azokat az avatott szemnek feltáró műalkotások alapos vizsgálata, faggatása révén Hicksszel utazhatunk mi is. És ha már arról van szó, hogy mi mindent osztanak meg a látogatóval az egyes munkák, akkor azt is értékelhetjük, hogy a múzeum földszinti, négyből két oldalon az utcára néző üvegportállal határolt kiállítótere azok számára is nyitott, akik a Pompidouba be sem lépnek: a kiállítás egyszerre van kint és bent. Hicks eszköztárának alapját egyébként is azok az öltözködéshez, a kelmékhez, a lakberendezéshez köthető alapvető anyagok, formák és technikák képezik, melyek mindenki számára ismerősek.

Prayer Rug (Imaszőnyeg), 1972–1973, gyapjú, pamut, 255 × 115 × 20 cm, Centre Pompidou, Párizs (Itaka Martignoni és Cristobal Zañartu ajándéka 2017-ben), © fotó: Artmagazin

A retrospektív jellegű tárlat nem időrendben vonultatja fel Hicks munkáit, inkább a szín és tér viszonyára, az egy életművön belül megjelenő festői, szobrászi, iparművészi és dizájneri attitűdök összefonódásának megjelenítésére fókuszál. Láthatunk konceptuális jellegű munkákat, mint amilyen a rögtön a a kiállítás előterében bemutatott, fehér pamutzsebekből varrt asszamblázs (Pockets, 1982) vagy a kiállításnak keretet adó, az újszülött babáknak készített fehér pólókat jelen esetben nagy felületű árnyékoló függönnyé fűző Baby Time Again (1977–1978).

Találkozhatunk dekoratív megoldásokat felvonultató megrendelésekkel, mint például a Ford Foundation New York-i székházának tárgyalójába 1967-ben készített falburkolat. Szerencsétlen véletlen, hogy 2014-ben, amikor az épület tulajdonosai éppen azon igyekeztek, hogy a textilművet tűzállóvá tegyék, az megsérült, ezért rekonstruálni kellett. Sheila Hicks a fél évszázadnyi időbeli eltérés és technikai fejlődés ellenére sem változtatott a technikán – megtartva az eredeti munkamenetet, saját maga és csapata kézzel alkotta újra a mézszínű és absztrakt mintájával dolgos méhek kaptáraira emlékeztető mű elemes rendszerét. Hicks egy évvel korábban, 1966-ban, a CBS székházának Eliel Saarinen által tervezett éttermébe is készített egy natúr színű dekorációs elemet, Nagy imaszőnyeg (Grand Prayer Rug) címmel. Az imaszőnyeg témára született változatok, a hatalmas méretű (558,8 × 469,9 cm) és tiszteletet parancsoló 1972-es Moroccan Prayer RugNejjaï és a kisebb (255 × 115 × 20 cm), marokkói építészeti motívumokkal harmonizáló, berber szövőkkel közös munkája, a Prayer Rug (1972–1973) látható a mostani kiállításon is. Az utóbbi szőnyegről hatalmas kör alakot formálva vastag gyapjúrojtok lógnak le, szinte kiléptetve a térbe a falra akasztott szőnyeget.

Részlet Sheila Hicks Lignes de vie (Életvonalak) című kiállításából, előtérben az 1971-es Trapèze de Cristobal (Cristobal trapéza) című munkával, © Centre Pompidou, fotó: Philippe Migeat

Megjelennek az ugyancsak szobrászi attitűdre utaló, egykezes, elkészítésük során segítséget nem igénylő, a megszokott módon, posztamenseken és üvegvitrinben kiállított objektek – Menhir (1998–2004), Palitos con Bolas (2008–2015). A teret azonban nem ezek uralják, hanem az alkotás, valamint az installálás alatt is teljes legénységet követelő, plafonról lelógatott, szoborszerű vászon-rafia-gyapjú-pamut liánok vagy egymásra halmozott, helyspecifikus installációt alkotó gyapjúlabdák (La Sentinelle de safran, 2018). Zsigerekre hasonlító formát öltenek a plafonról csüngő munkák, amiket a kiállítótérben vetített filmek tanúbizonysága szerint minden helyszínen Hicks felügyeletével installálnak és véglegesítenek. Ezeknél a munkáknál találkozik a színek hatását előtérbe helyező festői attitűd a szobrászati gondolkodással: a térformálás és a plaszticitás iránti vággyal és a felhasznált alapanyagok taktilitásra csábító erejével. A legszebb példák közé tartozik a natúr kötegekből induló, majd vénákat idéző tekervényekben végződő 1971-es Trapèze de Cristobal és a vertikálisan egymás mellé függesztett, a földre folyó, vad növényzetre hasonlító, színeiben rózsaszínes és finom narancsos-szürkés, nevében a beauvais-i nemzeti gobelinmanufaktúrának emléket állító Lianes de Beauvais. A kiállítást nyitó ágas-bogas, sokszínű, földet nem érintő, bambuszt is felhasználó Baôli Chords/Cordes Sauvages Pow Wow (2014–2015) esetében is érvényes ez a többirányú megközelítés.

