Istanbul Biennále 2007
Az idei Istanbul Biennále szándéka szerint az optimizmust kívánja szemléltetni a „globális háború korában”, ami elég tág címkének tűnik ahhoz, hogy minden beleférjen, ami szórakoztató, mondhatjuk, hogy a kasseli Documentával ellentétben a hangsúly nem az okos nevelésre esett, hanem a közönséget direkt módon megszólító darabokra. Isztambul amúgy is nyitottnak mutatkozik a kortárs képzőművészet felé, a megannyi párhuzamos program és független kiállítóhely mellett a frissen nyíló, hatalmas Santral Istanbul (www.santralistanbul.com) művészeti központ is jelzi azt az igyekezetet, amivel a város a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa címre készül. Ebbe a folyamatba tökéletesen illeszkedik a biennále programja, vagyis a kortárs művészet látványossá tétele és népszerűsítése, a szükségesnél nem több reflexióval a kulturális és (geo)politikai különbségekre.
A biennále egyik helyszínén, a félreeső textilpiacon talán a legérdekesebb bemutató a Tadej Pogacar & P.A.R.A.S.I.T.E. nevéhez fűződő DAVIDA, Code: Red, Brasil, Daspu című, jelenleg is futó projekt volt. A történet ott kezdődik, hogy Rio de Janeiróban a világ egyik legerősebb prostituált-szakszervezete, az 1992-ben alapított DAVIDA, amely addig pusztán képviseleti, szociális és felvilágosító programokat szervezett, 2005-ben Daspu néven saját divatmárkával lépett elő. A helyi elit kezdeti támadásait megelégelve, hihetetlen masszív médiamunkával elérték, hogy bemutatóik mára eseményszámba mennek, és neves divattervezők készítenek kollekciókat számukra. Persze a piaci szelet is gyorsan nő, hála az alternatív önszerveződésben kuriózumot látó divatiparnak. A kiállításon végigkövethetjük a szerzők szerepét a sikerben. A csomagolás másképp fontos Michael Rakowitz A láthatatlan ellenségnek nem kellene léteznie című nagyalakú installációja esetében, ahol a művész a 2003-as iraki amerikai offenzíva kapcsán az Iraki Nemzeti Múzeumból eltűnt mintegy hétezer műkincs rekonstruálásába fogott egy archeológuscsapat és az Interpol segítségével. A műtárgyak a közel-keleti élelmiszerek csomagolásaiból és amerikai–arab újságokból készültek el.
A reklám nyelve kapcsolódási pont Jonathan Barnbrook Friendly fire című plakátsorozatában is, ahol a művész politikai tartalommal tölt meg vizuális kliséket, logókat. Áttételesen a politika a téma Ramon Matteos szerény, kilenccsatornás videovetítésén is, amely egyik részében V. I. Lenin aludná örök álmát a mauzóleumában, de a másik nyolc képen az Internacionálét teljesen különféle módon éneklő szereplők kórusa szemmel láthatóan csak rémálmokkal tudja gyötörni a forgolódó forradalmárt. Direkt viszont a háború toposza Porntaweesak Rimsakul thai művész játékos felvetésében (RGB War, 2006), aki távirányítható rohamsisakokkal és ezekkel rombolható hamu/por/pigment tartó épületekkel épít terepasztalt. Az építkezés az igazán hansúlyos Rem Koolhaas és az AMO Iroda hatalmas, olvasmányos és meglepően informatív print-environmentjében, amiből kimerítően pontos ismeretek tárulnak fel az Öböl-menti államok egészen hihetetlen építkezési terveiből és a mögöttük húzódó beruházásokról. Talán nem csak a méretei miatt nem lehet szó nélkül elmenni a Párizsban élő kínai művész, Huang Yong Ping műve mellett (Construction site, 2007), amelynek lefüggönyzött alumíniumminaretje egyaránt idéz rakétát és céloz a Hagia Szophia mecsetté alakításának gesztusára.
Akadtak a személyesebb megközelítésnek is példái, a kerékpárművész Rainer Ganahl ezúttal nem szembemegy a forgalommal, hanem olyan helyszínek után kutat Isztambulban, ahol külföldi újságírók vesztették életüket, illetve a nyugati fogyasztói kultúra márkahűségén ironizál (pl. Mercedes-Benz bicikli porcelánlánccal, plusz kiegészítők), Adel Abdessemed Axe on című poétikus, teologikus installációja egy mozdulatot (?) és nézőpontjait keresi, Taiyo Kimura szellemes munkái közül is kiemelkedik a népszerű Untitle Me (2007) fotelje, amely bevonja ugyan a nézőt a használatba, de ez a használat éppoly zavarba ejtően rideg és brutális, mint amilyen vicces. Ugyancsak a közönség elvárásaival tréfál sokkal elegánsabban Xu Zhen (1977), aki végre tényleg beveszi a csúcsot a kiállítóteremben: a lehetetlent nem ismerő művész üvegtárolóban a Mount Everest lemetszett tetejét mutatta be.
2007/5. 52-54.o.