Teljesítménye mindmáig párját ritkítja Európa történetében. Népei szemében ő volt „a” király: a szláv nyelvekben és a magyarban maga a szó is Károly nevéből származik. A szent császár ráadásul minden bölcsészek álma volt: csata után Szent Ágostont olvasott, imádta a teológusok és történészek társaságát, akikkel augustusosdit játszott, Alkuin volt Horatius, Angilbert Homérosz, Theodulf Pindarosz, az apró Einhard meg Becaleel. Így játszadozva hozták létre a Karolingreneszánszt.
   Károly már életében legenda, halála után a német császárságtól a francia hőseposzokig burjánzott kultusza, Szent Istvánnak példaképe volt (a magyar király Varga Imre-féle szobra az aacheni Dóm oldalán áll), Nagy Lajos pedig 1364-ben magyar kápolnát alapított Aachenben. A sok magyar vonatkozás egyébként jó alkalmat nyújtana a magyar kultúrpolitika számára a magyar koraközépkor-kutatás új eredményeinek és a magyarok aacheni jelenlétének bemutatására.




   Aachen, Károly szék- és temetkezőhelye három monstre tárlattal tiszteleg a császár előtt: a Macht, Kunst, Schätze (Hatalom, művészet, kincsek) címet viselő kiállítások a Karoling-csűr (Granusturm) mellett álló Városházán, a palotakomplexum udvarán épült Centre Charlemagneban, illetve a Dómkincstárban láthatók. Minden megemlékezés az ünneplőről árul el valamit. Nem Nagy Károlyról tudunk meg többet, ha megnézzük a kiállításokat, hanem magunkról és a mai Európa állapotáról. Kik emlékeznek a császárra, miért és hogyan? Az utolsó nagy aacheni Károly-ünnepet fél évszázaddal ezelőtt, 1965-ben rendezték a császár szentté avatásának 800. évfordulóján: akkor a nemzetek feletti politikust, „Európa atyját” állította középpontba a nemzetközi tudóstársaság szignálta eseménysorozat. A mai Európa nemzeti keretek között emlékezik Károlyra: Zürichben „Svájc császáraként”, Herstalban a legnagyobb belgaként, Párizsban frank entellektüelként, Aachenben német uralkodóként jelenik meg.

 

A Karoling-hatalomgyakorlás helyszíneit bemutató városházi mustra a legnagyobb, a leglátványosabb és legdidaktikusabb a három kiállítás közül. A koronázóterem kapujában Károly arany ereklyetartó koporsója, a Karlsschrein 3D-s videoinstallációja fogad szivárványosan villódzva, időnként valami fehér süvít ki belőle: ez nem más, mint Károly szelleme. (Az ereklyetartó tartalmát az évforduló alkalmából Frank Rühli, a zürichi egyetem anatómiai intézetének professzora megvizsgálta és kijelentette, hogy Nagy Károly koporsójában Nagy Károly van. Károly koporsóját ugyanis három császár is felnyitotta: 1000-ben III. Ottó, 1165-ben Barbarossa Frigyes, 1215-ben II. Frigyes.) A kiállítás izgalmas történészi koncepción nyugszik: a „hatalom helyeitől” (lieux du pouvoir) az emlékezet helyeiig (lieux de mémoire) vezet el. Károly korának megfelelően utazó király volt, mindenütt személyesen volt jelen, hogy igazságot szolgáltasson, hadakozzon vagy/és felélje a jövedelmét. Szinte sohasem állt meg: egy év leforgása alatt átlag 5000 kilométert tett meg lóháton Rómától a Pireneusokig, Pikárdiától a szászok és avarok földjéig. Milyenek voltak a helyek, ahol Károly járt? A Karoling- korból alig maradt fenn épület: a „kitalált középkor”-elmélet részben az épített örökség feltűnő hiányával operál. A legcsodálatosabb építészeti konglomerátum, Aachen azonban áll: a kiállítás Károly egykori tanácstermének helyszínén kapott helyet, a Karoling-magtártorony (Granusturm) mellett. Aachen érdekes történeti probléma: hogyan alakult ki a politikai-vallási-kulturális „székhely” fogalma az utazó királyságban? Gazdag anyag – eredeti művek és másolatok – mutatja be Károly hatalmának „helyeit” a csataterektől a Pfalzokig, az utaktól a kolostorokig, miközben szablyákból, téglákból, pergamenekből, kövekből süt a birodalomépítő erő. A szervezők a világi hatalomra, a szász és az avar hadjáratokra koncentrálnak, a nagyszentmiklósi kincs egy darabja is itt van, a középkori átépítések során eltűnt paderborni, nijmegeni és ingelheimi palotakomplexumokat igyekeznek rekonstruálni: a hatalmas Karoling-kolostorok – Corvey, Saint Riquier vagy San Vincenzo al Volturno azonban kimaradtak a merítésből, pedig ezek nemcsak a Karoling társadalomról árulnak el sokat, hanem a Karoling művészet legfontosabb emlékei is. Károly világi és vallásos kultuszára egyaránt utal a müstairi bencés kolostor monumentális szobra, melyet másolatban láthatunk. 