A kiállítás központi munkájaként emlegetett The Evolving Tapestry: He/She és a hozzá hasonló, alacsonyabb posztamensekre épített munkák valahol félúton helyezkednek el az egykezes és a csapatmunkát igénylő alkotások között. Az egymásra hajtogatott, befejezetlen miniszőnyegekre vagy éppen szabályosan felhalmozott varkocsokra hasonlító mű többféleképpen installálható. Egymásra pakolható úgy, hogy az elemek összeérjenek és egy vagy több falszerű építményt alkossanak. A szőnyegkészítés fejlődésére és Hicks ars poeticájára utaló cím, a Fejlődő/formálódó faliszőnyeg jelzi a lázadó elszakadást a hagyományos formuláktól, a kettőspont után szereplő férfi és női nemet jelölő névmások pedig a folyamatra, a folytonos változásra, az eldöntetlen végkimenetelre utalnak. Az elszakadás tematizálása kapcsán fontos megemlíteni, hogy vannak a hagyományos prekolumbián mintákra, faliszőnyegekre jobban emlékeztető, Hicks elsődleges, nem a nyugati kultúrából származó inspirációs forrásai alapján született művek is. Ilyen az 1960-as csibesárga faliszőnyeg, amelyet Hicks egy kis mexikói szövőműhelyben készített. Az Amarillo címet viselő, lakberendezési céllal alkalmazott szövetburkolatok méreteit megőrző szőnyeg felületén vágások láthatók. Annak ellenére, hogy ezek a nyílások Lucio Fontana sebzett vásznait idézve konceptuális hatást is kelthetnek, valójában a hagyományos és egyben legősibb síkszövési technika, a horizontális és vertikális szálakat egyesítő kilim nyomai.

Rempart (Sánc), 2016, pigmentált akrilrost, változó méret, magángyűjtemény, © fotó: Artmagazin

A kiállítás talán legszemélyesebb elemei az egyik hosszanti falon képként tömegesen installált Minimes csoportba tartozó apró szőttesek. Érdekes módon az üvegezett és keretezett munkák legnagyobb része hasonló, sőt hasonlóan kis méretű. Hogy miért? Sheila Hicks, elmondása szerint, majdnem mindig hord magánál egy kézzel készült, zsebméretű szövőszéket, hogy impresszióit, élményeit és emlékeit ennek segítségével rögzíthesse. Így fordulhat elő, hogy a Minimes-sorozat egyes elemein spirálfüzet kitépett lyukas sorait, kagylókat, madártollakat vagy éppen befőttesgumikat is felfedezhetünk. 1956 óta készíti „szövött jegyzeteit” – a munkák címe legtöbbször az inspiráció alapjául szolgáló helyszín.

Hicks festődiplomájára visszautaló friss munkái a kiállítótér bejárata előtt elrejtett, majd a nagy tér üvegfelülete mentén újra megjelenő, absztrakt cérnafestmények (North-South-East-West, 2018). A szorosan egymás mellé tekert cérnaszálak felületképzéséből adódó, tapintásra hívó faktúrák az absztrakt formák és direkt színek kapcsolatát tematizálják.

A kiállítás minden darabja arról beszél, hogy milyen kezes alapanyag a pamut, a gyapjú, a rafia, a cérna – ha Sheila Hicks nyúl hozzájuk. Életműve sokszorosan összetett: játékos könnyedséggel vonultatja fel és szövi egybe különböző médiumok teljes arzenálját – fittyet hányva a méret- és léptékváltásokból adódó nehézségekre. A munkák mégis harmonikusan megférnek egymás mellett, a nagyobb helyigényű alkotások nem nyomják el a finom és közeli megfigyelést igénylő kisebb léptékű darabokat. A személyes élmények naplószerű megjelenése, a munkákba kódolt információk, a videókból megismert munkafolyamat, az installálással is az alkotó keze nyomát viselő munkáknak köszönhetően Hicks jelenléte a kiállítás egésze alatt érzékelhető.

Sajnos annak ellenére, hogy a gyapjú, a pamut érintésre csábít, a kiállított darabok nagy része megérintetlen marad. És megválaszolatlan kérdés marad az is, hogy mennyivel összetettebb élményben részesülne a csábításnak ellenállni nem tudó, felbátorodott kiállításlátogató, ha tapogatózni kezdene. Erre azonban nincs lehetőség, a vizuális élmény mellett nem marad más, mint a múzeumshopban megvásárolható gyapjúkulcstartó szorongatása.

 

Sheila Hicks. Lignes de vie (Életvonalak). Centre Pompidou, Párizs. 2018. április 30-ig.