A kincstári kiállítás meglepő módon az Elveszett kincsek (Verlorene Schätze) címet viseli, mintha Aachent súlyosan kirabolták volna, pedig a legtöbb kincs ezer év óta itt lapul, soha senki nem vitte el sehova. Ezek a keresztény világ legszentebb vallásos-politikai kegytárgyai, melyek az V. Károly császár koronázására 1520-ban Aachenbe hívott Dürert is mélyen megindították: „olyan magasztos és gyönyörű dolgokat láttam, amilyet élő ember el sem tud képzelni”. Liturgikus célokat szolgált az 1000. év táján készített Lothár-kereszt, a Pala d’Oro (1020), de a II. Frigyes által megrendelt aranyozott ezüstkoporsó, a Karlsschrein (1182–1215), a Károly fejereklyéjét tartalmazó büszt (1349 után), Károly „szent jobbja” (1481), sőt Nagy Lajos ajándékai is a magyar kápolna részére (1367). Liturgikus textileket és paramentumokat is láthatunk, például azokat a bizánci selymeket, melyekbe Károly holttestét csavarták, és itt van a híres Proserpina-szarkofág is, amelybe temették.
   A kincstárból néhány kegytárgyat valóban eladtak, elajándékoztak vagy elloptak, de ez csak töredéke a páratlan anyagnak. A fő rabló Napóleon volt, aki meg volt győződve róla, hogy ő a második Nagy Károly: 1798-ban parádés menetben szállíttatta végig a Proserpina-szarkofágot Párizs utcáin, hat évvel később meg császárrá koronáztatta magát a pápával és Joséphine-nek ajándékozta az 1100-as években készült Dexiokratúsza (=Jobb kezével tartó) Szűzanya-medaillont, mely a legenda szerint Nagy Károly nyakában függött (ma Clevelandben van), sőt Nagy Károly talizmánját is eltulajdonította (ma Reimsben őrzik). A napóleoni zűrzavar idején került, 1811-ben Bécsbe a Koronázási evangeliárium, az aacheni palotaiskola legszebb alkotása, mely mindmáig per alatt van, és ezért a bécsiek nem is adták kölcsön, hanem 1954 óta először (!) a Väter Europas címet viselő kamarakiállításon teszik megtekinthetővé. Ennek a fontos kódexnek a hiánya azonban nem itt, hanem néhány méterrel odébb, a Centre Charlemagne Karl’s Kunst kiállításán a legérzékelhetőbb.

 

Az aacheni kiállítássorozat legszebbike a Karoling-miniatúraművészetet, csodálatos elefántcsont faragványokat és néhány aranyozott ezüst liturgikus tárgyat felsorakoztató tárlat. Ez a legszebb, mert ez a legigazibb, tömény Karoling: nem középkori aranykoporsó, nem rekonstrukció, nem utánérzés, nem másolat. Feledhetetlen élményt nyújtanak az aacheni miniátor-iskola kimeríthetetlen kreativitásáról és felülmúlhatatlan derűjéről tanúskodó alkotások. Hegyeket mozgató hit és hihetetlen alkotóerő sugárzik a 700-as évek végén, 800-as évek elején itt, az aacheni palotaiskola scriptoriumában, Einhard felügyelete alatt készült kéziratokból. A kő elporlad, a pergamen örök: a palotákkal ellentétben a bibliák épségben vészelték át a századokat. Eredetileg 400 kéziratot mutattak volna be, ebből végül 30 lett. A párizsi Bibliotheque Nationale idén márciustól júniusig már felvonultatta legjobb kéziratait a Karoling kincsek című kódex-kiállításon, de mégis más ott nézni ezeket, ahol készültek...


   A legkorábbi kódex, a bíborvörös pergamenre arany- és ezüstbetűkkel írt Godescalcevangeliárium 781 körül készült Károly és felesége, Hildegard számára, akárcsak a bíborra írt arany Dagulf-zsoltároskönyv és a lorschi Codex Aureus. Ez utóbbinak csak a két elefántcsont borítólapja van itt, a kódex fakszimilében látható. Az eredeti a gyulafehérvári Batthyáneum legféltettebb kincse (Ceaucescu Romániájában ez a kódex volt az ország nemzetközi kölcsöneinek fedezete). A magyar medievisztika feladata lett volna bemutatni a kódex történetét, Batthyány Ignác püspök és Batthyány Károly hadvezér aacheni szerepét. Nem szerepel a kiállításon az abbéville-i Saint Riquier-evangeliárium sem, melyet Nagy Károly ajándékozott barátjának és bizalmasának, Angilbertnek – ez a Saint Riquier-apátságban látható a nyáron. Érdekes lett volna megtudni, kik és miért nem kölcsönöztek idén Aachennek...
   Az aacheni evangeliárium a késő antik festészet legjobb hagyományát viszi tovább: Róma a messzi északon. A Károly nővére, Ada számára készített kódexekkel rokon soissons-i evangeliáriumot a bizánci Demetriosz illuminálta: az ifjonti Szent János evangelista díszes pavilonban ül, dúsan redőzött ruhában. Az elefántcsont borítású könyvtáblák közül érdekes az 5. századi konzultábla átfaragásából keletkezett Harrach-diptichon, melyet a Harrach grófok lámpaernyőnek használtak, négy diptichon-töredék Krisztussal és az evangelistákkal, valamint a Krisztus feltámadás utáni jelenéseit ábrázoló diptichon. A liturgikus kódexeket kitűnően egészítik ki a liturgikus tárgyak: az angol– ír inszuláris művészet kontinentális remeke, a Tasziló-kehely és a montpellier-i kódex, melyet szintén Tasziló herceg rendelt meg az általa alapított mondsee-i bencés apátság számára; a Pettstadt mellett talált ezüst ostyatartó; a dorestadi fibula és I. Paszkál pápa zománcozott, illetve (elveszett) drágaköves keresztje (crux gemmata) és tartódobozaik. Érdekesség, hogy e tárgyak mindegyike izgalmas vagy éppen meglepően banális körülmények között, csak a 20. században került elő.
   Európa atyjára emlékezik a maga módján: a nagyszabásútól a csendes kamarakiállításig sokféle tárlaton csodálhatjuk meg Károly hagyatékát, de legfőképp azt a biztos érzéket, amellyel Róma örökségét nem múzeumokba zárta (mint mi), hanem szent feladatnak fogta fel, eleven valósággá, csodálatos szépséggé varázsolta. Mennyiben ér fel a mai Európa-politika a 9. századihoz? Ez az a kérdés, melyet minden látogató fel fog tenni magának az aacheni kiállításokon.

 

 

 

 

 

 

Aachen és a Karoling-kódexek történetében két Batthyány is kulcsszerepet játszott
A Mária Terézia uralkodását bevezető osztrák örökösödési háborúban, a 18. század közepén új érdeklődés indult meg a Nagy Lajos magyar király által 1366-ban alapított aacheni magyar kápolna iránt, miután a részt vevő magyar főurak sűrűn megfordultak a városban, mely a császári seregek főhadiszállása volt és a békét is itt kötötték meg. 1746-ban Aachenban tartózkodott gróf Batthyány Károly tábornagy (1698–1772), akinek a kápolna további sorsára döntő befolyása volt. Batthyány az osztrák örökösödési háborúban (1741–1748) a császári seregek parancsnoka, 1745-től a hadsereg főparancsnoka volt, 1746-tól ő irányította II. József és II. Lipót nevelését. Nemcsak benne, hanem más magyar főurakban is felizzott a lelkesedés a magyar kápolna iránt: felújítását tervezték, oltáralapításokat tettek. A gótikus magyar kápolna a dóm déli oldalán, közvetlenül a déli lépcsőtorony mellett illeszkedett a Karoling-oktogonhoz. Szent István, Szent László királyok és Szent Imre herceg tiszteletére épült, az összes hozzá tartozó javak gondozása a város polgármesterének és tanácsának a feladata volt. Az alapító Nagy Lajos király csodálatos ajándékokkal – ereklyetartókkal, díszcsatokkal, gyertyatartókkal, kancsókkal, kelyhekkel, miseruhákkal és misekönyvvel látta el a kápolnát, és kikötötte, hogy két káplánja mindenkor magyar nemzetiségű legyen. Batthyány Károly a többi magyar tábornokkal egyetértve megbízást adott Couven építésznek a magyar kápolna restaurálására, falai márvánnyal való burkolására és egy márványoltárra. Az aacheni Nicolaus Xaverius Kamps kanonok összegyűjtötte a kápolnára vonatkozó okmányokat, melyeket elkészült terveivel együtt személyesen vitt el Couvennek Bécsbe és Magyarországra 1747-ben, ezeket bemutatta Esterházy József grófnak, aki felkarolta az ügyet. 1748 szeptemberében lebontották a gótikus kápolnát és Mórocz generális letette az új, barokk kápolna alapkövét. Ez a kápolna látható ma is az aacheni dómban – az egyetlen „nemzeti” kápolna a hatalmas Karoling-palotakomplexumban, melyet a magyar szent királyok mellett Szent Adalbert szobra díszít. 

Gróf Battyhány Ignác erdélyi püspök (1741–1798), kora legműveltebb embere a legnagyobb és legmodernebb magyarországi könyvtárat hozta létre Gyulafehérváron. Nagyszombatban, Grazban és Rómában tanult, ahol doktori címet szerzett és rábízták a Collegium Germanicum könyvtárának kezelését. 1780-tól erdélyi püspök volt. Saját költségén papképző intézetet alapított Kolozsváron és 30 ezer forinton 18 000 kötetből álló könyvtárat létesített Gyulafehérváron, ez a híres Batthyáneum.
   Könyvtára alapját a vatikáni könyvtárban részben saját maga másolta anyaggal vetette meg (később könyvtárosát, Dániel Imrét küldte oda anyaggyűjtés végett). A kéziratgyűjtemény 800 kötetből áll: a főpapok közül Batthyány gyűjtötte össze a legtöbb magyar ritkaságot és ősnyomtatványt, például az esztergomi Missálét 1377-ből, a gyulafehérvári glosszákat a 16. század elejéről vagy a szintén 16. századi Batthyány- kódexet. Egri kanonoksága idején vette meg gróf Migazzi Kristóf váci püspök könyvtárát, ezenkívül a feloszlatott jezsuita rend és a betiltott anabaptisták könyvei is bővítették az állományt. Pénz-, ásvány- és kagylógyűjtemény, kézműves műszerek, esztergályos- és könyvkötő eszközök egészítették ki a felszerelést. A könyvtár jelentőségét emeli, hogy a kitűzött órákban bárki számára nyitva állt. Igaz, köpenybe burkolva senkit be nem bocsátottak, és az olvasó könyvet csak a könyvtárostól kijelölt helyen forgathatott, de tetszés szerint kivonatot készíthetett vagy lemásolhatta a könyvet. Kölcsönözni csak a püspöknek, a kanonokoknak és teológiai tanároknak volt lehetőségük:  a könyvkölcsönzés reverzálissal történt, amelyet háromhavonta felülvizsgáltak.
   A gyulafehérvári Batthyáneum legnagyobb dísze a Codex aureus, a 9. századi aranybetűkkel írt lorschi evangeliárum, ami – mint már említettük – a kommunista Romániában az ország nemzetközi kölcsöneinek fedezetéül szolgált.